Julia Clyme IGAZI első fejezet

Első fejezet

Julia és Carol befordultak a sarkon. Juliáék háza előtt megálltak.
- Egy kisautót vettem neki, meg egy csokit, szerinted örülni fog?- kérdezte Julia.
- Szerintem egy hároméves gyerek mindennek örül, amit kap!- hangzott a felelet.
Julia Clyme öccse, Sam Clyme ugyanis éppen ezen a derült, tavaszi napon, április 2-án ünnepelte harmadik születésnapját. Julia, és legjobb barátnője, Carol Marsh éppen az iskolából jöttek haza, mikor beszélgetni kezdtek Sam ajándékáról. Carol elbúcsúzott Juliától, és továbbment a Carlston Street-en, hiszen a két jó barátnő ugyanabban az utcában lakott. Julia felment a lépcsőn, és benyitott az előszobába.

A fehér csempékkel kirakott előtér ezúttal színes szalagokkal, és léggömbökkel volt feldíszítve, és fent az ajtófélfán egy hatalmas felirat hirdette: Boldog születésnapot, Sam! –na végre! Már csak rád vártunk, hogy felköszönthessük az öcsédet! Gyere, siess! A kedvencét főztem, rántott csirkét franciasalátával, gyere már! Mindjárt hazaér!
- Szia anya! –mondta Julia kissé lankadtan a rázúdított szóáradattól.
Sabrina Clyme hosszú, barna haját most kontyba fogva viselte, s egy egyszerű, de kimondottan elegáns piros ruha volt rajta. Julia átment a konyhán, s célba vette a szobájába vezető fa csigalépcsőt. Mikor felért, szokásához híven ledobta táskáját a sarokba, majd lehuppant az íróasztala előtt álló karosszékbe. Ezután kihúzta az asztal egyik fiókját, és egy kis ezüstpapírba csomagolt dobozt vett elő, melyen egy kis címke volt, s rajta ez állt: Samnek. Ekkor hirtelen odalentről ajtócsapódás hallatszott, majd egy sikkantás: Ó, Sam! Drágám! Hát végre megjöttél!

Julia nagyon fáradt volt. Felállt, kezébe vette a dobozkát, majd levonszolta magát a lépcsőn. -Julia! Jullyácska, hol vagy már? Jullyácska… dörmögte Julia. Gyűlölöm, ha anya így becéz. Mosolyt erőltetett az arcára, és belépett a konyhába. Akkorra már az egész család Sam köré gyűlt. A kisfiú ekkor egy hatalmas dobozba csomagolt fa építőkocka készletről tépte le a papírt. Julia odalépett öccséhez, és átadta neki ajándékát. Sam puszit nyomott az arcára, beletúrt szőke, göndör tincseibe, és hozzálátott a csomagoláshoz. Julia örömmel nyugtázta, hogy öccse pufók arcocskáján az öröm egyértelmű jelei mutatkoztak az ajándék láttán.
Julia ebéd után felment a szobájába, és hozzálátott leckéje elkészítéséhez.

Nem végzett vele egyhamar, hiszen másnap nemcsak hogy dolgozatot írtak németből, még földrajzból is feleltek. Vágyakozva gondolt barátnőjére, Carolnak ugyanis esze ágában sem volt tanulni, hanem újdonsült barátjával, Dave Stars- szal randizott. Juliát reggel a vekker ébresztette fel. A lány azon kapta magát, hogy ruhástól feküdt az ágyán, és hosszú, göndör hajában még a hajgumi is bennemaradt. Reggelinél édesanyja köszöntötte:- Szervusz, drágám! Ne haragudj, de átöltöztetni már nem volt erőm!
- Micsoda?
Hát ott ültél az asztalodnál, éjfélkor, mikor felmentem. A földrajz füzeted felett görnyedtél, úgy aludtál. Beraktalak az ágyba, és betakartalak. De átöltöztetni már nem volt erőm. Csak tudnám, mit csináltál tegnap, amiben így kifáradtál.

