Kékmadár - 4

Leidekker


Leidekker volt a fodrász, vagy, ahogy csak mi egymásközött hívtuk: a borbély. Mivel a környéken más borbély nem létezett, így nekünk, környékbelieknek ő jelentette a borbélyt. Év végén, kopaszra nyírt bennünket, fiúkat, ősszel meg iskolakezdés előtt csikófrizurát készített hajzatunkból. Ehhez értett. Remekül csinálta. Több fazon nála nem létezett. Azaz volt még egy a felnőttek számára, de azt most itt nem emlegetném.

Mivel a háborúban katonaorvos mellett felcserként dolgozott, és erről papírral is rendelkezett, kisebb műtéteket végzett a falusi lakosság körében. Tudott amputálni, fagyásokat, égési sebeket kezelni, fogat húzni, kisebb sebeket összevarrni. Kis borbélyüzletét kihagyták az államosításból, mivel nélkülözhetetlen szolgáltatást végzett és nem jelentett konkurenciát a városi fodrász szövetkezeteknek.

1949-ben, történetünk idején Leidekker harmincas éveinek közepén járhatott. Jó svádájú, kis Hitler bajszot viselő, középtermetű emberke volt. Egy hibája volt csak, hogy kificamodott az ízlése. A nőket kerülte, viszont annál jobban vonzódott a hasonneműekhez és az alkoholhoz. Ez a kettősség elkísérte élete végéig. Soha nem házasodott meg, csak a látszat kedvéért élt félkézről vadházasságban, olykor - olykor, hogy legyen, aki kimossa a borbélyüzlet törölközőit, meg a gatyáit.

Előre kuncogtunk, amikor nyiratkozáskor sorban ültünk a padon nála, kis fekete klott gatyáinkban, félmeztelenül. Miközben kopaszra nyírt bennünket,s kezében zümmögött a hajvágó olló, hirtelen kis szünetet tartva benyúlt szellős klott gatyánkba és megmarkolászta mogyoróinkat, hirtelen megmerevedő hímvesszőinket. Olyan esetlen bájjal tette, hogy nem lehetett haragudni rá. Ennél tovább soha sem ment nálunk, hiszen a gőzfürdőben megtalálta mindig az ügyeletes fiúszeretőjét.

Szájtátva hallgattuk amint a borbélyszéken ülő idősebbeknek borotválás közben a muszkákról, a Nyizsnyiltagili szörnyű, szibériai fagyokról mesélt. A sok fagyás miatt Leidekker nélkülözhetetlen személyiség volt. A muszka katonaorvos mellett teljesített szanitécként szolgálatot. Neki, soha nem kellett kivonulnia a mínusz ötven fokos fagyban fát irtani. Az volt a dolga, hogy köpölyözzön, eret vágjon, sebeket és fagyásokat gyógyítson. Kapott maga mellé egy pucert (tisztiszolga) aki hasonló hajlamú volt, mint ő és annyira összemelegedtek, hogy megsiratták a hadifogságot, amikor hazatérhettek. Mivel a fiúja vasmegyei volt, soha nem találkoztak többet.

Leidekker hétvégeken járta a környék elhízott vértolulásos tanyagazdáit. Ilyenkor eret vágott rajtuk, vagy piócázta őket. Közben végignyírta a család apraját-nagyját. Nőt, férfiakat, gyerekeket vegyesen, ahogy jöttek sorban, mind. Mi, gyerekek nem győztük piócával. Rendesen fizetett érte. Ára volt, mint a keresztes póknak a patikában. Bár a patika is bevette a nadályokat (pióca), mi mégis a Leidekkerhez vittük, mert húsz fillérrel többet adott darabjáért.

A piócagyűjtés úgy történt, hogy egyikünk combközépig begázolt a piócásba. A piócák rácsimpaszkodtak. Kiszaladt velük a vízből, mi pedig megsóztuk őket, amitől lehullottak annak a lábáról. Befőttes üveg vízbe raktuk őket, és máris vihettük a Leidekkerhez. Élményszámba ment, amikor háromhetente megjelent nálunk doktortáskájával. Először nagyapámat borotválta, nyírta, köpölyözte, hogy gutaütést ne kapjon. Aztán nagyanyámnak kicserélte a piócáit frissekre, akik ki voltak éhezve a vérre! Nagyanyám vegyes kúrával kezelte magas vérnyomását: reggelente egy kupica pálinka, este pedig egy pióca a nyaki ütőerén. Szépen egyensúlyban tartotta a vérnyomását.

