Irgalom Ura ne hagyj el! - 3. fejezet

3. Fejezet
„Minden hibánkért kegyetlenül megfizetünk.”

Nagy nehezen elapadtak a könnyeim, ekkor vettem csak észre a sötétséget és éreztem meg a csontjaimba maró hideget. Dermedt tagokkal álltam fel és a táskámhoz ballagtam, kinyitottam, emlékeztem rá, hogy Apa berakatott velem néhány meleg pulcsit és nadrágot, most már értettem miért ragaszkodott ennyire ezekhez a ruhadarabokhoz. Megpróbáltam minél gyorsabban felöltözni, már amennyire a megdermedt ujjaim engedték. Miután ezzel meg voltam elvonszoltam magamat és a táskámat, hogy keresek valami védett helyet a magam számára. Kicsit távolabb találtam egy kis barlangot, nem túl nagyot épp csak annyi hely volt benne, hogy le tudjak feküdni. A ruháim szolgáltak takaró és a pléd szerepét, a táskám pedig a párnáét. Enni nem ettem, nem volt étvágyam, nem voltam se szomjas, se fáradt, nem éreztem semmit a fájdalmon kívül, amit Apa okozott.

Gondolni sem akartam rá, soha többé, el akartam felejteni, elfelejteni őt, az Olimposzt, Görögországot még a nyaralást is. Otthon akartam lenni Ópusztaszeren, a temetőben, Anya sírja mellett. Nagyon szeretek odajárni, tavaly vettünk rá borostyánt, olyan szépen körbe fonta, meg aztán ott sárgulnak, virulnak az árvácskák. Olyan szép az a sír és a környéke, áll mellette egy nagy hárs, nyáron a legszebb, a virágok szebbek, mint valaha és a nyári szellők átfutnak a lombok közt, a nap pedig, ahol egy apró rést talál a lombon már át is, süt rajta, ilyen időben olyan megnyugtató ott ülni. Olyankor nem vagyok szomorú, akkor Apa meséire gondolok, hogy mennyire szép volt Anya az esküvőjén, hogy milyen boldog volt, mikor megtudta, hogy gyermeke lesz, hogy milyen szép volt áldott állapotban. Apa elmondása alapján Anya tudta, hogy ő isten és azt is tudta, hogy én is isten leszek. Ha Anya is isten lett volna, akkor most is velem lehetne. Ő elmondta volna, elmondott volna mindent. Tudom, hogy elmondta volna!

Még az alvás is nehezemre esett, csak hánykolódtam a kemény földön, nem bírtam aludni. Aztán valahogy mégiscsak elnyomott az álom és egészen reggelig fel sem ébredtem. Reggel kilenc körül ébredhettem fel, először nem is tudtam, hol vagyok, de aztán rögtön eszembe jutottak a tegnap esti események. Tanácstalan voltam, mi legyen most, fel nem megyek, abban biztos voltam, de előttem állt egy új kérdés, akkor hogyan fogok lejutni? Ha nem sikerül, akkor sem maradhatok itt örökké, hiszen egyszer az ételem is elfogy majd, más részről viszont halhatatlan vagyok, úgyhogy ki fogom bírni, remélem. Hirtelen tűzpattogásra lettem figyelmes, Apa megígérte, hogy visszajön értem, és úgy tűnik komolyan is gondolta. Kikászálódtam a barlangból, Apa a barlang szájától nem messze rakott tűzett és szalonnát sütögettet, nem messze tőlem hiánytalanul ott pihent az összes étel és ital, amit tegnap itt hagyott.

