Kattanás

Harsány dörömbölésre ébredek. A fejemhez kapok, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Körültekintek a hálószobámban, fehér falak és hideg paplan, mellettem az ágyon egy üres hely. Tehát… nem álom volt.
A türelmetlen kopogás egyre erősödik.
- Megyek már! – ordítok le és kipattanok az ágyból olyan gyorsan, ahogy csak tudok.
A talpam alatt megadóan serceg a szőnyeg vaskos, puha anyaga. Legszívesebben most csak elfeküdnék rajta, biztos jó meleg, nem olyan, mint maga a levegő. Egy póló és egy boxer van rajtam, lehet, hogy nem a legjobb alvóruha késő őszre.
A lépcsőhöz érve megfeszül a testem, a sötétben nem nagyon látom a fokokat, de szerencsét próbálok. Keményen markolom a fényes fakorlátot és végre megérkezem a bejárati ajtóhoz. Nem a tompa őszi napsugár fogad, hanem a kegyetlen és titkokkal teli sötét éjszaka. Elnézek az előttem álló alak válla fölött. A házam előtt lévő egyik lámpaoszlop fénye pislákol, kísértetiessé téve a harmatos külvárosi utcát.
A bambulásom egy kelletlen köhögés szakítja meg, majd a férfi arcára vetődik a tekintetem, akiben felismerem a főnököm sofőrjét, Thomast.
- Mi történt már megint? – morgok oda a fejemet vakargatva.
- Készülődj Damien, az állomásra megyünk.
Ismét csak morgok.
- Mi? Már megint? Ez a hónapban már a nyolcadik. Mi történt?
- Álmában fojtották meg, majd megetették a cápákkal, hehe.
- Ah, remek. Adj tíz percet, amíg elkészülök.
Már indulok befelé, amikor még utánam szól.
- Damien… tudom, hogy nagy volt a kísértés, hogy elmondd a feleségednek az egészet a munkádról, de a biztonság kedvéért megint meg kell kérdeznem. Ugye nem tetted?
Ledermedek. Már megint ez a téma, amit mindennél jobban utálok. Nem fordulok meg, csak a hátam mögül szólok vissza.
- A feleségem akkor meghalt… miattam… pont ezért… de a munka mindenek előtt.
Felsétálok a lépcsőn a magányos szobámba. Utálom, amikor Tom idejön, mert minden egyes alkalommal ez a téma, mindig rákérdez. Mégis, mit hisz? A feleségem velem marad, ha tudja, hogy mi is vagyok valójában? Képtelen lett volna engem szeretni. De mégis… ha tudta volna, talán… még mindig élne.
Magamra kapom a személyre szabott öltönyöm, hátrasimítom a sötét hajam, majd anélkül, hogy eljátszana a tekintetem Liz volt fekhelyén visszasietek Tomhoz. Beszállunk a sötétített ablakú furgonba, majd elindulunk az éjszakába. Az utcák teljesen üresek, csupán néhány ittas fiatal sétál kisebb-nagyobb csapatokban a járdán. Az üzletek és butikok világa színes fényből készült cellákat vetítenek az aszfaltra, a próbababaárnyékok azokban csücsülnek, mintha csak rabok lennének.
Kár volt felhoznia Thomasnak a feleségem, most csak rá tudok gondolni. Liz… a hangod… az illatod… a hajad selymessége… minden egyes porcikád úgy hiányzik. Szinte még a karjaimban érezlek, érzem, ahogy nyomod a mellkasom és hozzám simulsz… de mégse.
Rengeteg gondolat fut át az agyamon, észre sem veszem, de már gépszerűen kiszállok a kocsiból és ahhoz a peronhoz megyek, ahová a főnököm szokott érkezni. Senki sem tudja, hogy hova vezetnek a sínek. Akárhány ember próbálta követni őket, mind örökre eltűnt. Csodákkal és varázslattal teli világban élünk, és most nem olyanra gondolok, amit az emberek értenek hétköznapi varázslaton, mint mondjuk a szerelem és ehhez hasonló számomra már semmitmondó dolgok. Igazi, mint ahogy most itt állok a fehér, apró kavicsokon. A Don, ahogy a főnököm nevezzük, egy maffiabanda ura és mindenkori vezetője. A hatalma olyannyira elterjedt már az alvilágban és a hétköznapokban egyaránt, hogy bár lehet, hogy nem tudod, de igazából neki dolgozol. Én tudom magamról és elismert tag vagyok. Egyfajta személyi testőrként funkcionálok, amikor a vezető… meghal. És itt jön a varázslat része.
Halhatatlan. Vagy nem is, rosszul fogalmazok. Meghal, de mindenegyes alkalommal újjá éled. Robbantsák fel, égessék el, ez esetben etessék meg cápákkal, ő pár óra múlva itt fog állni, ezen az istenverte peronon, a semmi közepén. Nem ez a város fő vasútállomása, ez csak egy fehér falakkal ellátott kocka alakú betontömb egy ajtóréssel és egy villanykörtével, ami természetellenesen nagy fényt ad. Nem lehet tudni mikor és hogy került ide, egyszerűen csak itt van. Körülöttünk a kietlen táj, csupán két sín szabja szét, amit mindekét oldalon fehér kavicsok fognak közre.