A felnőttek után minket, ötünket vett sorra. Mindenkinek megigazította bozontos üstökét. A munka végeztével terített asztal várta. Ebéd után elborozgattak nagyapámmal és mesélgették háborús élményeiket.
– Mint mondottam volt, ezeknél kolhozvilág van: minden közös. Asszony, gyerek, fiu, lány, egyre megy. Ha a Petya megkívánja az Iván feleségét, semmi gond, asszonyt cserélnek egy időre. Ha az Iván megkívánja a Petya süldő lyányát, semmi gond, elhálnak. – Ki lesz a gyerekek apja?– Kérdeztük nagy szemeket meresztve. Leidekker azonnal kész volt a válasszal.– hát, ki lenne: Sztálin! Hogy lehet ilyen butaságokat kérdezni. Ahogy nálunk Rákosi a nép atyja, úgy Sztálin minden oroszok atyja. Papámban bujkált a kisördög és rákérdezett.

– Azt mondd meg nekem te nagyokos, akkor mi van, ha a Petya megkívánja az Ivánt?
Na, erre varrjál gombot!– Leidekker azonnal kész volt a válasszal, s szemrebbenés nélkül rávágta.– Mi lenne, István bátyám? Elhálnak. Úgy üzekednek azok egymással, mint a kanikutyák, nekem csak elhiheti kend!– Így adomáztak, kvaterkázva, míg azon vették észre magukat, hogy eltelt a délután. Leidekker összapakolta cókmókját. Munkadíját természetben kapta meg. Pénzt elvből nem fogadott el soha. Nem akarta magát kitenni egy feljelentésnek. Egy liter lófingató (bundapálinka) és három liter golyhói volt a fizetsége minálunk.

Volt ennek a Leidekkernek egy még nagyobb tudománya. Kitűnően értett a prosztata masszázshoz. Igen csak szeretett a férfiak ánusába nyúlkálni. Csodálatos pipom-pápom kenőcsét Trézsitől szerezte be. Ezzel gyógyította a gyulladt prosztatákat, aranyeres csomókat. És volt neki egy titkos szabadalma, jégbe hűtött kilinccsel húzta le az idült gyulladásokat miután a masszázst, elvégezte. Ez volt a finiselés nála. Mindegy hogy csinálta, akkora respektje volt neki, hogy távoli vidékekről is jártak hozzá, a gőzfürdőbe, ahol rendelt. Leidekker tehát feltalálta magát a kommunizmusban és vígan élte világát kakasként kapirgálva a cifra nyomorúság szemétdombján.

Benne jártunk már a télben. Kinn vadul süvöltött a jeges szél, amikor egyszercsak kopognak a nagy ajtón. Papám a vesszőfotelben pipázgatott. Mi a kemencepadkán szárítkoztunk, mamám pedig lefekvéshez készülődve hajzuhatagát fésülgette éppen. Az ajtót vadul rázta valaki. Mamám magára kapta berliner kendőjét és kinyitotta a beriglizett nagyajtót. Leidekker esett be rajta.
–Ne haragudjanak az illetlen viselkedésemért, de az ügy nem tűr halasztást. Nagy a baj Viktusnéném, csak maga segíthet rajtam!
– Kerülj beljebb, ülj le minálunk, ne vidd el az álmunkat Jóska!-mutatott papa a mellette üresen ásítozó vesszőfotelra. Mamám hozta a lófingatót és teli töltötte a decis poharat.