- Jó reggelt! – nézett fel rám, nem próbált kedveskedni, jól tudta, hogy ostobaság lenne, inkább hétköznapi volt, de jól érezhetően ideges is. Igyekeztem tudomást sem venni róla, levettem magamról a hosszú ruhákat, leültem a földre és neki láttam a saját ennivalómnak, Apa elemózsiáját messze elkerültem.
- Tudom, hogy erre vágysz a legkevésbé, de egyszer muszáj lesz szóba állnod velem, ha másért nem hát azért mert már most sok megválaszolandó kérdésed van.
Nem szóltam semmit, még csak feléje sem néztem, de az nagyon dühített, hogy igaza van, annyi mindent akartam kérdezni, de most nem vágytam rá, hogy pont ő válaszoljon.
- Hidd el nekem, én sem lelkesedtem ezért az összejövetelért, sőt reménykedtem benne, hogy már csak akkor kerül rá sor, hogy ha már elmondtam neked az igazat magamról, de sajnos nem így történt.
- Mikor szűnik meg a határvonal?
- Ha a közeljövőben szűnne meg én is itt trónolnék melletted, de félek lehet, hogy hosszú évekig nem oldják fel.
- Évekig?! – mit akarnak ezek itt a semmi legtetején csinálni évekig.
- Sajnos. Szükséged van valamire?
- Tőled nem kell semmi. Ha tudtad, hogy most ide kell jönni, miért nem mondtad el előbb az igazságot?

Apa lehajtotta a fejét, a szalonnáját belenyomta egyenesen a tűz közepébe, a lángok pillanatok alatt felemésztették a húst, Apa a tűzbe ejtette a botot és rám nézett, az arcát végtelen bánat árnyékolta be, s a szemében megcsillant egy apró könnycsepp.
- Mert önző voltam. Szerettem volna még utoljára azt érezni, hogy szeretsz és, hogy elfogadsz minden hibámmal együtt. Éreztem, hogy ha megtudod mi vagyok és milyen életet szánt nekem a végzet meggyűlölsz és elfordulsz tőlem. Nem hibáztatlak ezért, jó okod van minderre, én is gyűlölöm ezt az életet, könnyebb lenne egyszerű halandónak lenni, élni és aztán minden szenvedéstől egy csapásra megszabadulni és feloldozást nyerni, de nem vagyok halandó és sajnos te sem Titán.
- Ennyit érek neked? Inkább elveszítenél örökre, minthogy éljek? – ennyire értéktelen számára egy élet, csak így eldobná a sajátját vagy az enyémet.
- Tizenkét éve készülök arra a pillanatra, amikor örökre elfoglak veszítni, még ha halhatatlan vagy akkor is.
- Ezt hogy érted?
Apa újra lehajtotta a fejét, minden porcikája remegett, félt. Nagyon sokáig hallgatott nem tudta, hogy is kezdjen el egy ilyen valómást.
- Te évekig ok nélkül azzal vádoltad magad, hogy miattad halt meg az édesanyád, de ez nem így van…

Hirtelen összekoccantak a fogaim, minden olyan hideg lett körülöttem, mint a jégcsap, egész testemben kezdtem remegni, könyörgök ugye nem akarja azt mondani, hogy…
- … aki egyedül felelős lehet édesanyád haláláért az… én vagyok.
Egy teljes másodperc alatt megszűnt körülöttem a világ, nem volt semmi körülöttem csak egy nagy sötét űr, és ebben a sötét semmiben csak ketten voltunk én és az édesanyám gyilkosa. Ott van tőlem távol, de mégis kéznyújtásnyira, ott ül reszketve, szótlanul és a szemében rejlő apró könny végig futott az arcán és lehullott a sötétségbe. Átkozott gyilkos! Könnyezni mer a miatt, aki miatta halt meg, kétszínű csaló! Ha tehetném egyetlen gondolatommal megfojtanám, egy szavammal döfném át szívét és mosolyogva nézném végig, ahogy a szemeiben kialszik a fény, a mellkasa utolsót süllyed és öröm kacajjal jutalmaznám a szíve utolsó dobbanását.
- Gyilkos! Alávaló gyilkos!