Senki sem tudja, hogy A Don mi is valójában. Isten, vagy ördög, vagy egy félresikerült kísérlet eredménye, de megmondom őszintén, engem nem is nagyon érdekel. Amíg rendesen megfizet, semmi gondom sincs és amúgy is, van néhány eset, amikor jobb nem kérdezősködni. Mégis kit érdekelne, ha esetleg a kíváncsiságom miatt eltűnnék a képből? Azonnal pótolható személy vagyok.
Öt perc és meghallom az érkező vonat zakatolását. Hátrálok egy kicsit, a jármű nagy erejű szelet tolva maga előtt elsuhan pár centire a fejemtől, majd irdatlan csikorgó hangot hallatva megáll, az ajtók pedig kitárulnak. A Don már ott áll széles mosollyal a borostás arcán. Lelépdel a lépcsőn magabiztosan és férfiasan. Az ember, ha nem tudná, hogy ki ő, biztosan valami fiatal suhancnak hinné, ugyanis majd elfelejtettem, nem is öregszik. Úgy huszonöt éves korában leállt ezzel a rossz szokással. Amúgy egyszerű ember, sportos alkat, csak egy fehér póló és egy farmer van rajta, nem úgy, mint rajtam. Az alkalmazottaitól megköveteli az eleganciát. Van egyfajta egyenruhánk, ez az öltöny, vörös nyakkendő, kalap trió.
Haptákba vágom magam pókerarccal, ő elém lép és megveregeti a vállam.
- Damien Darell, örülök, hogy látlak. Ismét itt, mi? Sokszor okozok neked mostanság álmatlan éjszakákat – a hangja mély és karcos, egyben barátságos, de nem túlzottan.
- Mehetünk? – kérdem.
Nem akarok és nem is fogok itt túl sokat időzni, amint lehet, mindig elhagyom ezt a helyet. Ezen a peronon hagytam a feleségem meghalni.
Ő csak bólogat. Akármilyen nagy úr és próbál úgy tenni, mintha nem lenne benne semmi érzelem, egy cseppnyi mindig marad valahol a lelke mélyén és érzem, hogy nem akar engem kínozni. Az alkalmazottai közül talán még én állok hozzá a legközelebb, persze ez mondjuk nem jelent túl sok mindent. Ha úgy véli, hogy már felesleges vagyok, akkor véget ér az életem. A Don nem hagyja, hogy bármi kitudódjon róla, ami esetleg a gyengeségét mutatná, ez esetben ez én lennék.
Zenészként kezdtem nála a pályafutásom. Egyik este, amikor koncertet adtam egy koszos kis klubban, ő is ott volt és hallgatott. A végén odajött hozzám és munkát ajánlott nekem a… cégénél. Először a magánzenésze lettem, ez annyit tett, hogy akkor, amikor szólt én ugrottam és azt és úgy játszottam neki, ahogyan ő azt akarta. Valami beteges módon vonzza őt a lágy hangokhoz és azokhoz az emberekhez, akik ezeket a hangokat keltik. Nem hiszem, hogy ez jelentene bármit is, de a lelkemre kötötte, hogy nem tudhatja meg senki. Mindenkinek van egy gyengepontja, úgy gondolom, hogy neki a zene az.
Később aztán kisebb melókat kaptam. Védelmi pénzeket szedtem be, néha papírmunkát végeztem, aztán észre sem vettem, de közel a ranglétra legtetején találtam magam. Mára egy kisebb csapat van a kezemben, amit én irányítok. Drogterjesztés, fegyverkereskedelem és a védelmi pénzek a fő szakterületünk, meg persze a rombolás és a profi gyilkolás, ha a helyzet úgy kívánja. Nem vagyok rá büszke, de a munka, az munka.
Liz persze ezt nem tudta. Az ő szemében csak egy szokásos klónozott céges-munkás voltam, nem maffiatag. A szerelmem azok közé a szerencsés emberek közé tartozott, akik ebből az egész mocskos dologból kimaradtak, bár ő is A Don egyik éttermében dolgozott, mint pincérnő. Olyan csodás és lenyűgöző volt már az első pillanattól fogva, ahogy megláttam, már szerettem. Több ezer dollárt költöttem el arra, hogy ott egyek, csak azért, hogy ő szolgáljon ki.
Miközben a nedves fehér köveket tapossuk, visszafordulok a betonépület felé, aminek a tövében nemrég ott feküdt ez a nő. Az egyetlen nő. A szívem nehéz lesz, és szinte teljesen leáll. A gyomrom felé húz, az artériák és a vénák pattanásig feszülnek rajta, mint a túlerőltetett gitárhúrok. A tarkómon mintha egy hatalmas lyuk tátongna szabad helyet adva arra, hogy valaki belenyúljon és összeszorítsa az agyam. Ezt az egészet olyannyira érzem, hogy oda is kell kapnom, hogy kitépjem onnan ezt a kart. De nem sikerül. Még akkor is érzem, amikor már réges-régen elhagyjuk azt a rohadt peront és a városba vezető főúti lámpákat számolom az anyósülésen.
Már hajnalodik. A város központjában vagyunk, ahol csak és kizárólag az én főnököm az úr. Az első munkába induló emberek elhagyják szűkös panellakásukat és a szürke harmattal ellepett utcákra lépnek. Irigylem őket. Sokan nem is tudják pontosan, hogy hol, minek a közepén élnek. Fogalmuk sincs arról, hogy esetlegesen közeledik egy maffiaháború, vagy az egyik családtagjuk nem jut haza se ma, se soha többé. Lehet, hogy miattam, de ők ebből csak egy újabb szerencsétlen balesetet fognak látni.