– Leidekker mohón nyeldekelte az életet adó nedűt, majd mikor már visszatért belé az élet, megszólalt. – Viktusnéném, most megfoghatjuk az isten lábát: megjött a Börcsök! Úgy tolták taligán be az állomásról.– mamám közömbösséget színlelve mondta neki.– ha megjött, hát megjött. Isten hozta minálunk! Képzelem mennyire örül majd neki a Póli, két éve hadiözveggyé nyilvánították…
– Rátapintott Viktusnéném, itt van a kutya elásva. Két éve élek együtt a Pólikával… a Böcsök most kiborította a bilit, követeli vissza az asszonyt. Az asszony viszont ragaszkodik hozzám, hiszen mellettem úgy él, mint a Bazsamári! Nem szenved az, semmiben sem hiányt, megvan annak mindene nálam.
– Dejszen az anyád lehetne Jóska, tizenöt évvel is idősebb nálad!
– Nem élünk mi házaséletet, jól tudják kendek, úgy félek a nőktől, mint ördög a tömjénfüsttől. Szépen összecsiszolódtunk. Vezeti a háztartásomat. Cserébe annyi zsebpénzt adok neki, hogy abból úgy őtözködik mint egy dáma! Hajfestés, műkörmök, pirosító… kis estélyi, nagy estélyi, ami csak kell a társasági élethez ugye.
– Mondok én neked valamit Jóska-szólalt meg két sercintés között nagyapám–, ha mindketten ragaszkodtok a Pólihoz, költözzetek össze. Fogadtasd magadat örökbe a Börcsökkel!

– Még jobbat mondok!– vágott a lovak közé mamám– fogadjátok ti örökbe a Börcsököt!– Leidekkerben megállt az ütő, azt hittem menten lefordul a székről. Bizony, ha mamám még egy kupica bundapálinkával meg nem erősíti az öntudatát, még ki is múlhatott volna a meghatódástól szegény pára. Lehúzta a pálinkát megfejelte egy krigli golyhóival és visszatért belé az élet. Így folytatta.
– a Börcsököt kinevezték a Pártközpontban Városi párttitkárrá.
– Isten éltesse!– vágta rá nagyapám!
– Csakhogy baj van. A fogságban szerzett reumája kiújult, ezért toltuk be taligán az állomásról. Ennél is nagyobb baj az, hogy a flekktífusz elvitte a haját, teljesen megkopaszodott. Ez azonban nem tetszik sem neki, sem másoknak…
– Ha nem tetszik kopaszon, hordjon kalapot, vagy attól fél tán, hogy összetévesztik Rákosival?

– Nem, szó sincs erről! Hanem, akadt neki egy negyvenéves magas rangú kommiszárnő, aki hozzámenne, de csak akkor, ha kinövesztem neki a haját! Én kinövesztem a haját, ő meg nekem adja a Pólit. Bartell ez a javából Viktusnéném!
– Hát akkor növesszed neki! Kence- fencézzed! A legjobb lenne zsenge gyerekszarral bekenni a fejét, attól állítólag kinő…–fogta tréfára a dolgot nagyapám, de Leidekker csak nem tágított. Mindenáron ki akarta nagyanyámtól a hajnövesztő kenőcs titkát csalni. Így siránkozott.
– Viktusnéném, az életem, a boltom függ ettől! Ha kinövesztem a haját, bevesznek a pártba, nem államosíthatják le a borbélyműhelyemet. Azt is megígérte, hogy megfogad táskahordozónak maga mellé. Mamám elzárkózott a kérés elől.

– a kommenistáknak nem adok ki semmi titkot!– Börcsök hűdötten nézett rá, letérdelt elébe, átfogta térdeit, és rácsimpaszkodva így könyörgött:–Viktusnéném, ha kiadja a receptet, szerzek maguknak egy, nem, kettő vágási engedélyt! Na mit szólnak hozzá?
– Semmit, –sercintett egyet papám a foga közül, merthogy akkor a vágási engedély mellé szerezzél két hízót is, mert mit érek a vágási engedéllyel hízó nélkül. Tudod Jóska olyan a vágási engedély, hízó nélkül, mint mondjuk a pina szőr nélkül! – Értetem, vágta ki az adut Börcsök. Holnapra meglesz az engedély is, meg a két hízó is. Na, megegyeztünk?
– Bánom is én!– kacagott nagyanyám és jól hátba vágva Leidekkert a grabancánál fogva talpra állította és a szeme közé nézve ennyit mondott neki.
– Amint itt lesznek az iratok, a hízók, átadom a receptet, de még egy tégely kenőcsöt is hozzá ráadásnak: Na áll az alku?

