Improvizáció 5. rész

A fiú feküdt. Most tért csak magához. Nem tudta hol van, hogyan került oda, de az álmában látott temetőben volt. Minden ugyanolyan volt, pont mint az álomban. Kristóf, a legjobb barátja homlokon lőve ott feküdt mellette. Vajon az csak egy álom volt. Melyik volt az álom? Az első, melyben egy parókián voltak a legjobb barátjával papnövendékek vagy a második, melyben egyetemisták voltak és más volt minden. Belegondolt mi is ő valójűban. Egyetemista vagy diákónus? Gyilkos vagy megölt egyén? Élő vagy halott? Most épp álmodik? Nem volt semmiben sem biztos. A 2. történetnek olyan gyorsan lett vége, olyan hirtelen. Így aztán következetesen eljutott oda, arra a megállapításra, hogy a 2. biztosan álom volt, itt a stressz hatására elaludt, majd pedig most felébredt. Ez lenne az igazság? Így törént volna, a legjobb barátja most meghalva mellette fekszik és semmi sem változott? A lánynak is halottnak kell lennie eszerint.

Az eszmefuttatást folytatva arra jutott, hogy megy és megnézi mi van a lánnyal, tényleg ott fekszik-e, úgy ahogy egy régi álmában látta. Próbált kábultságán felülemelkedni s elindult a sírkövek között megkeresni Lilláét. De ekkor eszébe jutott egy fontos részlet: a koporsát nem eresztették be a sírnak ásott mélyedésbe. Ezzel már könnyebb volt keresni, s hamar - úgy 23 perc nézelődés után kiszűrve az éjszakai sötétben egy koporsó körvonalait. Csak pár méterre volt tőle jobb kéz fele, de ekkor mintha valami megmozdult volna az átellenes irányban. Gyorsan odakapta a fejét, de nem látott semmit. Inkább hagyta az egészet, ő most a Lillájára volt kíváncsi. Közvetlenül a koporsó mellé lépett és szinte halálra ilyedt a látványtól. Ugyanis a koporsó teljesen üres volt. Látszódott a lány fekhelyének mélyedése, de felette nem volt semmi. Semmi.

- Hol vagy, Lilla? Meghaltál? - kérdezte a fiú, valójában nem tudta miért, de érezte, hogy valami nincs rendben.
- Itt vagy? - kérdezte újra, de még mindig nem értette okát annak miért is teszi. - Mért vetted el? Mért kellett, hogy megtörténjen. Nem akartam neki rosszat, de valóigaz, hogy... szerettem. Hiányzott, s most végleg itt hagyott. Én vagyok a hibás! ÉN! - ordította a temetőben. A közeli hegyekről visszaverődött hangja s utána csend lett. Bűnös csend. Halálos csend.
- Szia. Nem sikerült. Tudom, hogy te voltál, de a testvérem vezette az autót. Én nem ültem benne. Ő pedig még az ütközés előtt kiugrott oldalra a kocsiból. Így sikeresen túl élte, de megmondtam neki, hogy temessenek el engem, s ekkor majd te biztosan kijössz, én pedig egy kicsit elbeszélgethetek veled, mint régi jóbarátok egymás között.
- De, te, ... meghaltál. - jelentette ki a fiú, aki kezdte nem érteni az egészet.
- Nem, nem! Az aki ott feküdt a koporsóban, nos igen, én voltam, de még éltem.
- És az álmom? Na arra milyen magyarázatot adsz? Arról nem tudtál! Vagy... Tamás! Szép volt kis lány, ügyes vagy. De tényleg! Csak egy a bökkenő! Tamás már halott! - próbálkozott egy gyenge csellel a fiú, úgytűnt a lányt meglepte.