- Julia a kimerítő edzésre, a rajzszakköre, majd a Sam ajándéka után való hajkurászásra gondolt, majd elmosolyodott. –Hát anya, azt jó lenne tudni.
Az iskolában valódi üdvrivalgás fogadta. Carol úgy átölelte, hogy majdnem hanyatt esett.
– Mi bajod? –Mitől vagy így feldobva?- kérdezte Julia meglepetten.
- Nem fogod elhinni! –Carol szinte repült a boldogságtól.
- Bökd már ki!
- Hát arról van szó, hogy Dave szüleinek van egy nyaralójuk vidéken. És kölcsönadták neki erre a hétvégére. Már elhívtam Cathrint, és Tomot is. Dave pedig azt mondta, hogy ő is hoz majd párat a szuperhelyes haverjaiból.
De van egy rossz hírem is. _Mi az?- kérdezte habozás nélkül Julia.
- Az, hogy Leila is jön. Leila Censy.- Julia sokat hallott már a lányról, akinek állítólag saját csatlótábora van, és eszméletlen nagyképű. Julia ismeretségi körében senki sem szerette. Még azt is hallotta, Leila hogy néz ki. „hosszú, fekete, leomló haj, és lesajnáló tekintet…” idézte Carol szavait Julia. Ennek ellenére ő még nem ismerte a híres Leila
Censyt.

Carol mintha belelátott volna Julia fejébe, így szólt:- Ne félj! Lesz alkalmad megismerni, ugyanis ma dupla rajzóránk lesz, és össze leszünk vonva a D-sekkel. –Julia tudta, hogy Leila ugyanúgy tizedikes, mint ők, csak míg ők A-sok, Censy kisasszony D-s.
Carol még mindig nagyon örült. -Gondolj csak bele! – harsogta. -Kaja, pia, pasik!
Amint vége a napnak, azonnal kéredzkedj el! –Julia bólintott, és együtt indultak a földrajzterem felé.
Carol jókedve hamar elszállt, ugyanis Mrs. Houlmann a földrajztanárnő, miután alaposan végiglapozta a naplót, ezt a nevet mondta ki: -Marsh.

Julia érezte, hogy Carol először összerogyik mellette, majd remegve feláll. Tudta, hogy barátnője semmit sem tanult, hisz a lelkes lány egész nap Dave- nél volt, és a buli részleteit tárgyalta vele. Carol kiment a táblához, és a padlót bámulta. Julia gyorsan felírta egy lapra hatalmas betűkkel a lecke kulcsszavait: kontinentális, szarvasmarha tenyésztés, vasérc, és grafit. Mrs. Houlmann letolta szemüvegét az orrára, és fagyos tekintettel nézett Carolra. –Mindent, amit tud, Marsh. –A tanárnő továbbra sem vette le szemét a lányról, Carol azonban az osztályt pásztázta. Julia ekkor magasba emelte a lapot. Miután Mrs. Houlmann észrevette, hogy Carol szeme mintha olvasna valamit, követte Carol tekintetét, s szemüvege szigorúan megállt Julián. A lány azonban már rég lehúzta a lapot, s így a tanárnő csak annyit láthatott, hogy a lány bájosan mosolyog rá földrajz füzete felett.
- Hát ez meleg volt! – mondta Tom, miután szünetben az ablakpárkányon ülve beszélgettek.
– Kösz!- mondta Carol Juliának, hiszen barátnője segítségével egy
hármast össze tudott hozni.

Tom Field, akivel beszélgettek, Julia régi barátja volt, óvodás kora óta ismerte, ráadásul a szüleik is jóban voltak, és még gimnáziumban is egy osztályba kerültek. Julia nagyon szerette őt, de sohasem volt szerelmes belé. Sokszor előfordult már, hogy iskola után elmentek a Parkba beszélgetni, és többször órákon át ott voltak.
–Tudnod kell, hogy nagyon hálás vagyok, Julia. Nélküled egyes lett volna. Háromtól kilencig Dave-nél voltam. Semmit sem készültem mára.
- Tudom. Apropó, Tom! Te jössz arra a bizonyos házibulira? Carol említette, hogy meghívott.
Sajnos úgy néz ki, nem tudok menni. Pontosan most szombatra esik az irodalomvizsgám.
- Ó, de kár! -mondta őszinte sajnálattal Julia. –megszólalt a csengő, és a csoport bevonult a rajzterembe.