Áll, az áll Viktusnéném.– mondta, és egymás tenyerébe csaptak nagyapámmal. Aztán megitták a békepoharat és Leidekker elviharzott.

Piri nénénk


Ihletett csend ülte meg a karácsonyt váró, behavazott téli vidéket. Behúzódtunk a kemence áldott melegét ontó szobába és beszélgetéssel ütöttük el a lassan ballagó időt. Már egy kezünkön is meg tudtuk számolni hány nap van még karácsonyig. Ezt az áhítatos csendet motorkerékpár vad berregése törte meg.

– Pirinénétek jön– intett az ablak felé fejével biccentve nagyapám és a pipaszárral az ajtóra mutatva jelezte, hogy nyissunk neki ajtót. Előjáróban el kell mondanom, hogy Pirinénénk apai nagynéném volt a maga l5o centi magasságával és tekintélyes körméretével egyetemben. Egyelőre ő vitte a legtöbbre a családból. Még a háború előtt elvégezte a postatiszti iskolát és idejekorán belépett a pártba. Meg is lett az eredménye kinevezték a Szolnoki Főposta igazgatójának, főtanácsosi ranggal. Egyenesen Olt Károly Pénz és Postaügyi Miniszter adta át neki ünnepélyes keretek között a kinevezési okmányát. Kossa Istvántól pedig, aki Közlekedési Miniszter volt munkaeszközül kapta a Csepel kerékpárt, hogy ne kelljen neki vonatozni, hanem felpattanva a motorra függetleníthesse magát a tömegközlekedési eszközöktől.

Abban az időben, –l95o-et irtunk akkor– még a Belsped lovas kocsik, szekerek közlekedtek az utakon. A motorkerékpár világ csodájának számított mifelénk. Ámulva, sőt kalaplevéve és kereszteket hányva magukra, tátott szájjal bámulták a szomszédok a vasparipán száguldozó szilaj, kis köpcös némbert. Családunknak igencsak megnőtt a tekintélye, amikor, hétvégeken kilátogatott hozzánk Piri nénénk. Még annyit, hogy soha nem ment férjhez, vénlány maradt. Életét a pártnak szentelte. Titokban szerelmes volt Rákosiba, de a Fenyácska kitúrta őt és így csak a nosztalgia maradt a nagyvezér után.

– Szabadság!– Köszönt, miután bevágta maga mögött a nyikorgó bejárati ajtót. Két bakancsát összeütögetve leverte róluk a havat és az elébe siető nagyapámmal férfiasan kezet rázott. Nekünk megsimogatta a fejünk búbját és a zsebéből előhalászott cukorkás csomagokat kiosztotta közöttünk. Ha másért nem is, ezért imádtuk a kis gömböc nagynénit. Mamám hokedlit tolt alá. Miután elhelyezkedett bizalmasan nagyapámhoz fordult.
–István bátyám, hogy lehetne a Lojzi sógort elérni?
– Könnyen. Átszalasztok érte, és már jön is!
– a jó lenne, halasztást nem tűrő, életfontosságú ügyben kellene nekünk segítenie.
– Melyitek ugrik el?– fordult hozzánk nagyapám, és egyszerre ugrottunk fel mind az öten. Hiszen ezt nem lehetett kihagyni! Felkaptuk a bundácskáinkat, bakancsokba bújtunk és szélvészként száguldottunk Lojziékhoz. Kisvártatva megérkeztünk a behavazott Lojzival. Éppen, hogy levetette gönceit, s helyet foglalt a kopott vesző fotelban, kopogtak. Leidekker jött a szokásos birkanyírás ürügyén, de később kiderült, ő is küldetésben van.

