<!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } -->
A szerető a szerelmét felvitte a hegyére. A szerelmes körbenézett és megkérdezte:
- Mást is felhoztál ide?
- Mindenkit hívtam ide, aki csak szeretett.
- És eljöttek?
- Aki igazán szeretett, igen – válaszolta a szerető.
A szerelmes megcsodálta a tájat:
- Ez a hely annyira te vagy…
- Igen, alattunk a világ, amit lentről csak a maga kisszerűségében láttunk.
- Szabadnak érzem magam, mint egy madár – vallotta be a szerelmes.
- Még nem – vetette ellen a szerető.
- Hogy érted?
- Emlékszel, egyszer azt mondtad nekem, ha azt kérném, a kedvemért vakon ugranál a sorsodból.
- És most azt akarod, vakon ugorjak le innen? - nézett a szerelmes bizonytalanul a mélybe.
- Nem, azt kérem tőled, hogy tárd ki a kezedet és repülj.
- És ha nem sikerül?
- Akkor, mint eddig mindenki, lezuhansz és meghalsz. De egy pillanatig akkor is olyan szabad leszel, mint eddig soha.
A szerelmes a hegy lábánál heverő holttestekre nézett:
- Megéri?
- Ezt neked kell tudnod. Ha akarsz, visszatérhetsz a kisszerű világba, de bánni fogod életed végéig.
A szerelmes kitárta kezét, hagyta, hogy a szél felkapja és repülni kezdett. Visszanézett, s meglepődött: már a szeretőjét is ugyanolyan kisszerűnek látta, mint a világ többi részét.
- Repülj velem! – kiáltott le neki.
A szerető is kitárta karjait, behunyta szemét és leugrott a szikláról. De ebben a pillanatban eszébe rémlett a sok holttest a hegy lábánál, akiket a szeretetével ölt meg. Miközben zuhant arra gondolt, hogy egy pillanatig legalább ő is szabad volt, s igen, megérte.
Mert egy pillanatnyi élet többet ér, mint az évtizednyi létezés.