Katonák és háborúk

Életem rémálma vált valóra. Nem fogtam fel belőle semmit csak gépiesen pakoltam be a hátizsákba és hasonló monotóniával írtam alá minden papírt. Beleegyezve... Lemond... Köteles... Engedelmes... Bevonul. Egészségügyben dolgoztam a vőlegényem pedig katona volt. Amikor kirobbant a háború mindenkit kivittek a frontra. Nem hagyhattam egyedül elmenni. Vele akartam lenni örökre, így hát én is bevonultam vele. A karjaim még mindig sajogtak a kiképzés okozta izomláztól és rettegtem belülről, de meg kellett tennem, hogy vele maradhassak. Vonatokon szállítottak minket a határhoz. A legelső kocsiba voltam beosztva távol a vőlegényemtől.
Hirtelen lassulni kezdett a kocsi, kiabálás mindenhol... és a lövések hangja visszhangzott. Kirohantam a kocsiból. Tudnom kellett mi történik odakint. A lehető legrosszabb ötlet volt. Amint kiértem egy ellenséges fegyverrel találtam magammal szemben. Gondolkodni se volt idő már csak a villanást láttam.  Aztán a fájdalom és a sötétség. Kiabálást hallottam körülöttem valaki megragadta a karom és visszarántott a kocsira és ismét elindult alattam a kocsi. Egy testet éreztem magamon. Nehéz volt és kényelmetlen. Megpróbáltam magamról arrébb lökni de nem sikerül. Kinyitottam a szemem és egy vadidegen katona feküdt rajtam a testével védve. Így értünk be a táborba ahol pár hetet töltöttem a kórházba, ott ahol nekem kellett volna serénykednem. Kezdtem erősödni és amint fel tudtam állni már ki is mentem sétálni. Meg akartam köszönni annak az ismeretlennek, hogy megmentette az életem. Ezredes volt. Jóval mindenki felett állt mint akit ismertem. Mindenki felnézett rá és megközelíthetetlen. Kimentem hát inkább a lőtérre gyakorolni a lövést, hiszen itt bármikor szükség lehet rá és nem is volt megterhelő. Az egész délutánt ott töltöttem, akkor hagytam abba amikor már a sötétségtől nem láttam a táblákat. Úgy gondoltam engedélyt kérek és meglátogatom a vőlegényem a másik táborba. Az irodában csak egy ember volt. Csak Ő. Az én 178 centimhez képest is hatalmas volt. Felém tornyosul a magas tökéletesen kidolgozott testével. Mellette törékenynek és aprónak éreztem magam és nem tetszett az érzés. Megpróbáltam még jobban kihúzni magam, hogy nagyobbnak látszat. Apró mosolyt láttam a száján de amint megjelent már el is tűnt. Az arcán keresztbe volt egy mély vágás, de már régebbi, begyógyult seb. Biztos egy korábbi összecsapásból keletkezhetett. Ha már itt voltam megköszöntem neki amit értem tett amit semleges arccal hallgatott végig. Nem kaptam rá választ ezért előhozakodtam a másik kérésemmel amit egy legyintéssel elutasított. Puffogva tisztelegtem és már fordultam is ki az ajtón. Káromkodva végigvonultam a folyosón. Nem értettem miért volt velem ennyire durva azok után amit velem tett. De nem is foglalkoztam tovább a dologgal. Később amikor már jobban éreztem magam eljártam futni a tábor körül. Ahogy a köröket róttam megpróbáltam felmérni a terepet és az eszembe vésni mi hol van ha valami baj történne. Az egyik este társosgáom volt a futásban már ha társaságnak lehet nevezni egy szótlan robotszerű embert mellettem. Fél óráig bírtam így aztán meguntam és kitört belőlem a nő. Nem értettem miért haragszik rám. De ahogy mondtam és mondtam és mondtam a magamét rájöttem valamire. Ez az arc nem az aminek elsőnek gondoltam. Egy nő felismeri az ilyet. Ez egy szerelmes férfi tekintete. Nem érdekel mi történik velem ez után. Azért jöttem ide, hogy a vőlegényemmel legyek, de ez az ember megtagadta tőlem, így akár haza is küldhetett volna. Szóval rákérdeztem. Maga szeret engem? Nem kaptam rá szóbeli választ. Az a hatalmas felém tornyosuló férfi meggörnyedve állt előttem majd váratlanul megcsókolt. A teljes testemet betakarta az övével. Az volt a furcsa, hogy bár tudtam ezt nem szabad mégis jól esett. Sok idő után egy kis gyengédség és nem volt semleges számomra sem ez a csók. Hosszúra nyúlt a csók és mikor vége lett olyan volt mintha meg se történt volna. Ezek után szinte mindenhova kettesben mentünk. Nem beszéltünk túl sokat mégis megértettük egymást. Eltelt fél év és mivel nem történt semmi hazaengedtek minket egy hétre. Tökéletes alkalom hogy végre hozzá mehessek életem szerelméhez. Csodálatos hét volt és borzalmas volt visszatérni távol a szívemtől.