Lojzi elővette csibukját, s akkurátusan megtömködve rágyújtott. Mamám pálinkával kínálta. Ivott, majd kérdőn fordult nagyapámhoz.– hogy vagytok sógor?– megvagyunk– sercintett egyet a baloldali köpőbe nagyapám. – hálistennek– kontrázott nagyanyám.
– Nálatok mi újság van?– fordult hozzá nagyapám.
– Mi legyen? Kössük a kasokat, fonjuk a gyékényeket, elvagyunk, mint a befőtt.
– Hamarosan vágunk. És ti?– szólalt meg nagyapám.
– Hacsak az ujjunkat nem, sógor– dörmögte rezignáltan Lojzi – négy éve nem láttunk disznót. Halon, meg gerzemörzén tengődünk a bicsérdisták…
– Majd most látunk! Hála Leidekkernek, mi vágni fogunk!
– Egyet?– kérdezte hitetlenkedve Lojzi. Nagyapám kiigazította.

– Nem, kettőt.– Ettől Lojzinak fennakadtak a szemei. Már attól féltünk, hogy rosszul lesz, azonban a mamám által belé tukmált lófingatótól, meg a kísérőnek megivott golyhóitól helyrebillent valahogy az öntudata és feleszmélve megszólalt.
– Csaktán nem, hogy egyenesen Rákosi apánktól kapjátok karácsonyi ajándékként?
– Közel jársz az igazsághoz sógor, a Párttól kapjuk a Leidekker közvetítésével, igaz-e Jóska?– fordult a hajamat nyíró Leidekkerhez. Az pedig hirtelen felegyenesedve, belenyírt a fülembe. Óriási visítással erősítettem meg a Leidekker szavait. – igaz, hát: a Börcsöktől kapták!
– nocsak, István bátyám lefeküdtetek a kommunistáknak.
– Mi ugyan nem, hacsak a Leidekker nem farolt oda a Bőrcsökhöz…– évődtek egymással, aztán komolyra fordítva a szót Piri nénémhez fordulva megkérdezte.
– na, ki vele, Piros, mi szél fútt erre?

– Ugyanaz az a szél, ami a Leidekkert is idefútta a múltkor.– válaszolta sejtelmesen és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon teli torokból rázendített:”… hely szellők, fényes szellők, fújjátok, fújjátok! Holnapra felforgatjuk az egész világot! „
– Hát, ami azt illeti a felforgatás, az, remekül sikerült nektek, kommenistáknak– jegyezte meg mamám.
– a Börcsök elvtársról van szó…
– Csaktán, nem, hogy teis lefeküdtél a Börcsöknek Piros– bökött felé pipaszárával papám. Pirinéni kikérte magának ezt az ízetlenséget és elővezette a témát.– a Börcsök reumáját kellene a fekete iszappal kikúrálni. Talpra kell állítanunk, mert így nem tudja átvenni a hivatalát. Híre ment a világban a maguk csodaiszapjának. Ebből kellene a Börcsöknek egy taligával.

– Nem úgy megy a’ Piros, hogy gyere buci , megeszlek.! Először is ki kell mennem a büdös tóhoz. Kitermelni az iszapot, hazafuvarozni. Aztán a Bundaterával meg kell gyúratni a Börcsököt. Én előteremtem nektek, de a kúra nem az én feladatom, ahhoz specialista kell!
– Mindenben úgy teszünk, ahogy maguk kívánják, azt mondja, meg mit kér érte!
– Szerezzetek nekem is egy disznót!
– Meglesz, Lojzi bátyám, meglesz. Karácsonyra disznót fognak vágni maguk is! Én állom a szavamat, de aztán maguk is tegyék a dolgukat, mert, ha elfuserálják a Börcsököt akkor maguknak annyi! – mondta fenyegetően Pirinéni és egymás tenyerébe, csaptak. Miután neki is megstuccolta a frizuráját Leidekker, Pirinéném motorra pattant és a háta mögé kapaszkodott Leidekerrel együtt nekiiramodtak a kövesútnak. Csak úgy porzott utánuk a hó. A kitóduló népek szájtátva hányták a kereszteket magukra. Gondolták, a Sátánt meg a Belzebubot látták elszáguldani maguk előtt. Némelyek látni vélték, hogy Tószeg előtt lekanyarodva, mintha egyenesen a pokol felé vették volna az irányt.


