Kaleidoszkóp

A város nyüzsgése és egyhangú szürkesége minden nap úgy taszította és lökte ki magából mint anya méhe a nem kívánt gyermeket. Kegyetlenül és elmúlásra ítélve. Magára terítette kopott olajzöld ballonkabátját és hasított bőr mappáját a hóna alá csapva indult útjára. Ugyanazon az útvonalon. Ugyanazon a töredezett macskakövekkel kirakott járdán, melyen pontosan huszonöt lépést kellett megtennie, aztán az apró csemege üzletnél balra fordulnia. Onnan csak újabb tizenkettő lépés volt a Memoár. Egy kacskaringós, meredek lépcsőn lehetett lejutni a pincehelységbe, amely meleg félhomályával apró menedék szentély volt a számára. Egy kávéház a föld alatt, hova el lehetett menekülni. Kinyitni a mappát és a jellegtelenül megsárgult papírra karistolni a betűket nap nap után.

Ám egyszer valahogy elmaradtak a betűk és ő csak ült a papírok felett, a tollal régi dal monoton ritmusát kopogtatta az asztallapon. Rendelte egyik Margaritát a másik után és szívta az egyik cigarettát a másik után. Szemei alatt táskákká nőtte ki magát a kialvatlanság és az elvesztett betűk hiányától egyre betegebb lett. Minden nap úgy tért meg otthonába, hogy csupán pár áthúzott szó lenyomata díszelgett a sárga lapokon. Halott gondolatok megmaradt betűcsontvázai.
Néha új arcok bukkantak fel a föld alá vezető lépcsőkön, hogy néhány üres órára elfeledjék a minden napok szürke kínkeserveit. Talán ők is ugyanolyan száműzöttjei voltak az egyhangú városnak, mint maga a lány. Néhány percig bámulta az üres tekinteteket, elmélázva feledkezett rajta a pillantása az ajkukon midőn a pohárhoz értek. Keserű feleseket, felizzó és ledöntött méregerős abszintot, a jéggel elkevert őrjítő whiskeyt, vagy csak egyszerűen pár korsó sört. Mindez éppolyan monoton és semmitmondó volt, mint a múló napok, melyeket a lány megélt.

Ám egy napon különös alak léptei alatt nyikordultak meg a lépcsőfokok. Nem nagyon kérdezősködött, csupán egy Margaritát rendelt, és a lánnyal szemközti asztalhoz telepedett. Furcsa színű szemeivel felmérte őt, villant a pillantása, majd siklott is tova a megkérgesedett, néhol már málladozó régi plakátokra, melyek a falakat borították. Ő azonban képtelen volt levenni róla a tekintetét és mielőtt távozott volna egy fejbiccentéssel búcsúzott. Ám úgy tünt az idegen férfi még csak köszönésre sem méltatja. Nem tudta azonban kiverni a fejéből a furcsa alakot. A bőrkabátjának jellegzetes ázott bőr illatát, a kesernyés illatot, ami körüllengte. Volt abban valami földöntúlian gyönyörű, ahogyan ott ült az asztalnál egymagában, tükörképeként a lánynak, csak papírlapok nélkül. Néha nem kell semmiféle magyarázat ahhoz, hogy egyszerűen csak megérzi valaki lelki társának jelenlétét. Talán valami ilyesmit érezhetett maga a lány is, ott ülve az asztalnál.

Már nem számolta hazafelé a lépteit, olyan könnyű volt előre haladni, olyan leheletnyi volt minden lépés, mintha nem is érintette volna a földet. A ház előtti utcai lámpa fénye vészjóslón villant, meg, az oszlopnak dőlve egy alak körvonalait rajzolta meg a gyér hold fénye. A lány megtorpant, mert a levegőt áthatotta az ismerős ázott bőr és a már ismerős kesernyés illat. Elmosolyodott és mozdulatlanul ácsorgott tovább, szinte bénultan figyelte a lassan felé induló alakot.
- Jó estét madmoiselle - köszöntötte egy alig hallható, gyönyörű hang. Mintha az angyalok kórusának lágy baritonja lett volna. Képtelenül szívbe markolóan csendült. A lány csak bólogatni tudott, megszólalni egyszerűen reménytelen volt. A férfi lassan mögé lépett, mire a lány ösztönösen összerezzent, majd amilyen hirtelen jött a rémület, olyan hirtelen fel is oldódott benne. Finom kéz simult szemeire eltakarva előle a világot, eltakarva előle a sötétséget, megnyitva számára hirtelen egy különleges világot, melyről eladdig semmit sem tudott.
- Vak voltál eddig. Betűid élettelenül hulltak alá kezed nyomán. Amiről írtál az csupán egy árnyékvilág nem létező története. Könnytelen zokogások, mosolytalan nevetések, színtelen virágok, hangtalan kiáltások. Kell, hogy lásd, mivé válhatsz, ha szemeid valóban kinyitod, kell, hogy tudd ki is vagy valójában. Egy kaleidoszkóp leszek a számodra, írj arról, amit neked mutatok meg. Minden vibrálásról, melyet általam élsz át, minden sóhajról melyet bennem élsz meg, minden pillanatról, mit befogadsz, és magadba zársz, akár a föld a frissítő esőcseppeket. Pipacs lehetsz a búzatáblában, az érő kalászok között az egyetlen szín, mely a nap fénye felé fordul és vörössége versenyt mosolyog a ragyogással. Nem halottakat nemz tollad a világba, hanem élő, eleven szavakat, gondolatokat. A semmit nem kell megalkotni, a minden az igazi kihívás. Haldoklik a szíved, fuldoklik a lélek a gyötrelmes hiányban, melyet a betűtlenség okoz. Gyógyulj kedvesem, általam, nekem, magunkért!

A kaleidoszkóp életre kelt. Szavak és gondolatok születtek a lány keze nyomán. A szürke város hirtelen olyan távoli lett, mint még soha azelőtt. Már nem számolta lépteit az ismerős utakon, mert új ösvényeket fedezett fel magának. Már nem rombolta saját magát, mert tudta, hogy minden nap egy ajándék arra, hogy valamit adjunk magunkból, valamit hátrahagyjunk a világban abból, akik vagyunk. Hogy a megírt versek és minden betű saját kaleidoszkópunk egy apró kis színes kristálya, és mindenkinek olyan lesz ha belenéz amilyennek azt látni szeretné. Nem halott magvakat szórni szét a világban, hanem egységes és ragyogó kristályképpé varázsolt csoda, egy eleven kaleidoszkópból.