Karácsonyi manóverseny 2. fejezet

Második fejezet



A sikeres verseny után Alfi és barátai a kakaóbárba mentek ünnepelni. Mire odaértek a hely már megtelt. Persze ismét Jack volt a szár, aki a sarokban lévő nagy, kerek asztalnál ült, és mindenki őt ünnepelte. Ő pedig elégedetten húzta ki magát, és élvezte a többiek éljenzését. Alfi a Jack asztala melletti kis asztalnál talált szabad helyet. A többiek észre sem vették őket, annyira el voltak foglalva azzal, hogy a nyertest dicsérjék. A szék támlájára terítette kis zöld kabátját, majd leült. Igazából nem érdekelte Jack, és a győzelme. Ő is boldog volt. Bejutott a legjobb száz közé, és csak ez számított. Bár azt is tudta, hogy most fog jönni a legnehezebb feladat, melyről csak a legjobb ötven juthat tovább. Hintalovakat kell gyártaniuk. Az elmúlt években, és főleg az elmúlt pár hónapban csak ezt gyakorolta. Tudta, hogy ez a legnehezebb. Hiszen az utána levő rosszak-jók válogatására nem lehet gyakorolni, sütit pedig előbb tanult meg sütni, mint járni. Ha pedig eljut a csillagfutásig, akkor már semmi sem fog számítani, hiszen oda csakis a legjobb öt juthat el. És a több ezer manó az ő neveiket már megjegyzi egy életre. Az elmúlt pár évben szinte mindig ugyanazok jutottak el odáig. Ez pedig nem is meglepő. Kismanó kora óta gyűjti a legjobb 5ről készült kártyákat, arról álmodik, hogy közéjük kerül, és arról, hogy ő lesz a nyertes. Most pedig elindult, megtette az első lépést, és sikerrel vette az első akadályt.
- Három forró csoki lesz –lépett Alfi a pulthoz, és szolt a túloldalról rámosolygó, vörös hajú, szeplős lánynak, aki pillanatokkal később már a kezébe is nyomta a kért italokat, melyeknek a tetejét tejszínhab fedte, melybe gumicukor darabok voltak rakva. Belenyalt a sajátjába, elrágott egy cukrot, és elindult vissza a barátaihoz. A bárban olyan sokan voltak, hogy csak kis, apró lépésekkel tudott haladni. A mulatozó manók meg-meglökték, ő pedig alig bírt egyensúlyozni a három itallal, és úgy tűnt sosem éri el az asztalukat, mely egyre távolibbnak tűnt. – Elnézést –dadogta, és összébb húzta kicsiny testét, hogy jobban elférjen, ám az egyik vígadó, öreg manó meglökte, ő pedig megbotlott, és a poharak tartalmával beterítette Bellát. A lány ijedten ugrott meg, és bámult Alfira, akinek egyszerűen nem jött ki hang a száján. Csak bámult maga elé, a lányra, az arca vörös lett, és majd meghalt szégyenében.
- Hát te meg mit csináltál?! –ugrott fel Jack. A bárban csend lett. A tömeg odébb állt, körbeállták őket, és rezzenéstelen arccal várták, hogy mi fog történni- Nem lehetsz ennyire ügyetlen! –állt meg előtte, és ordította le dühösen a fejét.
- Én –remegett- én… én sajnálom. –a földet bámulta. Nem mert felnézni. Félt Jacktől, és szégyellte, amit tett.
- Sajnálhatod is. Igazi szerencsétlenség vagy.
- Ne bántsd –szólt közbe Bella, akit nagyon zavart Jack viselkedése. Megsajnálta Alfit, aki a könnyeivel küszködött. Odalépett hozzá, és megérintette a vállát –Nincs semmi baj. Véletlen volt. Nem haragszom –mosolygott.
- Sajnálom –félve nézett a lányra, akinek a szemei csillogtak, és mosolygott, a világ legszebb mosolyával. Tekintetük egy pillanatra találkozott, és a szíve majd kiugrott a helyéről. Olyan volt, mintha megállt volna az idő, mintha rajtuk kívül más nem létezne. A lányról forró csoki, és olvadt tejszínhab csöpögött, de nem érdekelte. Magához húzta, és megölelte. – Köszönöm, hogy nem haragszol.
- Nem szokásom haragudni –mosolygott- és különben is már kvittek vagyunk –nézett végig Alfin, aki az ölelés miatt szintén tiszta csoki lett.
- Igen, azok –elmosolyodott. Jólesett neki a lány kedvessége.
- Ez többet ne forduljon elő –lépett közéjük Jack, aki már nem csak dühős, hanem féltékeny is volt. Megragadta Bella kezét, és elindult vele kifele. Alfi pedig csak bámult utánuk.
Élete legszebb estéje volt. Lefekvés után még hosszú időn át bámulta a plafont, mosolygott, és újra, meg újra felidézte magában Bella kedves szavait, mosolyát, és ölelését… míg végül elaludt.