Az én táboromat küldték a pokolba. Örültem neki, végre vége lehet ennek az egésznek. Meg szabadulhatok a kétségbeeséstől, a bénító félelemtől mikor vesztem el őt. Így könnyebb számomra. Ha hamarabb halok meg nem kell átélnem az elvesztését. Persze ő dühöngött, káromkodott és ordított de nem tehetett semmit ellene. Egy felsőbb parancsot teljesítettünk. De legalább azzal a tudattal vonulhatok a halálba, hogy ha még kis időre is de az övé lehettem. Az ezredes egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Végig vigyázott rám. Nem emlékszem rá hány haldokló szemében láttam kihunyni a fényt. Az utolsó véres leheletet és a tiszta megkönnyebbülést. Százak vesztek oda az értelmetlen harcban. Túlerő körülöttünk de a mi katonáink az utolsó csepp erejükig harcoltak én pedig az ápolókkal próbáltam visszahozni a túlélőket az életbe. 2 hosszú évet töltöttem ott mikor végre elszabadultam. Hazamehettem pihenőre. A férjemről csak annyit tudtam, hogy egy összeütközésben eltűnt. Az ezredest idővel kezdtem tisztelni és megkedvelni. A körülményekhez képest a legnagyobb biztonságot adta meg nekem. Egyszer sem követelt tőlem semmit cserébe. De egy magányos nap amikor mindent feladtam volna egy kis gyengéd törődését meglátogattam őt a szobájában. Nem szólt semmit. Félelem látszott azokban a büszke szemekben, félelem attól, hogy elriaszthat. A nagy bőrfoteljében ült az asztala mellett. Arca még jobban megkeményedett a hátunk mögött sorakozó szenvedésektől. Érdes keze végigkarcolta a bőröm a nyakamon. Megadtam magam neki. Hozzá képest a legfinomabb érintéseket kaptam tőle. Forró szeretettel teli csókjai visszahoztak a halálból. Hatalmas testét ami tetőtől talpig betakart alig éreztem magamon. Nagyon ügyelt rá, hogy egy cseppet se legyen számomra fájdalmas vagy kényelmetlen.
Ezek után hasonlóan teltek a napok. Én a közeli kórházban dolgoztam Ő pedig tette a dolgát. Esténkét együtt olvastunk a kandalló előtt. A nagy bőr fotelbe ült én pedig az ölébe kucorodtam mint egy kislány.
Egyik nap egy félholt katona érkezett a kórházba. Senki nem tudta róla kicsoda is lehet. Elvállaltam az ápolását. Megfürdettem és elláttam a sebeit. Eszméletlen volt hetekig. Csak találgatni tudtunk honnan jöhetett. Egyik nap arra mentem be hogy felébredt és éppen nála volt a borbély. Leszedtem a kötéseket az arcáról, hogy újra kötözzem de amint lekerült róla a pólya minden kiesett a kezemből. A felismerés mellbe vágott. A férjem....