Mikor elfoglalták helyüket, az ajtó kinyílt. (Julia a rajzórákon Cathrin Hothline mellett ült. Cathrin egy vidám, sötétszőke hajú lány volt, Julia vele is jóban volt, Carol után ő volt a legjobb barátnője.)
Belépett egy csillogó, szögegyenes, fekete hajú lány, akinek arcáról sütött a nagyképűség,
és hogy ő mindenkinél csak jobb lehet. Nyomában három alacsony lány lihegett, s mint valami Istenre, úgy néztek Leilára. Leila Censy most Juliához lépett.
Nagy kegyesen ránézett kifestett szeme alól, majd így szólt:
-Hogy is hívnak? Lyme? Egyébként, ha nem akarod kihívni magad ellen a sorsot, jegyezd meg a nevem.
Hothline mellett? Most veszem csak észre. Bár azt hittem, jobb vagy „náluk.” De most minden reményem szertefoszlott. Akkor élvezzétek csak egymás társaságát!
-Ja, és Leila Censy. Csak hogy tudd, kivel beszéltél.
–Kösz a tájékoztatást. –felelte Julia. –De hallottam már Rólad. Úgy érzem, a „nagyképű”, és a „lesajnáló” jelzőknek csak Te felelsz meg.
Julia elfordította fejét, Leila- nak pedig nem volt ideje visszavágni, mert ekkor belépett
Mr. Smoilly, a rajztanár.

Julia örült, hogy nem kellett meghallgatnia még egy sorozatot Leila megjegyzéseiből.
Azért nem ismerte eddig, mert Leila csak március legvégén csatlakozott át a C-ből a D-be, a magyar tagozatra. Julia most már tökéletesen megértette barátait, és nem hitte, hogy valaha is képes lesz ilyesmire, de már most egy perc ismeretség után gyűlölte a lányt. Különben sem tűri, ha valaki így beszél a barátairól.
- Ma egy csendéletet festünk. -közölte az osztállyal Mr. Smoilly. –Mindenki vegyen elő vízfestéket! –Julia le akarta vezetni rajzán a feszültséget, ezért mindent beleadott. Alkotása nagyon szép lett, (ezt Mr. Smoilly is észrevette) de az óra végére már Julia arca is piros festékes volt. Leila (aki egész órán semmit sem csinált) ránézett Julia temperás arcára, és megjegyezte: -Jó a kozmetikusod, Clyme. Én is ilyen sminket akarok.
Cathrin (aki különösen gyűlölte Leilát) odaszólt neki: Tudod, Censy, Juliának szebb az arca annál, hogy kozmetikushoz kelljen járnia. Carol, Tom, Cathrin és Julia nevetésben törtek ki, és Leila dühös pillantásától kísérve kivonultak a teremből.

Még jó, hogy csak egy rajzunk van egy héten, mert nem bírnék ki több időt összezárva ezzel a perszónával! –sopánkodott Carol, mikor négyesben elindultak az ebédlő felé.
Mégis hogy képzelte, hogy velünk jön arra a bulira? -kérdezte Cathrin. Ki hívta?
Carol ingerült lett:- Gondolhatod, hogy nem én! Leila Dave legjobb haverjának bátyjával, Mark Dison –nal jár. Amint kiszedte Markból, hogy hová megy, már a ruháját tervezgette. -Tehát a csajszit nem hívta senki, mégis ott akarja tenni a szépet!
- Gratulálok! –nézett Tomra Julia. –Levontad a helyes következtetést.
- Beértek az ebédlőbe, vettek maguknak egy-egy tálcát, majd beálltak az ebédosztáshoz kígyózó sorba. –Cathrin azonban nem hagyta annyiban a dolgot: -Meg kell akadályoznunk, hogy Leila betegye a lábát abba a nyaralóba!- A többiek helyeslően bólogattak. -De hogyan? –tette fel a nyilvánvalóvá vált kérdést Carol.
-Ki kell találnunk valamit…
-Miután megebédeltek elbúcsúztak egymástól, majd mindenki hazafelé indult.