Hazamehetnék még, még három óra, amíg hivatalosan elkezdődne a munkaidőm, de azt hiszem, hogy most túlságosan is magányos lennék az amúgy is üres házban.
A jelzőlámpa pirosat mutat. Engedelmesen várjuk, amíg átváltana, de hirtelen hatalmas dörrenés, vele együtt pedig rögtön üvegtörés zúzza porrá a nyugodt nagyváros álmos, hajnali csendjét. Azonnal tudom, hogy mi ez az egész, ezért kicsapom a kocsiajtót és a revolveremmel a kezemben keresem azt, aki az imént lőtt. Az a pár ember is lassan megáll, és körénk gyűlik emberi kordont alkotva. Nem láthatják meg A Dont, számukra a különleges képessége jobb, ha rejtély marad, különben kitörne a pánik. A tömeg mögött végre megpillantok egy loholó aktatáskás férfit eltűnni az egyik sarkon. Legyintek. Abszolút felesleges fárasztanom magam azzal, hogy utána rohanok. Ez sem jelent többet, csak annyit, hogy ma éjjel megint nem aludhatom ki magam rendesen.
Visszaszállok a furgonba, ahol már mindent belep az emberi vér émelyítően súlyos, sós szaga. Bekapcsolom az övet, Tom pedig újra beletapos a gázba.
- Te, vagy én? – kérdem az utat figyelve.
- Múltkor is én voltam… – motyog kelletlenül.
- Nem, én! – nagyot sóhajtok. – Kő, papír, olló?
Az egyik kezével elengedi a volánt és tartja az öklét. Hármat számolunk vissza, majd mutatjuk, hogy mink van.
- A kő üti az ollót, pajtás – vigyorog elégedetten és felgyorsít.
Egyenesen a Székházig vezet. Itt van mindennek a központja, itt fut össze minden romlott szál, itt fonódik egybe az alvilág az országok irányítóival. Nem több mint egy hatalmas felhőkarcoló üvegből és acélból, mintha csak egy szokványos cégépület lenne, azt leszámítva, hogy nincs rajta semmifajta név vagy logó.
A hűséges, kissé már öregedő korba lépett sofőr leparkol egy földalatti parkolóban, majd egy szó nélkül kiszáll a kocsiból.
- Hé, nem is segítesz?! – kiáltok utána.
- Vesztettél, Damien, most te vagy a soron, hehe.
Ezzel el is megy magamra hagyva a hullával a hátsó ülésen. Ha nem az lennék aki, már biztosan a rosszullét kerülgetne, de túlságosan is hozzá vagyok ehhez szokva. Kinyitom a hátsó ajtót. Az elgémberedett lábak azonnal kivágódnak rajta, és mint két, vízből kiálló karó merednek előre. Megszívom magam, megragadom a bokát és egyetlen rántással kihúzom a hátsó ülésről. A golyó nem hagyott csúnya sebet, csupán egy kis lyuk látszik a halántékon, a másik oldalon egy picit nagyobb. Ilyen szép állapotban talán még egyszer sem maradt meg az arca.
Morbid, de szórakozottan mosolygok. Miért ne élvezhetném én is annyira a hétköznapjaimat, mint bárki más? Vagy lehet, hogy ez az őrület első jele? Abszurd az egész helyzet, mintha valami ciklikus rossz álomban lennék. Újra és újra ezt kell tennem, a halál az életem része és magam sem tudom, hogy, hogy is viszonyulok hozzá a lelkem mélyén. Lehet, hogy félek tőle és csak kívülről mosolygok. Meg kéne kérdeznem, hogy mi van a másvilágon, minden ember ezt tenné a helyemben, ha adódna rá lehetősége, de… akarom én azt tudni egyáltalán? Egy ideig még szeretném azt hinni, hogy a feleségem, és ha nincs igazam, elég lesz egy örökkévalóság az igazság tudatában, nem kell hozzá ez a plusz hatvan év. Legalább hadd reménykedjem.
A csomagtartóból zsákot veszek elő. Alapkellék. A Don fejére húzom, hogy ne vérezzen össze mindent, majd a vállamra kapom és elindulok a Purgatórium felé. Ez a Székház pincéjében található hamvasztó kemence. Az én kedves zeneimádó főnökömnek van egy elég különleges szokása. Na, jó, nem csak egy, de ezt különösen imádja. Hogy úgy fogalmazzak, szereti magát urnákban nézegetni.
Két óra kell, amire egy acélszínű vázában végzi. A hónom alá csapom, ezután az irodáját célzom meg, ehhez liftbe kell szállnom és a legfelső emeletre mennem. Közben végig lágy jazzmuzsika simogat a szűkös helységben. Csilingelés jelzi a megérkezésem. Az előtérben rögtön a csinos szőke titkárnőt, Oliviát pillantom meg, aki azonnal rám mosolyog.
- Olivia – biccentek.
- Damien. Mi történt már megint? Hiszen csak most jött volna haza.
Kicsit megemelem az urnát.
- Tudom, történt egy kis affér, miközben idefelé jöttünk.
- Máskor vigyázz rá jobban, oké? Amíg nincs itt, minden munkát nekem kell végeznem és nagyon megerőltető.