- Igen? És hogy halt meg?
- Kijöttem Kristóffal ide ... hozzád, ő pedig követte - illetve nem is tudom, hogyan jutott ki. Na mindegy. A lényeg... lepuffantotta Kristófot, de én - ugye emlékszel Kristóf a legjobb barátom - hazudta - - össze verekedtem Tomival s újra eldurrant a pisztoly, de most őt találta gyomorszájon s így egyedül én éltem túl az egészet.
- Érdekes!? Te szépen elmondtad Kristófnak a "történetedet", a valóságot rólam meg a régi dolgokról, de én csak addig maradtam, így a többit nem tudom.
- Na majd segítek Lilla! - szólalt meg valaki egy közeli tölgyfa mögül - Én ott voltam. Igaz, meghúztam a ravaszt, de az csak egy légpuska volt, illetve valami ksi "gagyi" játékszer. Nem gondolod, hogy csak így lelőném a legjobb barátomat. Elvégtére is én "egy összekötő kapocs vagyok". Magad mondtad! - szólt a rejtélyes idegen a fiúnak intézve szavait.

A hajnaliasodó időben elkezdett szitálni a köd.
A levegő magas páratartalma megadta a legjobb légkört ennek a társalgásnak. Az idgen most lépett csak ki inkognitót nyújtó árnyékából s a két "társalgó" fél egyből ráismert. Tamás volt az.
- Ja és eszerint én sem haltam meg! Nem igaz? Jó barátom? Hahó, na most aztán tényéeg mi lesz? Mindhárman élünk és úgymond virulunk! Na? Mit óhajt a tekintetes úr csinálni eben a helyzetben? Óh, a kispap-növendék ilyen esetbe keveredik. Mit fognak szólni hozzá az ismerősök?
- Semmit. - felelte higgadtan a fiú és jobb kezét a belső kabátzsebébe mélyesztette.
- Mi az, hogy semmit? - kérdeztek vissza szinte egyszerre mindahárman: Lilla, Kristóf és Tamás.
- Nem lesznek addigra ismerőseim! Viszlát! - szólt a fiú s csak egy durranást lehetett hallani felőle, s füstöt a kabátja alól kiszűrődni. A fiú holtan rogyott össze.
- Viszlát! - szólt először Kristóf, drámai hangon. - Barátnak pont jó voltam? Hát te nem éppen! Au revoir!

- Szia! - szólt másodiknak Tamás, emelkedett, s nem tettetett hangon. - hülye voltál, az is maradtál. Ezt nem lehet kinőni!
- Azért legalább most ne bántsd már. Szépen végzett magáal, már nem zavar több vizet. De tényleg! Nem csak hülye, hanem szemét is volt. Különösen velem. - mondta 3.nak Lilla.
- Figyuz, csak!? Nem téged akart elteni láb alól!!! Illetve... ja tényleg!... Jó, de engem szemtől szembe képes lett volna leteríteni, mint egy vadat. - szólt Kristóf a leányzónak intézve szavait.
- Azért én kíváncsi vagyok a holnapi, ... öhm, illetve a mai újsáok címoldalára amikor a story-t majd 20 lap 21 féle módon prezentálja. Tudjátok mit? Csak így hagyjuk itt! - szólt Lilla.
- Nem, nem! Szépen fogjuk és betesszük a koporsóba, majd leeresztjük, aztán földet rá! - mondta Tamás s várt a lány válaszára, de valójában már rég a föld alatt akarta tudni a fiút.
- Oké, de nehéz lesz, nem piskóta egy tömegű a koporsóm!

Ezután a két ifjú megfogta a fiú kezét és lábait s beletették a koporsóba, majd leresztették a sírba, hogy az legyen örök "nyughelye". Mikor már kb. egy méter mélyen megakadt az üveg koporsó, elkezdték rádobálni a földet ásóval, melyet a sírásók ott hagytak előző délután, a temetési szertartás kezdete előtt. Kristóf és Tamás a "munka" elvégeztével, Lilla kíséretében elindultak.
- Ne keressünk valamit, amivel teljesen lefedjük? - kérdezte Kristóf.
- Minek? Azt hiszed kimászik? - válaszolta neki Tamás, enyhén irónikusan.
- Hát...??? - kételkedett a válasz igazságtartalmában. Nem tudta miért, de valami nem tetszett neki ebben az egészben. Olyan könnyedén, olyan simán lett vége ennek az életnek, így nem nagyon akarta elhinni, hogy meghalt a fiú.
- Nyugi! Csak max. rémálmaidban jöhet elő már! Ne izgulj, így a legjobb mindenkinek. Legalább nem mi végeztünk vele. Ne hulljon béke poraira! - mondta csak úgy búcsúzásképpen Lilla.

(folyt. köv.)