Carol és Julia a Carlston Street felé vették az irányt. Az 54-es számú ház előtt azonban megálltak.
-Ne felejtsd el!- mondta Carol. Kérdezd meg, hogy elengednek –e!
Julia egy órával később már a szobájában zokogott. A családja
rokonlátogatást tervezett a hétvégére. Sabrina szerint illetlenség lenne lemondani
a nagyszülőkről egy buli miatt. Akárhogy kérlelhette, hajthatatlan volt.
Ő pedig biztosra vette, hogy el fogják engedni. -De hiszen Sabrina néni olyan jófej
szokott lenni! –Carolt tejességgel sokkolta a hír, mikor másnap meghallotta.
– Julia nélkül nincs buli! –kiáltotta. Eltöprengett, majd komor elszántság ült ki az arcára, és így szólt: -Nem!
Ez lesz életünk bulija! Nem fogom hagyni! Nem fogjuk veszni hagyni! –Carol Julia felé fordult, megfogta a lány két vállát, és tőle szokatlan komolysággal nézett a szemébe:
- Julia Clyme! –zengte.
- Csütörtök van. Még van nem egész két napod, hogy meggyőzd édesanyádat. És meg fogod győzni! –Azzal felszegte fejét, és mint valami parancsnok, elvonult. –Ebbe meg mi ütött? -kérdezte Tom. Julia kérdő tekintettel válaszolt. –Szerintem egyszerűen megbuggyant! –kuncogott Cathrin.

Juliát meglepte Carol elszántsága. Elhatározta, hogy valahogy ki fogja harcolni, hogy elmehessen. Már csak azért is, mert sajnálná Carolt, ha miatta nem menne el a buliba,
barátnője ugyanis közölte vele, hogy ha Sabrina nem engedi el, akkor ő sem megy. Pedig ez nagyon fontos volt neki, főleg, hogy Julia úgy vette észre, hogy Dave az első olyan barátja, akit tényleg szeret.

Julia ma kivételesen egyedül ment hazafelé, hiszen Carol beiratkozott egy szakköre,
amin ezentúl minden csütörtök délután részt kellett vennie. Mikor ment hazafelé, a Carlston-nal szomszédos utcában észrevett egy idős hölgyet, amint az utcát söpörte.
Julia éppen elhaladt mellette, mikor egy hatalmas kiáltás hallatszott, s mikor hátranézett a néni már a földön feküdt, és jajveszékelve kificamodott bokáját szorongatta. Azonnal odarohant, előkapta telefonját, és kihívta a mentőket.
Mikor végzett lehajolt hozzá:
- Ne féljen! Nemsokára ideérnek! –mondta. - Hogy hívják?
- Rosa. Nyögte fájdalmasan –Rosa Pupper.

Julia nem tudta mit kell tenni egy kificamított bokával, ezért úgy döntött, amíg a mentő megérkezik, csak türelmesen vár. A hölgy hirtelen megszólalt:
- Te nem a Carlston-on laksz, aranyom? –De. -felelte Julia. – Bárcsak mindenki olyan jólelkű lenne, hogy segít egy ilyen szerencsétlen öregasszonynak, mint én!
- Julia éppen szabadkozott volna, mikor hangosan szirénázva befordult a mentőautó, és ha Julia nem áll fel, és kezd el ugrálni, kiabálni, és integetni, alighanem el is hajtott volna mellettük. Kipattant két fiatal orvos, és óvatosan ráhelyezték Rosa Puppert egy hordágyra. Mi történt? Ön a rokona? -kérdezte az egyik Juliára nézve.
- Ó, nem! Én csak épp itt mentem el, amikor láttam… azt hiszem ínszalagszakadás, vagy hogy hívják az ilyesmit… szóval rosszul lépett, és hát…értik.
- Kificamodott boka a Rogger Street-en, idős hölgy. –hadarta, miközben berakták Rosát a kocsiba, s a másik ezekre a szavakra jegyzetelni kezdett.
- Már bemásztak mindketten, mikor az egyik Juliára nézett. –Kívánja elkísérni a kórházba? A St. Angel’s House- ba visszük. –Nem, nekem haza kell mennem!- Hát akkor folytatta az orvos –hálásan köszönjük. –Azzal becsapták az ajtót, s mire a lány észbekapott, az autó már elrobogott. Julia még állt ott egy darabig, tűnődve az eseményeken, aztán elindult hazafelé.