Muszáj nevetnem ezen. Liz után talán ő az egyetlen nő, aki képes egy kicsit is megmozgatni a lelkemben valamit. Annyira nem illik ide, pont a megtestesült Sátán közvetlen közelébe. Ő annyira ártatlan és szeretnivaló, ki hinné, hogy egy női börtönből lett kihozatva?
- Kinyitnád nekem az ajtót?
- Persze – azonnal lekapja magáról a fekete keretes szemüveget, majd az ajtóhoz sétálva egy kódot beütve kinyitja azt.
Odabent sötét van és rózsaillatú füstölő édességét érezni a levegőben mindenfelé. Felkattintom a villanyt. Tompán verődik vissza a szürke márványpadlóról a kovácsoltvas csillár fénye, a hatalmas íróasztal körvonalai csak sötéten rajzolódnak ki a szoba egyik végében. Amikor A Don éppen a másvilágban járkál valahol, mindig be van sötétítve, már nem a biztonság kedvéért, valami teljesen más okból. Egyszer rákérdeztem, s ez volt a válasz: „Hogy miért szeretem azt, ha mindig sötét van, amikor nem vagyok itt? Önös érdekből. Túlságosan is önös érdekből, Damien. A sötétség, a semmit jelenti. Ott nincs bölcsesség, nincs remény, se halál, se élet, semmi. De ezt majd megtudod, ha egyszer eljön az ideje. Szeretem, ha úgy tűnik, hogyha én eltűnök, arra az időre megáll a világ forgása, s amikor visszatérek és elhúzom a függönyöket, olvad csak ki a halálból. Ilyenkor mindig újra és újra magamévá teszem az egész világot, ugyanis én vagyok a bölcsesség. Én vagyok a remény. Én vagyok a halál és az élet. Én vagyok minden.”
A falakon körbe a padlótól a plafonig polcok vannak. Rengeteg hely van még, de rengeteg urna is. A mait szemmagasságba helyezem az íróasztallal szemben, más egyébhez úgysem tudom igazítani, hiszen ezen kívül semmi sincsen idebent.
Miután végeztem Oliviára nézek, aki elégedetten bámul engem. Duzzadt, vörös ajkain bájos mosoly ül. Nem mondom, hogy tudnám őt szeretni és szerintem ő sem engem. Az ő szívében csupán egyetlen embernek van hely, annak az embernek a lába előtt pedig országok hevernek, tehát még csak mérhető sem vagyok hozzá. Csupán annyiról van szó, hogy akárhányszor ránézek, mindig eszembe jut, hogy mit is vesztettem.
- Sok munkád van mára? – kérdi, miközben behúzza mögöttünk az ajtót.
A nappali fény bántja a szemem ezután a sötét, melankolikus kirándulás után.
- Nem tudom, még nem voltam az irodában, majd még meglátom.
- Remélem jó napod lesz – visszaül a helyére.
Ezt vehetem végszónak. Ismét csak biccentek, majd hamarosan újra a liftben vagyok. Benyomom az ötvenhármas gombot és várom, hogy megérkezzem a saját emeletemre. Igen, mert nekem, mint szakembernek, még ez is van. Itt dolgozik mindenki, akinek én vagyok a főnöke. De nekem nincs titkárnőm. Hm, lehet, hogy be kéne ruháznom egyre.
Most már én is kíváncsi vagyok, hogy mennyi munkát kell bevállalnom erre a napra, de az íróasztalomon nincs egy boríték sem, az üzenetrögzítőmre sem jött semmi újdonság, így csak bevágom magam a bőrfotelbe és lazítok. Az én irodám merőben más, mint A Doné. Fényes, tele szobanövényekkel és fehér falakkal meg hajópadlóval, ez inkább nekem való, mint az a ridegség. Egy időben én is a szürke márványt választottam volna, de egy női kéz és melegség sok mindent meg tud változtatni.
Már épp, hogy elbóbiskolok nagy kényelmemben, amikor az egyik védelmi pénzes beosztottam, Luke tör be kopogás nélkül a szobába.
- Mr. Darell! – kiált úgy, mint akinek fegyvert tartanak a fejéhez.
Csak fél szemmel pillantok rá.
- Mi van?
- Mr. Williams… – lihegi, ami épp elég nekem arra, hogy azonnal kapjam magam és kövessem.
- Hol van? – reccsenek rá.
- A… a vallatóban, uram – remeg a hangja.
Tudja, hogy mennyire a szívemhez van nőve az öreg. Már több mint nyolcvan éves, eléggé szenilis, szórakozott és sajnos pont beleesik abba a kerületbe, ahol pénzt kell behajtanunk. Egy kis hentesüzlete van a belvárosban, amúgy se felesége, se gyermekei, egyetlen vérszerinti élő rokonáról sem tudok. Így hogy is várhatja el az ember, hogy egyedül, öregen ki tudjon fizetni annyi pénzt, amennyit kéne neki? Megverni meg nem fogom és másnak sem hagyom, inkább mindig kifizetem helyette és békén hagyjuk. Eddig nem is volt vele semmi gond. Mégis mi a fene történhetett?
A vallató az alagsorban található. Végigrobogok a szűkös, alig megvilágított folyosón, már réges-régen lehagytam magam mögött Lukeot.
- Hányasban? – ordítok hátra türelmetlenül.
- A négyesben! – hallom a választ.
