„Behunyom a szemem, mivel látni akarok.”
Paul Gauguin
Kelj fel!
Szemeim kinyitom, becsukom. Próbálom fedni a valót; leplezni, mit látok. Sikolyom magas hullámai messze szállnak a széllel, alig takarják a tényt, hogy felettem egy repülő repül több száz méter magasan, mégis közvetlen közel. Dobhártyám megremeg, hatalmas robajjal robog el mellettem egy robogó, s fordul körülöttem néhány kört. Elemzik a jövevényt, pásztázzák testét. Köröttem halkan nő a fű, enyhe gépi robajjal emelkedik a bíborszín ég felé, melyet apró propellerekkel hajtott madarak díszítenek. Csevejük részletei fülembe hatolnak, eljutnak agyamig, ahol feldolgozásra kerülnek, majd szembesülök a ténnyel, értem, amit mondanak.
- Torzszülött…
- Emberállat…
Kinyitom látószerveim. Elnyelem sikolyom. Kezemmel megállítom a zajokat. Remegnek lábaim, alig tartják meg teljes súlyomat. Próbálok leülni, de félek. Látom a messzeségben felfelé törekvő fekete fenyveseket, melyek ellepik a hegyeket, völgyeket, ahol hatalmas tömegű aszfalt csordogál keresztül halak zajos hadával kísérve. Hátamon végigfut a hideg, s végigfut más is.
Behunyom szemem, széttárom ajkaim, halk sóhajként hagyja el szervezetem a tüdőmből kiáramló szén-dioxid. Álom, álom, biztosan csak álom. Újra körbepillantok. Végtelen mezőség, sárga búzatáblák, óriási erdőségek. Dühöngő traktorok verekednek egymással a termésért. Hangos csattanással ütköznek, s nyelik el egymás erejét strapabíró lökhárítójuk segítségével. Egy lépéssel hátrébblépek, alattam megreccsen egy ág, kellemetlen szag járja át szaglószervem, valami nem stimmel. Lepillantok. Az imént széttört gallynak nyoma sincs, helyében két nőstény szarvasbogár közösül egymással.
Fejem fölé tekintek, keresem az eget, amit egy óriás fa takar el tőlem, s hajol be elém, akármerre fordulok. Egyik ága gyengéden felpofoz, amint fel akarok mászni rá, másik ágán egy díszes, hím tollazatba burkolt vadkacsa rakja tojását, s pillant kérdőn felém. Pislantok egyet, nem hiszem, mit látok.
Kezeim csattogása nyeli el a külső zajokat, melyeket a társaságomban repülő madarak hajtóművei okoznak. Mellső végtagjaim szárnyként funkcionálnak, hátsókkal kormányzok. Gyönyörködök a tájban, nézem a hegyeket, nézem a tengert, szabad vagyok, boldog vagyok, s nem tűnik fel a hiba, nem veszem észre, hogy valami nincs rendben. Nem zavar, hogy repülök; nem zavar, hogy nem valós színeket látok; s nem zavar, hogy minden a feje tetején áll.
Sírkövekkel tarkított, sötét, borús erdőrészen sétálok. Mellettem kőtömbök, rajta feliratokkal. Nevek, évszámok, utolsó gondolatok. Alig gondozott talaj, elszáradt virágok, sűrű gaz. Vérvörös fénynyalábok próbálnak áthatolni az erdő sűrű levelein, néhol sikeresen, néhol magát a fát befestve. Az égen keselyű repül, távolról varjú károgása hallatszik. Valahol macska nyávog, s veszi üldözőbe valami nagy, valami vad.
Kezem kinyújtom, tekintetem végigfut a sírokon, s magabiztos hanggal szólok az ég felé:
- Kelj fel!
Lábam alatt megremeg a talaj, hangos csattanással dől ki egy korhadt fa, az állatok elcsendesednek.
Valami félresöpri a földet, valami mozog odalent. Rothadó bűz járja át az erdőt, s hallom a távolodó lépteket, szárnysuhogásokat. Minden élőlény menekül. Elszáradt kezek keresnek fogást sírjuk körül, megmaradt csontjaikon férgek lakomáznak. Széles mosollyal nyugtázom tettemet, fejem hátravetem, s nézek az égre, melyet nem mer eltakarni előlem semmi. A fák félrehúzzák lombjaikat, a felhők odébb fújják magukat, egyenesen a hatalmas Napba nézek, s valami jéghideg kulcsolódik bokámra. Vigyorom arcomra fagy, kétségbeesetten kapálózok, próbálok Isten maradni. Sikolyom messze száll a széllel, szemeim megtelnek könnyel, szembesülök saját halandóságommal. Utolsó gondolatom fut át az agyamon – talán így hamarosan rendelkezhetek Élet és Halál felett – mielőtt végleg elnyel a Föld.
Lehajtott fejjel állok a semmi közepén. Az égen három hófehér Nap fekszik, mind arcomba vigyorog. Ember nagyságú kereszt áll a hátam mögött, elefánt méretű pókok jönnek szemből. Kezemben tőr, lábam géppuskává alakítva, de már túl késő. Szemeikkel minden mozdulatom figyelik, s látják, ahogy a tompa, életlen tőrrel felbontom ereimet. Vércseppek táncolnak ki karomból, ujjongva fogadják a szabadságot; mind kiköltöznek belőlem, élénkvörösre festve fekhelyem környezetét, miközben több száz éhes pók várja, hogy sorra kerüljön a vacsorában.
Újra a hegyek közt állok, újra hallom, de nem értem a madarak hangját. Ismét csak csiripelnek, ismét csak a szárnyukkal csapkodnak, a fű ismét fű, a patak ismét patak. Az ég világoskék, néhány bárányfelhővel tarkítva, az egyetlen Nap felkelőben. Érzem, fogy az erőm; tűnik el minden; semmisül meg a világ.
Mélyet szippantok a levegőből, virágok pollenjei szántják fel orrsövényemet, s újra felélénkülnek a színek; újra éled a táj; újraindul az Élet…