Teljesen elborult az agyam, fel sem fogtam, hogy miután rákiáltottam nekirontottam, ő elterült a földön én pedig rajta térdeltem aztán teljes erőmből megütöttem, aztán újra és újra és újra és újra és újra. Egészen addig ütöttem, ahol értem, amíg rá nem eszméltem, hogy nem védekezik, de még csak nem is nyög fel, mikor megütöm. Rémülten ugrottam fel róla, nem védekezett, nem kapta az arca elé a kezét, amikor neki mentem, nem kiáltott, meg sem nyikkant még csak a szemeit sem hunyta le! Megborzongtam, még mindig jogosnak éreztem, hogy megbosszuljam Anya halálát, de az hogy még csak nem is kiált segítségért, valahogy megfagyasztotta bennem a vért. Sokáig álltam ott és vártam, hogy felüljön, végül éveknek tűnő percek után felült, csupa kék és zöld folt volt az arca és még az orra vére is eleredt és jól láthatóan felrepedt az alsó ajka, ezzel mit sem törődve ült fel és lehajtotta fejét, a vér az orrából lecsöpögött a földre. Megdöbbentem, azt hittem vissza fog vágni, hogy most rajtam a sor, de még a tekintetemet is kerülte.
- Nem fogok visszaütni. – szólalt meg nagy sokára – Megérdemeltem, sőt áhítottam ezt a fájdalmat, mikor édesanyád meghalt legszívesebben megöltem volna magam, vágytam a fizikai fájdalomra. Azt akartam, hogy belém hasítson, marcangoljon darabokra, emésszen el és még halálom után sem hagyjon magamra, kívántam, hogy állandóan szenvedő, elkárhozott lélekként kelljen bolyonganom ezzel a szűnni nem akaró fájdalommal. Vágytam a szenvedésre, mert tudtam, hogy megérdemlem, mert a halálát okoztam annak a nőnek, aki megszánt, befogadott és szeretett, mikor szükségem volt rá, és én hűtlenül visszaéltem a jóságával és a szeretetével. Mikor meghalt rájöttem, hogy van nagyobb büntetés a fizikai fájdalomnál, a lelkiismeret furdalás és az öröklét. Mert nincs tébolyítóbb annál mikor kacagó arccal látod az emlékeidben és holtan fekszik a kezeid közt mikor éjjel álmodsz.

Aztán mikor könny áztatta arccal felriadsz, nem tudsz arra gondolni, hogy egy napon újra viszont láthatod, mert nincs rá lehetőséged, hogy meghalj, de még csak esélyed sincs rá, hogy lásd őt, mert ő már egy olyan világban él, ami számodra elérhetetlen. Azt mondtad, hogy túl könnyen eldobnám a saját vagy más életét, olyan szenvedéssel és gyötrelemmel, ami most a lelkemet emészti nekem megváltás lenne a halál, a mai nappal beteljesedett a büntetésem: egyedül maradtam. Elvesztettem édesanyádat és téged is. Tudod Titán, minden hibánkért kegyetlenül megfizetünk.

Végre volt annyi lelki ereje, hogy felnézzen rám, szánalmas volt, mint egy legyőzött vad, aki kegyelemdöfést kér, elfordultam tőle, most még inkább megvetettem. Gyűlöltem.
- Menjen el, és ne jöjjön többé vissza!
- Ne haragudj Titán, de még mindenképp muszáj egy – két dolgot elmagyaráznom neked – hallottam, hogy feláll – Viszlát holnap!
Csendben felállt és elment. Remegtem a dühtől és gyűlölettől, tehát Anya nem szülésbe halt bele, az egész csak mese volt, de miért, miért ölte meg azt a nőt, akit a saját állítása szerint jobban szeretett, mint a saját végtelen életét. Hogy tehetett ilyet? Megfosztott az édesanyámtól és utána még képes volt idehozni engem, elzárt a külvilágtól egy láthatatlan börtönbe és még tetézi is a szenvedésemet azzal, hogy feltárja előttem a múltját. Mért nem tudott békén hagyni ezzel az egésszel? Miért?