Remek, pont előttem van. Lenyomom a kilincset és a kopott ajtó hangos csikorgással kinyílik előttem. Odabent egy csupasz villanykörte fénye alatt ül az öregember egy asztal mögött. A kezei hátra vannak bilincselve egy székhez, a szemöldöke és a szája több helyen is felrepedt. Mégis ki az, az elvetemült állat, aki bánt egy ennyire elgyengült személyt?!
- Mr. Williams – odasietek hozzá és előhalászom a kulcscsomót a zakóm zsebéből.
Minden bilincset ugyan az a kulcs nyit, ez előírás a Székházban, hogy ne legyenek fennakadások.
- Szervusz, fiam – hörög öreges módon. Nem hallatszik a hangjából az esetleges félelem, vagy fájdalom.
Dörzsölgetni kezdi a csuklóját, ahogy felszabadul. A kemény fém vörös sávokat hagyott a ráncos, hideg, májfoltos bőrön. Odahúzok egy széket és leülök vele szemben.
- Mi történt?
Az öreg egy pillanatra megtörten és hálásan pislog rám, majd összeszedi magát és elfordítja tőlem a fejét. Szóval nem kér a segítségemből.
- Kérem – bíztatom.
A konok embereket ilyen idős korban már nagyon nehéz meggyőzni arról, hogy valaki segíteni akar nekik. Akik pedig magányosak, azok még rosszabbak. Ők azt sem hiszik el, hogy esetleg kedvelik őket.
- Hagyjál békén, kölyök! Maradj ki az egészből! – vakkant rám, de egy vonásom sem rezdül.
- Csak segíteni próbálok.
- Nem kell a segítséged! Segítettél már eleget, most pedig hagyj magamra!
Görbe ujjait ökölbe szorítja és keményen az asztallapra helyezi. Hajthatatlan. Az Istenért, én csak segíteni próbálok, miért nem érti meg?! A szemeit direkt a földre, vagy a plafonra helyezi, hogy véletlenül se találkozzon az enyémmel, mert tudja, hogy akkor meg tudom győzni. A haja hosszú és kócos, a szemei inkább egy kiskutyáéra emlékeztetnek, mintsem egy kőszívű vénemberére. A ruhája is szakadt és koszos. Biztosan az otthonából rángatták ki.
- Mit csinált, Mr. Williams? – hangsúlyozok minden egyes betűt a mondatban.
Semmi válasz.
- Mit csinált? – ismétlem meg magam, de újra csak a csend vibrál feszülten körülöttem. – Az Isten szerelmére, mégis mi a jó eget csinált?! – az asztalra csapok dühömben és felállok a helyemről.
- Majd én válaszolok – a hátam mögül hallom az ismerős hangot.
Csak ne az legyen, akire gondolok, csak ne az. Hátrafordítom a fejem, a másik védelmi pénzes főnök támaszkodik az ajtóban. Már csak ez hiányzott. Ennél nagyobb izomagyú állatot még nem hordott a hátán a Föld. Jómagam sem vagyok az a nádszál alkat, a munkámhoz elengedhetetlen a jó kondi, na de ő! A szteroidoktól az arca eldeformálódott, a mimikája a felismerhetetlenségbe süllyedt. A legnagyobb méretű öltönyt viseli, mégis, majd szétszakad a hátán, akárhányszor behajlítja a karját.
- Jeff – sziszegem.
Utálom őt. Egy aljas senkiházi féreg. Nem riad vissza sem a fenyegetéstől, sem a fizikai erőszaktól. Szerencsére a másik kerületbe van beosztva, igaz, Mr. Williams pont a határon van, de úgy egyeztünk meg, hogy még az én hatásköröm.
Mellém lép és egyesével minden ujját végigropogtatja. Mindenegyes halk reccsenés olyan, mint egy hatalmas villámcsapás. Még nekem is rosszul esik és, ahogy nézem, a vénember majd mindegyikre összerezzen. Tehát te bántottad, te szemétláda.
Miután végzett, az egyik könyökét a vállamra támasztja, a hatalmas teste árnyékot vet az enyémre. Legszívesebben behúznék neki egyet.
- A te kedves kis… ügyfeled nem adta meg sem nekem, sem az embereimnek a kellő tiszteletet, amikor betértünk hozzá. Sőt, megpróbált minket kikergetni és késsel fenyegetett.
- Igen… úgyis hatalmas kárt tudna benned tenni, hiszen úgyis minden nap félbevágott disznókkal súlyzózik, nem látszik rajta? – dörmögöm.
- Lényeg, a lényeg, mi elvárjuk a tiszteletet és elvárom azokban a kerületekben is, amik nem az én hatáskörömbe tartoznak – elégedetten vigyorog, ahogy meglátja a kócos öregember remegő térdeit.
- Ezért megvertétek – hangsúlyozom feleslegesen a tényt.
- Így megtanulja.
- Amúgy is, mit kerestél az én területemen?
Meghúzza a vállát.
- Hallottam olyasmi pletykákat, hogy a hiányzó pénzeket saját zsebből pótolod ki. Gondoltam utána járok.
Megmerevedik a testem. Erről senki más nem tud, csakis a csapatom. Spicli van köztük… a fenébe.
- Te vagy A Don ölebe, Darell, de ez még nem azt jelenti, hogy megszegheted a szabályokat, amelyeket felállított –kihívóan magasra emeli a hangját, teljesen elégedett magával. Direkt provokál.