Börcsök

Már négy hízó kiutalással rendelkezett a család és nem volt kec-mec: helyt kellett állni, a Börcsököt ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is ki kell kupálni! Lojzival kimentünk a Büdös tóra, kibányásztunk két tajigára való fekete iszapot és elfuvaroztuk a dögtérre. Merthogy úgy okoskodtunk, hogy a kúrához a legmegfelelőbb terep a dögtér. Először is senki sem jár arra, messzire elkerülik, tehát nem szivároghat ki a gyógykezelés titka. Másodszor pedig itt minden együtt volt a kezeléshez.
A hátsó udvarban hatalmas trágyadomb állt, csak arra várt, hogy 72 órára beássuk bele a Börcsököt. A Jakab hostokja, amin a dögöket szokta nyúzni, lesikálva, dömöckölő asztalnak kinevezve várta Bundatera nénémet és páciensét. A nyersbőrt sózó két köbméteres fadézsa kisikálva szintén készen állt. Csak most nem timsóval, hanem hamulúggal kevert büdösvizzel fogjuk kiáztatni belőle a rossz bajt. A várakozást csendes beszélgetésekkel, kézimunkával ütöttük el. Kimondhatatlan feszültség vibrált a levegőben, hiszen nagy ember érkezik hamarosan.

Kukoricamorzsolással foglalatoskodtunk, hogy minden percet kihasználjunk. Jakab a háttérben kosárfonásra tanított bennünket, míg az asszonyok morzsolás közben beszélgettek. A kemencéből sültök átható illata áradt szét. A kecskelábú asztalon kancsóban golyhói, butellában lófingató, egy tálon frissen sült Krumlispogácsa illatozott. Nagyapám és Imrebácsi a boroskancsót vallatta, Jakab pedig mesélésbe fogott, miközben kezében úgy járt a morzsolófa, mint a motolla.

– Amikor még a messzi Indiában élt a lovári, teknővájó cigányok népe, akkor volt ránk jó világ! Abban az áldott országban örökké sütött a cigányokra isten áldott napja. Nem kellett nekünk fűteni, sosem volt ott tél, csak nyár. Milliom egy virágillatozott, pompázott a réteken. Csak le kellett értük hajolnunk és máris fontuk a nyakba akasztható virágfüzéreket. Bevittük a hindu templomokba és eladtuk a hinduknak, tegyék áldozati ajándékul az isteneik elé. Hálistennek annyi istenük volt, mint égen a csillag. Soha nem fogytak ki belőlük.

Miután eladtuk a virágfüzéreket nem volt más dolgunk, csak heverészni a hencsereken, cicerézni az asszonyainkkal, lányainkkal és várni az ebédet. De azért voltak ennél komolyabb dolgok is. Volt, hogy hónapokra elvonultunk egy-egy nyárfásba és ezerszám gyártottuk a tekenőket, fatányérokat, evőeszközöket. És amikor készen lettünk befogtunk egy-két kóborló szent tehenet a szekér elé és befuvaroztuk az árút Delhibe, a Csandi Csókra, a Nagypiacra. Rengeteg pénzt kaptunk érette és az aranyutcában gyönyörű karkötőket, függőket, kössöntyüket vettünk az asszonyainkra belőle. Úgy éltünk ott, mint egy megbecsült tisztes iparos réteg. Mert ugye voltak közöttünk bognárok, kovácsok és vályogvetők is. A cigány mindenhez értett.

– Történt egyszer, hogy a vajdának született egy gyönyörűségesen szép lánya. Hetedhét országban híre ment a szépségének. Eljutott a maharadzsához, Abdullahhoz is a híre. A maharadzsa magához rendelte őket, de a vajda visszaüzent, hogy a cigányoknál az a módi járja, hogy a kérő jön lánynézőbe hozzájuk, nem fordítva. A maharadzsa vándorköszörűsnek öltöztette be a legkisebb fiát, akinek a szépséges cigánylányt szánta és elküldte a cigányokhoz.