Otthon elmesélte az esetet édesanyjának, aki egész meglepődött lánya lélekjelenlétén, Sam pedig attól a naptól kezdve „hős”- nek csúfolta. Julia másnap megint előhozakodott a buli témával, de csak annyit ért el vele, hogy Sabrina kiabálni kezdett vele, és végül is annyiban maradtak, hogy ha majd Julia apja, Jack hazaér, megbeszéli vele a dolgot. Az iskolában nem történt semmi érdekes, csak elterjedt az örömhír, miszerint Leila megfázott, ezért nem tud elmenni Dave-ék bulijába. Mikor ezt megtudták, Cathrin egész nap azt hajtogatta, hogy ezt a sors akarta így, Carol pedig kétségbeesetten kérlelte Juliát, mintha rajta múlna, hogy elengedi-e saját magát. Így a nap végére már visszhangzott a feje az olyan mondatoktól, mint: „Ha Leila nem jön, akkor végképp ott kell lenned!”, vagy: „Olyan jó fejek a szüleid, ezt pedig a sors akarta így!”

Julia már reggel elhatározta, hogy délután meglátogatja Rosa nénit, a St. Angel’s House-ban, ezért iskola után nem haza, hanem egyenesen a kórházba ment. Mikor belépett, a recepcióhoz sétált, és az ott álló kisasszonyhoz szólt:
-Jó napot! Rosa Pupperhez jöttem.
A lány alig lehetett három évvel idősebb Juliánál, s miután Átnézett egy hosszú listát, így szólt: -Második emelet, 108-as kórterem.
- Köszönöm. –Julia lifttel felment a második emeletre, és bekopogott a 108-as kórterembe.
- Ki a nyavalya? – hallatszott odabentről az ismerős szókimondó Rosa hangja.
Amint Julia belépett, arcán széles mosoly terült szét. –Szervusz, drágám!
- Csókólom, Rosa néni. Hoztam egy kis édességet, és gyümölcsöt.
A lány lerakta ajándékát az ágy mellett álló éjjeliszekrényre, és leült az ágy szélére.
-Jobban van már? - kérdezte.
– Isten áldja meg a jó lelkedet, leányom! Hogy is hívnak?

Juliának két nap alatt másodszor tették fel ezt a kérdést, de az öreg hölgy meleg hangja egész más hangvételű volt, mint Leila Censy mogorva sértő megjegyzése. –Julia Clyme. –felelte udvariasan. Elkezdtek beszélgetni, Julia mesélt neki mindenről: az iskoláról, a családról, Samről, Carolról, Tomról, Leiláról, Cathrinről, a kilátásban lévő buliról, és magáról.
Rosa Pupperről pedig kiderült, hogy egy rendkívül magányosan élő asszony, nincs testvére, férjét pedig hat évvel ezelőtt egy betegség vitte el. –Egyetlen reménysugaram ebben a szörnyű életben- mesélte az asszony, - három cicám: Soundy, Wawye, és Loully.

Julia elmosolyodott. Kinézett az ablakon, és felkiáltott. Hiszen már sötétedik! Mennem
kell! Anya biztos aggódik már!- Azzal elköszönt Rosa nénitől, és kilépett az áprilisi
estébe. Mikor hazaért, azt mondta Carolnál volt, nem tudta miért, de valahogy nem akarta elmondani, hogy egy öreg, beteg nénit látogatott meg, hisz maga sem értette, mi az a különös dolog Rosa néniben, amiért már most annyira szereti őt.