Tudja, hogy a szívemen viselem az abban a kerületben élők sorsát. Én is ott születtem és nőttem fel. Már akkor is nyomortelep volt, mára azonban még lejjebb süllyedt. Beszéltem az érdekében a vezetővel és megígérte, hogy felemeli a porból, de ehhez természetesen meg kellett emelni a védelmi pénzeket is. Ezt az egészet különben azért fizetik, hogy biztonságot nyújtsunk nekik a tőlünk független, kisebb bandáktól. Pár emberből álló őrjáratok vannak, amelyek néhányszor végigsétálnak az utcákon és, ha valami bajt észlelnek, cselekednek. Minél többet fizetnek, annál több lesz az őrjárat. A befolyt pénz nagy része elmegy a fizetésekre, azonban, ami megmarad, általában a kerület jobbá tételére van fordítva.
Viszont ezeket az emeléseket úgy tűnt, az emberek már nem bírják anyagilag. Ahogy körbejártam, szinte mindegyik összegből hiányzott valamennyi. Ilyenkor az lenne a dolgom, hogy porig romboljam azt a házat, vagy üzletet, amelyik nem fizetett eleget, de egyszerűen nincsen rá szívem, ezért mindig én pótoltam ki titokban. Ez viszont szigorúan tilos, mert a gyengekezűség jele. Mégis miért fizetnének az emberek és miért tisztelnék a vezetőt, ha mindig kipótolják helyettük az összeget és az elmaradásnak nincs következménye?
- Aljas hazugság – recsegi halkan a torzonborz vénember. – Mi fizetjük ki mindig a pontos összeget.
- Igen?! – ordít az eldeformált férfi és előkap egy pisztolyt a zakója alól, egyenesen az öreg homlokának szegezi. – Nektek, nyomorultaknak, mégis honnan lehet annyi pénzetek, amennyi kell, amikor még az enyémeknek sincs elég, pedig én egy sokkal fejlettebb környéken vagyok!
- Hé, hé! – megragadom Jeff karját és hátrarántom, hogy eltávolodjon a fegyver az emberi bőrtől. – Tudom, hogy nem kedvelsz engem, de ezt nem az embereimen kell megtorolni – próbálok higgadt maradni, de nagyon nehéz.
Dühösen igazgatni kezdi a ruháját, elteszi a fegyvert, közben valamit motyog az orra alatt, ahogy látom, különböző melléknevekkel illet engem és, mintha az anyámat is emlegetné. Feszülten figyelem őt, sosem lehet tudni, hogy mi a következő lépése, ilyen ingatag elmeállapotú embereknél ez kiszámíthatatlan. Hirtelen aztán széttárja a karjait és kedvesen elmosolyodik.
- Ugyan már, nem kell itt a hiszti. Én csak egy bocsánatkérést szeretnék.
- Gondolom az megoldható, igaz, Mr. Williams? – az öregre nézek, aki meg se moccan.
A szoba teljesen elnémul, még a lélegzetvételeket sem lehet hallani, csupán a csupasz villanykörte zümmög egy kicsit. Tompa, nyúlós, sárgás fényt ad, csak minket és a köztünk lévő asztalt világítja meg. A szoba, mintha egy fekete vízzel teli medence lenne, s mi egy buborékban feszengenénk, a levegő pedig egyre kevesebb.
- Hármat számolok – hangzik aztán el visszhangosan a fenyegető, férfias hang. – Egy…
- Mr. Williams! – kiáltok, de semmi haszna, a vénember csak rázza a lehajtott fejét.
- Kettő…
- Kérem, legyen esze! – már teljes tüdőmből ordítok.
- Három.
Újra fel akarok szólalni, de a hideg fém elfojtott hangot ad, ahogy marokra szorítják, a füleimre pedig úgy hat, mint ezer bomba robbanása. Csupán egyetlen egy dörrenés van, azonban ez a dörrenés az, ami elveszi a maradék eszem és előkapva az én revolverem dühtől reszkető testtel az öregember elé állok, persze már hiába. Nem hittem volna, hogy tényleg megteszi. Ő csak egy öregember volt!
A cső egyenesen a vigyorgó, eldeformált pofába mered.
- Nos, Darell? Mit lépsz? Eldobod a karriered és az életed egy kivénhedt, bolond hentes miatt és lelősz, vagy életben maradsz és tovább siratod a halott nejed? Uh… – oldalra biccenti a fejét, félre tolja a csövet az arcából. – Kellemetlen életed van, haver.
- Miért… kellett… megölni? – tagolom zihálva a mondatot.
Tehát az egész tényleg csak arra ment ki, hogy kihozzon a sodromból és kirúgasson engem. A Székházon belüli erőszak szigorúan tilos, kirúgással és kivégzéssel büntetendő. Jelen esetben azonban köpök a szabályokra.  
- Lecke, Darell. Töröld le a homlokodról a vért, gusztustalan – mutogat, majd hátat fordít, hogy kimenjen.
Nagy hiba. Nem habozok. De nem, ó, nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy hirtelen, fájdalommentesen patkoljon el. Szenvedjen.
Megcélzom a térdhajlatot és gondolkodás nélkül lövök. Halk reccsenés hallatszik, ahogy a csontok és a hús szétválnak a golyó nyomán, amit, mint ünnepélyes vörös rózsaszirmok permetje követnek a rubint színű cseppecskék. A lelkemnek kéjmámor a fájdalmas üvöltés, amit az óriás ad ki, az összerogyott póz pedig gyönyörűbb, mint bármelyik ókori görög szobor. A nyöszörgő férfi szőke hajába markolok és erősen megrántom felfelé, hogy egyenesen a szemembe nézzen.