Belebokszoltam a sziklafalba, ismét teljesen elvesztettem az eszemet, el sem ért az agyamig, ahogy sorozatot döngölök a sziklafalba, aztán egyszer csak összeroskadtam a fájdalom könyörtelenül belenyilallott a kézfejembe, még a vészjósló reccsenést is hallani véltem, eltörtem a kézfejemet. A kín megnedvesítette a szemem sarkát, az idegek teljesen megbolondultak a kézfejemben, a fájdalom végig lüktetett az ereimben. Káromkodtam, csak magamat okolhattam, azért ami történt és meg is rémültem a kézfej sok – sok apró csontból áll, és ha eltörik több órás műtét és biztos orvosi kéz kell hozzá, hogy helyre tudják hozni. A fájdalomtól kábultan dőltem le a porba, törött kezemet a mellemen dajkálva bámultam a tűzet, és amit láttam attól újra talpra álltam. A tűz melegen lobogott anélkül, hogy bármiféle tüzelő lett volna alatta, csak úgy égett a porban. Közelebb mentem hozzá, meleget sugárzott és valószínűnek tartottam, hogy égett is, hisz’ Apa szalonnája is elhamvadt benne. Amint ezt végig gondoltam rájöttem, miért éghet csak úgy magától a tűz, ha Apa tényleg isten és rossz emlékei vannak amiatt a saskeselyű miatt, akkor ő az a Prométheusz, aki valaha ellopta Héphaisztosz műhelyéből a tűzet, hogy visszaadja az embereknek, ezért Zeusz azzal a büntetéssel sújtotta őt, hogy láncolják ki a Kaukázus csúcsára és minden nap egy saskeselyű falja fel a máját.

Úgy tűnik Apa megtartott egy keveset magának a tűzből és megtanulta uralma alá hajtani azt. Ezt is itt hagyta nekem, hogy ne fázzak és, hogy tudjak meleget enni, de nagyot tévedett, ha azt hitte használni is fogom! Az épen maradt kezemmel megfogta Apa egyik ásványvizes üvegét és miután nagy nehezen kinyitottam a tartalmát a tűzre öntöttem. Mikor láttam, hogy a tűz nem alszik el a ráöntött víz ellenére sem annyi szitkot és káromkodást zúdítottam Apa fejére, hogy azzal még a keresztvizet is lemoshattam volna róla, már ha a kereszténység idejében született volna.

Mikor végre lehiggadtam megettem egy szendvicset a táskámból és visszamásztam a barlangomba. Mihez kezdek most törött kézfejjel? Most már mindenképp segítséget kell kérnem valakitől, ha valamelyik szilánk rossz helyre kerül ki tudja mi lesz velem. A fájdalom szülte könnycseppek végigfolytak az arcomon. Egy fénykép derengett a könnyfátyolon át a lelki szemeim előtt. Anya és Apa esküvői képe. Zokogni kezdett, mert tudtam, és most már éreztem is, hogy Apának igaza volt. Hogy mekkora fájdalommal jár az, ha az ember elveszíti azt az embert, aki számára a legkedvesebb és nem láthatja őt viszont. Én is halhatatlan vagyok, nem halhatok meg, nem lehetek Anyával. És most már Apával sem, elfordultam tőle és megtagadtam és ma még meg is vertem. Ezután biztos nem akar visszafogadni magához, ha a többi isten meglátja mit műveltem a saját apámmal talán még a határ vonalat is feloldanák, hogy lehajítsanak a hegyről. Most már tényleg magam vagyok, még sem kéredzkedhettek fel a hegyen működő SZTK – ba, mondván, hogy miután agyonvertem Apát a sziklafal is belém kötött. Most mi legyen? Apa talán segítene rajtam, ha hagynám. Ő orvos, Anya is az volt. Én is orvos szeretnék lenni, olyan csodálatos érzés elhivatottnak lenni az iránt, hogy segítsek a sebesülteken és a betegeken. De rajtam most ki segít?

A nap még le sem bukott a horizont alá, de én már szerettem volna a tudatalattim világába menekülni, kérdés, hogy a fájdalom engedi majd ezt.
A hátamra fordultam és megpróbáltam a kíméletlen fájdalmat leküzdve elaludni. Sokáig feküdtem a fájdalomtól remegve könnyes arccal már a nap is eltűnt a látóhatáron mire elnyomott az álom. Az Ég mintha csak kárpótolni akart volna az engem ért fájdalmakért édes álommal nehezítette el a szemhéjaimat. Álmomban Anyával voltam, az ölébe bújtam és mosolyogtam. Álmomban boldog voltam.