Kávémesék: a trial-játszma

A férfinak, amikor kinyitotta az ajtót, be kellett vallania magának, hogy kevés kellemetlenebb látogatóra számíthatott volna, de nagyot sóhajtott és udvariasan, (hiszen volt gyerekszobája, még ha átjáró is volt és több nemzedék lakott benne), megkérdezte:
- Üdvözlöm. A meggyilkolásom, vagy a kasztrálásom ügyében érkezett?
- Megismert? – húzta fel szemét a látogató. – De az udvariasság megkívánja, hogy bemutatkozzam: Romulus vagyok. Akinek a felesége éppen önnel él.
- Örvendek – nyújtott kezet a férfi. – Sajnos Agáta most nincs otthon.
- Ennek őszintén örülök – nyugtázta Romulus az információt. – Valójában csak önnel szerettem volna beszélni, de nem az ön által felvázolt napirendi pontokról.
- Hanem? – kérdezte a férfi kicsit megnyugodva.
- Ha megengedi, bemennék, ülve mégiscsak barátságosabb, mint az ajtóban állva.
- Természetesen, parancsoljon. Esetleg egy kávét főzhetek?
- Ha engedi az ideje, köszönettel fogadnám – ült le az asztalhoz Romulus.
Pár perc múlva a férfi elé rakta a gőzölgő fekete nedűt, s a vendég hálásan kortyolgatta: - Tudja, az életemben sok nő volt, de egyben mindegyik egyetértett: én főzöm a legpocsékabb kávét a világon. El kell ismernem, hogy ha ön másban is annyira jó, mint a kávékészítésben, akkor jól választott Agáta.
- Köszönöm – pirult el a férfi, mint aki meg nem érdemelt dicséretet kapott.
- De nem akarom az idejét rabolni – folytatta Romulus. – Agátával hosszú évek óta éltünk együtt, voltak rossz és kevésbé rossz napjaink, úgy érzem, szegényke megérdemli, hogy megismerje a boldogságot. Én, szerénytelenség nélkül állíthatom, már kiismertem őt, s gondoltam, elmondok önnek mindent, amit tudok róla, hogy időt spóroljak önnek.
- Ne haragudjon, uram, de figyelmeztetem, hogy ha bármi negatív információt is akarna beleszőni ebbe a beszélgetésbe a kedves nejével, jelenlegi élettársammal kapcsolatban, azt fenntartással fogadnám.
- Ugyan, kérem! Csak nem tart ennyire primitívnek? Ez méltatlan lenne két olyan intelligens, felvilágosult emberhez, mint mi vagyunk. Az olyan alapinformációkat, mint hogy milyen virágot szeret, hogyan issza a kávét, az ágy melyik oldalán szeret aludni, gondolom, már tudja. Amit én tudok elmondani, azok inkább lelki természetű dolgok.
- Mit például?
- Például merrefelé néz, amikor igazat mond és visszaemlékezik valamire és merre, amikor csak elképzeli a választ. Tudom, hogy változik meg a hangszíne, ha izgul, ha valamit titkolni akar…
- Amikor hazudik? – támadt fel az érdeklődés a házigazdában.
- Nem, ilyet én sohasem mondanék! Inkább csak annyit, hogy amikor félne, hogy az őszinteségével megbántaná önt, vagy veszélybe sodorná a kapcsolatukat. Vagy milyen jelzéseket ad a teste, amikor valamiben igazán örömét leli, s mikor színleli csak a boldogságot…
- Ez nagyon érdekes! Kérem, mondjon el mindent, amit csak tud!
A két férfi órákra elmerült a beszélgetésben, s csak a nő érkezése vetett véget annak. Amikor Agáta belépett, Romulus udvariasan köszöntötte, majd hivatkozva arra, hogy nem akarja zavarni az estét, hazaindult. Mikor hazaérkezett az üres lakásba, szokásával ellentétben nem kávét, hanem teát főzött magának, s Vivaldit hallgatott.

Hónapok teltek el, míg Romulus ajtaján csengettek: Agáta volt.
- Gyere be! Jó fáradt lehetsz. Látom, sok csomagod van, ülj le, majd behordom a szobába. Kérsz valamit?
Az asszony egy pillanatnyi habozás után válaszolt csak: - Egy kávé most jól esne. És ha akarsz, kérdezhetsz. És utána én is kérdezek valamit…
Amikor leültek, a Romulus egy halk krákogás után megszólalt: - Nem akarok semmit sem kérdezni. Itt vagy. Nekem ez a válasz, amire vártam. És te a kérdésedre igen a válasz. Ez a ház nem az én, hanem a kettőnk otthona.
- Nem értek semmit… Tudod, nagyon boldogok voltunk. Tudom, ezt nem neked kellene mondanom, de soha többet nem akarok hazudni neked. Figyelt rám, kitalálta minden gondolatomat, mintha évtizedek óta ismerne, jobban, mint én saját magamat. Királynőnek éreztem magamat mellette. Aztán… nem tudom elmondani, mit történt. Addig csak én voltam az életében. Más nőre rá sem nézett, sokszor mondogatta nekem, hogy én vagyok élete nagy szerelme… Mégis, néhány hónap múlva felfedezte, hogy más nők is vannak a világon. És a nők is felfedezték őt. Feleslegesnek kezdtem magam érezni… És inkább magamtól jöttem el, minthogy megvárjam, hogy kidobjon.
- Érdekes… bólogatott a férfi. Szóval, ha jól értem, egyszerre más nőknél is sikere lett.
- Igen. Csinosabbak, fiatalabbak voltak, mint én… Nem tudom, mi történt vele.
- Pedig egyszerű – nézett a férfi mereven a nő szemébe, nehogy szemmozgása elárulja a gondolatait. – Te felébresztetted benne a férfit, s ezt más nők is észrevették. Túlzottan jó nő voltál, vonzó zsákmányt alkottál belőle.
- Igen? – húzta ki magát a nő. A megtörtségét hiúságra cserélte.
- Pontosan – bólintott Romulus.
- Csak egy dolgot szeretnék kérdezni… Amikor beszélgettetek, idéztél neki valami mondást, azt hiszem, a Bibliából. Valamit a kardokról. Akkor elmondta nekem, de nem tulajdonítottam neki nagy fontosságot, viszont utólag úgy érzem, hogy mégis fontos lehetett.
- Hát, csak egy elcsépelt mondás volt, amit mindenki úgy ért, ahogy akar.
- Ha nem akarod, nem kérdezlek – sütötte le szemét a nő.
- Nem, semmi titkos nincs benne. Csak annyit mondtam neki, már nem is tudom, mi kapcsán, hogy Isten nem azért ad kétélű kardot a kezünkbe, hogy csak egyfelé tudjunk vele vágni…
A nő egy pillanatra összerázkódott, mint akit áramütés ért, mondani akart valamit, de aztán elharapta és csak ennyit reagált:
- Ugye gyerekkorodban szeretted a bábszínházat?

És attól kezdve minden este megdicsérte a férje főzte kávét.