Képzelemet érintetlen tájain jártam

Gyengéd, tavaszi szellő hátán szálltam. Mely egy óvatlan pillanatomat kihasználva emelt a felhőkig. A szellő leányok, pajkosan csiklandoztak, miközben az egyikük átkarolta testem és tartott, hogy le ne zúgjak a mélybe. Nevetgéltek, csalókán méregettek és táncoltak körülöttem.
Eldobtam.

Eldobtam magam ölelésükből, kiszakadva abból a csalfa hallucinációból, amit elém hoztak aranytálcán. Nem akartam beleesni a csapdájukba, ahol a biztos vég várt rám. Így leugrottam a mélybe. Csak zuhantam, és zuhantam. Még kétségbeesve próbáltak megállítani. Nem akartak elveszíteni. Erőtlenné vált kezük nem tudott megállítani zuhanásomban. Nem is próbálkoztak sokáig, sőt csak egy pár percet szántak rám. De addig minden erejüket összeszedve. Aztán jött a végkifejlett. Földet értem; a talajtól pár méterre megállt a zuhanás és onnan estem le a sima, harmatos, végeláthatatlan tengerben lengő zöld fűbe. Felálltam, léptem egyet és egyből elestem.
Eldobtam!

Eldobta cipőm, melyen a fűzött összekötötték a szellőlányok. Felnéztem, ott ültek, csalódottan egy felhőn és engem néztek. Én meg a tájat. Ameddig elláttam, csodálatos rét terült el. Semmi más nem volt látható csak a tiszta és makulátlan égbolt és a ringatózó zöld fű tengere. Meztelen talpamat nyaldosták a fűszálak, melye felkúsztak lábamon és körbeöleltek gyengéden. Én sétáltam tovább, mit sem törődve semmivel, csak a látványra koncentráltam. Lépteim nyomán arcok jelentek meg a zöldben. Csodálatos, bájos női arcok. Mind beszélt hozzám. Hívtak magukhoz, hívtak vissza. Csalogattak ők, bár engem nem tudtak elcsábítani. Csak haladtam előre a festményre kívánkozó réten. Aztán egyszer csak megtorpantam. A hitegető illúziók lassan kezdtek eltűnni a zöld növényzet mélyén, már csak a hangjukat lehetett hallani. Megfordultam, és pont tovább akartam menni, amikor elém tárul egy hatalmas víztömeg.
Eldobtam...

Eldobtam egy követ, mely elrepült a világ végéig! Becsapódása nyomán hatalmas hullám keletkezett és a nehéz víztömeg megindult felém. Morajlott, csapkodott, a habok minden irányban repkedtek. A hullámok a felhőkig felértek, ahol majdnem elmosták a szellőleányokat, akik cserébe nyelvet nyújtottak a víznek. Mikor a hullám elérte a partot, megállt. Kinyúlt értem egy kéz és felrakott a tetejére. Ott sellők fogtak közre és simogattak, csókolgattak és ruháimtól próbáltak megszabadítani. Engem meg hívott a tenger. A tiszta és világos tenger, mely a szemek olyan látvány, mint tíz csodálatos, tökéletes, meztelen női test látványa. Az arcomba zúgtak a cseppek és mosták ki fejemből gondolataimat. Csak mereven bámultam előre. Amikor hirtelen megállt az egyébként szédítő sebességgel haladó vízhullám, én meg leestem róla, bele egy sötét sikátorba.
El kellet, hogy dobjam.

Eldobtam végül a tűt. Felegyenesedtem és elindultam a mocskos utcán. Szemét, patkányok és bűz jellemezte a helyet. Már rég elfelejtettem az idilli látképeket, melyeken én is jártam nem is olyan régen. Mert tudtam, hogy az agyam által kreált fantazmagóriák, illúziók, víziók, hallucinációk... Lefeküdtem egy szemetes mellé, ahol valami torzszülött hulla feküdt. A halál szaga csavarta az orrom, és mardosta a szemem. Megérintett a pusztulás. Még egyszer megpróbáltam, visszaemlékezni azokra a csodálatos tájakra, de nem sikerült. Ezzel ellentétben, megjött az életkedvem, felpattantam, elmosolyodtam, szívem bátorsággal telt meg. Elindultam hát egy ismeretlen irányba. Előttem tornyosuló arany szárnyú ajtó, arannyal kirakott kilincsel hívogatott. Kinyitottam, bátran és benéztem. Homály és csönd várt rám. Mégis biztonság áradt az ismeretlen világból.
Mikor beléptem, eldobtam.

Eldobtam az életem...