– Az volt a stratégiája, hogy a fiú magába bolondítja a lányt, és megszökteti, ahogy a cigányoknál dukál. Ezért nem érheti szó a ház elejét, még a cigányoknál sem. De fordítva sült el a dolog. A vajdának megtetszett a szépséges fiatal fiú és elhatározta, hogy megszerzi magának fiúszeretőnek. Ugyanis abban az országban ez mindennapos dolog volt, még a cigányoknál is. Csakhogy a sors közbeszólt. Mielőtt még a vajda magáévá tette volna a maharadzsafiút, az úgy összegabalyodott Zulejkával, a szépséges cigány lánnyal, hogy elháltak. És mint célja is volt, hogy meneküljön a vajda zaklatása elől, megszöktek. Nem mentek haza a maharadzsa országába sem, mert tudták, hogy a vajda ott megtalálja őket és visszaveszi a lányát, vagy pedig azt az árat szabja ki érte, hogy megfarkalhassa a maharadzsa fit.
– Ramajána, a maharadzsa-fi útravalóul kapott apjától egy batyura való drágakövet. Óriási érték volt ez akkoriban. Ezzel a jussal indultak el a messzi északra. Az orosz szteppéken táborozva befogadták őket az ottani lakosok és a pár évvel utánuk szökő hetvenkét cigány családot is. Ramajánát törzsfőnöküknek választották és karavánná szerveződve elindultak hosszú, végetnemérő vándorútjukra.

– Bizony, a honfoglaló magyarokkal több ezres cigánykaraván is megérkezett Magyarországra. A magyar sereg lovait a cigányok patkolták, tekenőiket, kádjaikat, evőeszközeiket a cigányok készítették. Így aztán mi, cigányok is honfoglalók vagyunk, veletek, magyarokkal együtt. Ezért kell békességben élnünk együtt, egymást tisztelve és segítve.– fejezte be a mesét Jakab. Éppen ideje volt, mert motorok zúgását fújta be a szobába a szél. Négy fekete autó állt meg a nagykapu előtt. Kiugráltak belőle a bőrkabátosok és körbevették a portát. Pirinéni motorjával bekerekezett a kapun és leugorva róla bezörgetett a bejárati ajtón. Jakab kitárta az ajtót és kinézett. Pirinéni megszólalt.

– Meghoztuk a Börcsök elvtársat!– többre nem maradt ideje, mert egy pokrócokba bugyolált szánalmas alakot cipelt be két biztonsági ember hordágyon. Behozták, letették a dikóra. Szó nélkül kihátráltak. Pirinéni vitte a szót.
– Elvtársak, nagyon fontos bizalmi feladatot kaptunk. A Börcsök elvtársat kell rehabilitálnunk. A környéket hermetikusan lezártuk, egy lélek se be, se, ki! Hány napra van szükségük?
– Háát, hetvenkét óráig kell a tárgydombba beásva lennie, utána kéngőzös fahamus fürdőben és vitriolban kiáztatjuk, hogy csörögjön a bőre, mint pergamen. Aztán a Terka megdömöcköli és kész. Az annyi, mint hat nap.– sorolta Lojzi sógor. Mamám, Terka és Jakab bólogattak hozzá. Börcsök zanzafejét nyakkörül tekergetve a háta mögött álló táskahordóját Leidekkert kereste. Az kinyitva a hatalmas aktatáskát Börcsök elé tartotta. Börcsök belenézett és annyit mondott.– Az olvasószemüvegem benn van?

– Benn, Börcsök elvtárs, természetesen. Minden nap már reggel Pirinéném futárral kiküldi az országos lapokat, és képben leszünk, nem esünk ki a politika szekeréből. Az élelmet a Gundelból fogják egyenesen szállítani fondé edényekben, hogy melegen legyenek tartva. Két pincér fogja felszolgálni a menüt reggeliző asztalkán…
– A pincéreket el lehet küldeni,a kaját majd megeszik a gyerekek,a Börcsöknek, nem lesz szüksége ezekre a mérgezett étkekre! Én felelek érte, nemigaz?– húzta ki magát mamám.
Börcsök félszegen kérdezte.
– Mondják meg, de őszintén, van remény? Merthogy ezt a tortúrát elszenvedni nem semmi! Még a saját anyám kedvéért sem tenném ki magamat ennyi procedúrának! De, ugye a pártfegyelem, hát az, nagyúr! Nem állhatok a Rákosi elvtárs elé, ilyen bicebócán a Pártközpontban az állófogadáson… Meg aztán itt állok nősülés előtt, a hajam ugyan kinövesztette Viktusnéném, hanem elkelne valami kenőcsféle a férfiasságomra is… ha tudnának valamit rá! Összeköthetnénk a kellemeset a hasznossal. Míg a trágyadombban rohadok, esetleg megekecselhetne azzal a fickósító kenőccsel, vagy belsőlegesen, valami bájitallal…