Másnap erős havazásra ébredt. Olyan sűrű, nagy pelyhekben szakadt a hó, hogy az ablakán is alig látott ki. Imádta a havat. Magára kapta a ruháját, sálát, sapkáját, és kiszaladt a ház elé, hogy élvezhesse a hópelyhek szelíd simogatást.
A gyárba érve gyorsan munkába állt, ám nem bírt rá koncentrálni. Egész végig a lány járt a fejében, róla álmodozott. A verseny eszébe sem jutott, nem is érdekelte. Hosszú, reménytelen évek után Bella végre tudomást szerzett a létezéséről, rámosolygott, megölelte, és ez ezerszer jobb, mint a verseny megnyerése. A nap gyorsan is telt, és mire észbe kapott már ismét a csarnokban volt, amely roskadásig megtelt. A lelátó annyira tele volt, hogy egy morzsát sem lehetett leejteni. A pályán pedig a száz legjobb manó, köztük Alfi is, várták izgatottan, hogy elkezdődjön a következő megmérettetés. A feladatuk az lesz, hogy egy óra leforgása alatt a legtöbb hintalovat legyártsák. A legjobb ötven manó fog tovább jutni.
Alfi körbe tekintett. Még sosem szerepelt ekkora tömeg előtt. Ismerős, és ismeretlen arcok bámultak rá… na meg Bella. Megpillantotta őt, és meg állt rajta a tekintete. A lány észrevette, és intett neki. Alfi elvörösödött, és visszaintett. El sem akarta hinni, hogy Bella intett neki, hogy észrevette. Ettől megnőtt az önbizalma, megtelt energiával, és elhatározta, hogy megmutatja, mit tud. Bejut az ötven legjobb közé, hogy a lány büszke lehessen rá.
Miközben ő erőt merített, megjelent a fehérszakállú, és elindította a versenyt. Alfi villámgyorsan kapkodta a kezeit. Fúrt, faragott, ragasztott, csavarozott. Tíz perc után már az első tízben volt, és fej-fej mellett haladtak Jack-kel. A tömeg ismét hangosan, lelkesen kiabált. Páran Jack-et ábrázoló zászlókat lengettek. Ő volt a sztár, mindenki kedvence. A kis manó fel-felnézett a tömegre, és félve intézett pár pillantást szerelme irányába is, aki mindig intett neki. Jack pedig észrevette ezt, és egyre frusztráltabb lett. Zavarta, és idegesítette, hogy a lány, aki eddig rajongott érte most másnak integet. Elhatározta, hogy tenni fog ez ellen, és legyőzi a vetélytársát, akkor is, ha ehhez csalnia kell… Miközben ő majd felrobbant az idegtől, Alfi egyre nyugodtabb, és boldogabb lett, és észre sem vette, hogy az első helyre került, maga mögé szorítva Jacket. A két manó fej-fej mellett haladt. Alfit bátorította Bella, és meg akarta nyerni ezt a fordulót, hogy imponáljon neki… de Jack is ezt akarta. Az idő idegtépően lassan telt, és felváltva álltak az élen. Egyikük sem hagyta magát. Nyerni akartak, mindent beleadtak, és olyan gyorsak lettek, hogy jócskán lehagyták a többieket, akiknek már esélyük sem maradt a győzelemre. Rég volt már ekkora feszültség a csarnokban. Az elmúlt években hozzászoktak, hogy Jack minden számot toronymagasan, mondhatni lazán megnyert, most pedig akadt egy kihívója, aki komoly ellenfele lehet. Az utolsó percre a tömeg elhallgatott. Még a legyek sem mertek zümmögni… az eredményjelző pedig vadul villogott, és még maga sem tudta követni az eseményeket, mert mire felvillant az egyikük neve az első helyen, máris a másik jelent meg. Ilyet még senki sem látott. Alfi mindent beleadott, a verejték patakokban folyt róla, de nem állt le letörölni. Az óra az utolsó tíz másodpercbe kanyarodott… Alfi, Jack, Alfi, Jack… a nevek folyton váltották egymást… az utolsó másodpercekre Alfi neve került felülre, és Jacknek nem maradt esélye, hogy változtasson. A visszaszámláló leállt, megcsörrent a versenyt végét jelző csengő. A manók letették szerszámaikat, és az eredményjelzőt bámulták. Alfi, és Jack hatalmas előnnyel végeztek az élen, ahol végül Alfinak nem sikerült megőriznie az első helyet. Jack az utolsó másodpercben beelőzte, de a kis manó nem keseredett el, nem is tehette. A lelátókon ülők beözönlöttek a pályára, felkapták őt is, Jack-et is, és hosszú perceken át éljeneztek… és végül megtörtént az, amire a kis manó oly rég óta vágyott. Bella odalépett elé, és gratulált neki…
Alfi nem hitte volna, hogy lehet szebb napja az előzőnél, de ez még annál is szebb volt.