Impresszió

Minden kék volt körülötte.
Kék és… hamuszürke. Tökéletes és élettelen.
Egy kék szirmú rózsa az úton. Megbámulta és erős, vérfagyasztó érzés tolult a gyomrába.
Hatalmas csattanás. Idegtépő reccsenés követi.
Fiatal lányt elgázolt egy autó.
Dermedten bámulta a kifacsarodott testet. Megüresedett szemeket. Halott kék szemeket egy hamuszürke arcban.
Támolyogva, ocsmány szürkeséget hányva kóválygott le a metróhoz.
A szerelvény úgy csikorgott az örök sötétségben, mint az előbb látott lány gerinccsigolyái, amik elcsúsztak egymáson, majd halk roppanással elpattantak.
Próbált aludni, valami másra gondolni, de akkor észrevette a fiút vele szemen az ülésen.
Szűk szemeivel és halott-sápadt arcával őt bámulta.
Csak ők voltak az egész kocsiban, talán az egész alagútban csak ők rohantak ketten valami bizonytalan tátongó sötétségbe.
És akkor a fiú furcsamód szelíd mozdulattal letépte magáról a kék inget.
Hófehér, széles mellkasán, hatalmas tetoválás folyt szét bordái árkában, mint a tinta.
Egy angyal, nagy, heges szívvel a mellkasában.
A fiú még mindig őt bámulta.
Az angyal suhogva széttárta a szárnyait, a szívén felszakadt a heg.
Meleg csiklandozást érzett az ujjain, lenézett kék kesztyűs kezére. Sűrű, sötét cseppek hullottak a szövetről.
Vérzett.