- Csak ne feledd Jeff, hogy én feletted állok a ranglétrán. Ha befejezted a sírást… takaríts fel! – búgom neki mély, alt hangon, majd a földre taszítom és egy gyomorszájon rúgással adom a habot és a koktélcseresznyét az én édes bosszúm tortájára.
Vissza se nézek. Nem akarom látni Mr. Williams arcnélküli testét, épp elég volt a mai napra egy fejbelövés, nem, hogy kettő. Sok nekem ez a stressz, fel kéne mondanom, mint ahogy Liz mindig is kérte. Elköltözni egy hegyi kunyhóba, magamnak termelni a betevőt és békésen élni távol ettől a helytől és ettől a sok vértől. De ezzel beteljesíteném az egyetlen szerelmem minden vágyát, és ha már ott lennék, belepusztulnék abba, hogy ő ezt nem láthatja.
Már nyolc hónapja, hogy elment és azóta nem volt erőm arra, hogy megnézzek róla egy képet. Reméltem könnyebben fogok felejteni, de csak nehezebb az egész. A szívem és az agyam is ellenem dolgozik, nem akarnak tőle megszabadulni. Mindenegyes éjszaka csak róla álmodom. Legtöbbször azt, hogy belépek egy aktatáskával a kezemben a lakásunkba, ő pedig rögtön a nyakamba ugrik, de csak óvatosan, mert a pocakja már hatalmas. Egy gyerek… mindig is akartam egy gyereket, de sosem sikerült. Legdepressziósabb napjaimon, amikor egy üveg whisky a legjobb barátom, találok is rá magyarázatot, hogy miért. Odafönt, egy nagyobb hatalom nem engedte, hogy bemocskoljak akármit is a romlott véremmel. Azt hiszem, ez az igazság.
Aztán ez a csodás, idilli kép mindig átmegy rémálomba. Ilyenkor a peront látom és újra lejátszódnak azok az események, amik akkor éjjel. Szakadt az eső, nem dörgött és nem is villámlott. Tipikusan vihar és gyász előtti csend uralkodott a kietlen tájon. Akkoriban mindig elkísért engem az egyik beosztottam, hogy ő az én testőröm legyen. Ezután az éjszaka után kirúgtam és véget vetettem ennek a szokásnak. A srác még újonc volt, azért vittem magammal, hogy kiképezzem. Megérkezett a vonat és minden a rendes kerékvágásban ment, amikor a betonépület mögött mozgolódás támadt. Ilyen még egyszer sem fordult elő, én higgadt maradtam, tudtam, hogy addig nincs gond, ameddig fel nem bukkan az illető, aki bujkál. Az újonc viszont azonnal tüzelni kezdett. Egy teljes tárat beleeresztett, majd amikor kifogyott a lőszerből, az áldozathoz ment és csak annyit mondott: egy nő! Erre én rögtön odarohantam… bár ne tettem volna. Azonnal felismertem a feleségem, aki azért követett, mert sokszor maradtam ki éjszakára és azt hitte, hogy megcsalom. Akkor este, amikor kaptam a hívást is, ezen veszekedtünk, én pedig sírva hagytam ott és kétségek között. Kiabáltam vele, ki voltam borulva, hogy mégis hogy képzelhet ilyet és… az egész az én hibám… ha elmondtam volna neki az egészet… hogy mi a munkám… meggyűlölt volna, de még mindig élne, és valakinek úgy bearanyozná az életét, mint ahogy azt az enyémmel tette.
Tehetetlenül rogytam mellé, csak ráztam a fejem. Nem hittem el, hogy ez valóság. Liz elopálosodott zöld szemeivel bámult fel rám, vörös haját összetapasztotta a gőzölögve kiömlő vére, de még élt. Rázkódott és levegőért kapkodott. Teljesen sokkban voltam, nem tudtam, hogy mit kéne csinálnom és féltem. Borzasztóan féltem. Nem is tudom, hogy mitől. Attól, hogy elveszítem most, vagy attól, hogy felépül, szembesülnöm kell a hazugságaimmal és utána hagy magamra.
Aztán halkan a fülembe kúsztak a kétségbeesett, vértől elcsukló hörgések, ahogy egyre csak a nevem kántálják. Elborzasztott a látvány és maga az egész helyzet. Megpróbáltam felállni, de hátracsúsztam a nedves füvön és folyamatosan az elsötétedő, fájdalomtól reszkető szempárba bámultam. Az ajkai már csak némán tátogtak, a gerince íjként megfeszült és megpróbált engem a karjával elérni, hogy megragadjon és közel húzzon. Ha sikerült volna neki, talán belém szállt volna akkora erő, ami elnyomja a félelmem, felkaptam volna és a legközelebbi kórházban épült volna fel, de… én… elrohantam…
Jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Megfogadtam ezeket a szavakat, de amikor így láttam őt, így szenvedni, az tűnt a legegyszerűbbnek, ha elmenekülök. Azóta is bánom. Bár testileg még élek, de a lelkem ott halt vele azon a tavaszi eső áztatta hosszúfüvű mezőn.
Tehát ez a visszatérő rémálmom. Ha belegondolok, a kegyetlen valóság. Egy gyáva vagyok, nem érdemlem meg azt se, hogy levegőt vegyek. Szerelmem… bár átvehetném tőled a fájdalmat, amit átéltél. Nem érdemeltél szenvedést, csak boldogságot. Sajnálom, hogy nem tudtam ezt megadni neked.