– Aztán mire lenne gusztusa? Kakashere kivonatra, zellerlikőrre, kígyópálinkára, vagy… szárított zebraszarra?
– Idefigyeljen Viktusnéném, megiszom én az árvák könnyét is, azt sem bánom, lószarban hempergetnek, ha éjfélkor egy szűzlány hugyozik a pofámba, csak adják vissza a férfiasságomat. Mert, ha a nászéjszakán csődöt mondok a kommiszárnőnél, akkor az agyonlő engem, mint egy kutyát! Mondják meg mi az ára, aztán fizetek.
– Börcsök elvtárs, ne alkudozzunk most így előre! Mi bízunk az ön tisztességében. Elég az, ha megesküszik a pártagsági könyvére, mi meg a bibliára, hogy teljesen kikupáljuk, azaz rehabilitáljuk magát, aztán a végén majd elszámolunk. Na, áll az alku?– nyújtott neki kezet Jakab. Börcsök gondolkodás nélkül kezet adott rá.

És elkezdődött az egyhetes őrület. Mi, gyerekek, visítoztunk a gyönyörűségtől. Leírhatatlan amint a horpadtmellű, vézna remegő emberkét meztelenre vetkőztették, majd fekete iszapban, csirketollakban meghempergették. Aztán a trágyadomb közepébe ásott lyukba belenyomták, majd körbetapasztották trágyával. Csak a zanzafeje látszott ki. A személyzet naponta hordta a Gundeltől az ebédeket, mi pedig királyi lakomákat csaptunk belőle. Mamám pedig óránként kijárt a Börcsökhöz, egyrészt hogy megnézze él-e még, másrészt, hogy megetesse. Minden etetéskor kitátatta vele a száját és egy száznapos tojást erőltetett belé. Utána egy deci lófingatóban kiáztatott zellergumót, és két kakasherét erőszakolt bele. Így ment ez hetvenkét órán át.

Ramónára várt a feladat, hogy minden éjszaka amint zenitre ért a telihold szűzlány lévén belehugyozzon a Börcsök pofájába. Úgy nyelte az a finom nedűt, mint kacsa a nokedlit! Tudta, hogy az élete függ tőle. Hetvenkét óra múlva kiásták a trágyadombból és a timsós dézsában forró, büdösvizben lesikálták. Utána felfektették a nyúzó asztalra és Tera néném munkába, vette. Minden nap háromszor átgyúrta. Napról-napra fiatalabbnak látszott amint tért belé vissza az életerő. Az ötödik napon már úgy állt a palavesszője neki, mint a Toldi fasza, amikor szokás szerint éjfélkor a szépséges Ramóna a pofájába hugyozott!

És eljött a hetedik nap. Megjöttek a funkcionáriusok, a biztonsági emberek és a minisztériumi kiküldöttek. Börcsök kiborotválkozva, kiglancolva feszített a kopott vesszőfotelban, amikor azok kézcsókra járultak elébe. A siker óriási volt. Hogy miben egyeztek, meg honoráriumként arról hallgat a fáma, az, magán ügy. Úgy emlékszem senki sem járt rosszul. Börcsökből új embert faragtak, ő pedig megjutalmazta a csapatot. Az egésznek a bukéjaként a minisztériumi főember egy-egy pártkönyvet és fejenként száz Forintot nyújtott át honoráriumként a közreműködőknek. A gyógyászok nevében mamám válaszolt.

– Nagyon szépen megköszönjük az állam irántunk való jóságát. De, a gyógyulást elsősorban a Jóistennek kell tulajdonítani, mert mi csak közreműködtünk benne. Mint tudják az elvtársak, isten hét nap alatt teremtette a világot. Mi is a Börcsököt!