Észre sem veszem és teljesen lejár a munkaidőm, igaz, nem csináltam ma semmit, csak az irodában ültem és meredtem magam elé. Kiérve a járdára már nem azok a fáradt, reggeli kómában lévő emberek fogadnak, mint akkor, amikor megérkeztem, hanem igazi nyüzsgő nagyvárosi tömeg. A kosztümök és a színes hétköznapi merész ruhák keverednek egymással igazi stílusorkánt létrehozva. Az emberek beszéde és az autók monoton motorhangja hangos zümmögéssé olvad össze. Ez kell most a felzaklatott lelkemnek, ez a városi rendezett zűrzavar elfeledteti velem minden bánatos gondolatom. Fogok egy taxit, bemondom a címem és fél óra múlva már a külvárosban vagyunk.
Itt minden olyan csendes és nyugodt, ami nem jó, mert újra az agyamba vágnak az emlékek. Leparkol az alacsony fehérkerítéses, vakolatlan falú házikó előtt, én pedig bemegyek.
- Megjöttem! – kiáltok kedves hangon az emeletre. Ezt a szokásom sajnos nem tudtam elhagyni az elmúlt nyolc hónap során.
Természetesen semmi válasz. Csak hümmögök egyet, aztán benézek a hűtőbe. Előveszem a tegnapi pizza maradékát, berakom a mikróba és kibontok mellé egy doboz sört, majd leülök a konyhaasztalhoz és csendesen megebédelek egymagamban. Közben akaratlanul is a lila művirágokat bámulom, amelyek egy vázában állnak az asztal közepén. Pontos másai azoknak, amik Liz esküvői csokrában tündököltek. Az volt életem legszebb napja és azt hiszem, hogy az is marad örökre. Utána tévét nézek estig, amíg el nem álmosodom. Tudom, hogy nem fogom megint végigaludni az éjszakát. Egyrészt a rémálmok miatt, másrészt, hogy ma éjjel megint A Donért kell menni.
De azért letusolok és lefekszem a hálószobában, úgy teszek, mintha minden normális lenne. Végigsimítok a nejem üres helyén, aztán hátra fekszem és addig számolom a másodperceket, amíg el nem alszom.
Újra ugyan arra a dörömbölő hangra kapom fel a fejem, mint a múlt éjszaka. Már nem kell megbizonyosodnom róla, tudom, hogy Thomas az, az öregedő sofőr.
Felkapom a halszálkás öltönyöm, nyakamba kötöm a vörös nyakkendőt, hátrasimítom a sötét hajam, de ezúttal sokáig bámulom a bevetett paplant. Aztán egy sóhajtással próbálom lerázni magamról az egészet és lesétálok. Most nem kapaszkodom a korlátba. Mindegy mi történik. Ezután ugyanúgy megy minden, mint ahogy szokott. Odaérünk a semmi közepére, Tom leparkol, én pedig a fehér épülethez megyek, hamarosan meghallom a vonat zakatolását, csikorogva megáll, majd frissen és üdén kilép belőle A Don.
- Hello, Damien, újra itt. Az autókat golyóálló üveggel kéne ellátnom, nem gondolod? Siessünk, beszédem van veled. Nem sok jót hallottam az elmúlt napról – mosolyog szórakozottan. Ő az egyetlen, aki szemberöhögheti a halált.
Ez remek hír. Tehát a túlvilágon is van telefon. Mégis honnan tud mindent, amikor halott? A halott embernek nem az a dolga, hogy a beosztottai további sorsáról döntsön, hanem, hogy halott legyen!
Meglapogatja a hátam és elfordulunk a vonattól. A kocsi felé vesszük az irányt. Végigtapossuk a nedves, fehér, sercegő köveket, kinyitom a hátsó ajtót A Donnak, amikor ugyanolyan hatalmas durranást hallok, mint az előző nap jó pár alkalommal, de ezúttal valami éles fájdalom hasít a gyomromba. Vért köhögök fel. Rácsapok a kocsi tetejére, hogy induljanak, az én életem már úgysem ér semmit, legalább a főnök hadd végezze a dolgát. Ahogy eltávolodnak, én elvágódom köveken, keményen marnak a húsomba, de a gyomromban terjedő fájdalomhoz képest semmi. Előkapom a revolverem és fekve keresem az ellenséget.
Egy fekete ruhás, maszkos női alak körvonalai kezdenek kibontakozni a sötétségből. Rácélzok és meghúzom a ravaszt, de az baljóslatúan kattan egyet. Nincs benne lőszer!
Elengedem magam, várom a halált. Nincs mit tenni. A fájdalom a testemben egyre csak elharapódzik, úgy sem fogom ezt már sokáig érezni. A nő fölém ér és felemeli az állam a mesterlövészpuskájának a csövével.
- Végezz velem – suttogom.
Keze az arcához kúszik, egyenesen a maszk alá, majd lassan lehúzza magáról. Vörös haja kebleire omlik, ismerős, éles, zöld tekintete az enyémbe fúródik.
Elakad a lélegzetem.
- Liz… hát te… mit?... Hogy?...
Egyszerre környékez meg a lelkiismeret furdalás, a félelem, a fájdalom és a szerelem keserű szellője.
- Hello Dam. Viszlát Dam.
Egy kattanás és…