Illúziók egy illat nyomán

Az illat váratlanul talált rá... Mostanában elég gyakran vitt arrafelé az útja, de eddig még véletlenül se tűnt fel neki, hogy milyen fák mentén halad el nap, mint nap, és talán soha észre sem veszi, ha az a csodás, édes aroma meg nem lepi.
Megállt, és felpillantott. Dúsan virágzó hársfák ágai borultak fölé, és olyan varázslatos illatot leheltek rá, hogy valósággal elkábult tőlük. A közelben egy pad hívogatta ellenállhatatlanul. Csak pár másodpercig tartott a bizonytalanság, képtelen volt tovább menni… Megadóan roskadt le rá, és egy pillanatra lehunyta szemét, mert megrohanták az emlékek. Felsóhajtott:
- Hol is van már az a reményekkel teli csodás május, amikor még együtt tervezgetett valakivel? Amikor még számtalanszor képzelték el közösen, hogy majd találkozni fognak a hársfák hűvösében egy ilyen padon! Aztán amikor elvirágzott a hárs, az akácban reménykedtek…hogy majd együtt élvezhetik annak édes illatát…
De már az is régen elhullatta szirmait, és augusztusba fordult a forró nyár is, amire ők végre személyesen is megismerhették egymást…
A park, ahol a kedvesét várta, sokkal nagyobb és forgalmasabb volt, mint a mostani, de mindenképpen igyekezett egy félreeső helyet találni maguknak. Tudta, ez most egy különleges esemény az életében, ezért szerette volna, ha az első találkozó zavartalanul sikerül…kíváncsiskodó tekintetek, nem kívánatos érdeklődők, és a nyüzsgő utcák zaja nélkül.
Két terebélyes, gömbölyűre nyírt bokor tövében talált is egy eldugott kis padot. Előtte, a gondosan ápolt gyepszőnyeg közepén valami ismeretlen híresség szobra állt, biztosan kedvese városának szülötte lehetett. Soha, azelőtt még nevét se hallotta… Csak remélni merte, hogy a férfi tudja, hol található, ezért amikor megkérdezte tőle telefonon, hogy a parkban merre is keresse őt, teljes nyugalommal adta meg a szobor nevét.
- Tíz perc, és ott vagyok! – ígérte vidáman az ismerős, lágy bariton, és ő megnyugodva vette elő Richard Bach könyvét.
-   Ez teljes képtelenség! - gondolta – Kinek is jutna eszébe egy ilyen találkozó előtt éppen Illúziók-at olvasgatni? – de mégis ez volt a legokosabb, amit tehetett, hiszen érezte, hogy az olvasás eltereli a gondolatait, és addig sem az utat fürkészi minden másodpercben. Beletemetkezett tehát a könyvbe, és megadóan várta sorsa beteljesülését, mondván:
- Jöjjön, aminek jönnie kell!
A férfi hátulról, a rózsákkal szegélyezett út felől közeledett… Bár tudta, hogy késésben van, mégsem akart túl hirtelen rárontani kedvesére, így megállt, hogy egy pillanatra kifújja magát.
Igaz, tíz percet ígért az imént, mégis húsz lett belőle. Persze, arról nem tehetett, hogy csak távolabb talált parkolóhelyet, mint ahogy arról sem, hogy életében nem hallott még a szoborról. Pedig számtalanszor megfordult már ebben a parkban is, és úgy gondolta, hogy ismeri, mint a tenyerét. De kínos lett volna megmondani az igazat, hiszen mégiscsak ő a helybeli, így inkább bevállalta a késést. Mindezek után már csak remélni merte, hogy kedvese valóban ott várja őt, és nem valahol egy másik parkban.
Kétségbeesetten próbálta megtalálni a megadott helyet, így háromszor is útbaigazítást kért…aztán végre! Néhány perces céltalan bolyongás után, ami számára örökkévalóságnak tűnt, megpillanthatta a nőt, akit már oly régóta keresett.
A bokrok takarásában nem láthatta teljesen tisztán, de hosszú, barna haja, törékeny alakja, és kezében a könyv…igen, semmi kétség, csakis ő lehetett! Pontosan ilyennek képzelte el!
Meggyorsította lépteit, és az asszonyt olyan hirtelen kapta fel a padról, hogy annak még megszólalni sem volt ideje!
- Szia, barna szemű őzikém! Csak hogy végre itt vagy! – kiáltotta örömmel miközben szorosan magához ölelte. Aztán csak forgott, forgott vele boldogan…
Csak az első csók után szólaltak meg, és néztek egymás szemébe, de mindketten érezték, sorsuk végleg megpecsételődött. Ahogy álltak egymáshoz simulva a lüktető város szívében, a zöld oázis határolta csendes kis szigeten, már tudták: erre a pillanatra vártak!
Mint ahogy azt is, hogy ezek után történjen velük bármi, sodorja is őket az élet bárhová, ők már örökre összetartoznak…
Egy tarka kis pillangó szállt most a vállára… A felhők mögül lassan óvakodott elő a nap, és meleg sugarai játékosan cirógatták végig az arcát. Akár csak akkor, azon a ragyogó augusztusi délelőttön. Ott, abban az ismeretlen parkban, ahol nem csak a napsugarak, de egy csodás ember szeretete is körülölelte őt.
Lassan felállt, és továbbindult. A pillangó is könnyedén tovarebbent.  Már ő sem akart hátra nézni… Gépiesen vitték a lábai előre, az üres, szürke kis életébe, a hétköznapi gondokkal teli taposómalomba. Már ez sem zavarta, mert ha csak röpke kis időre is, de ismét rátalált a rég elveszettnek hitt boldogság, amely ünnepivé varázsolta a pillanatot.
A hársfák bódító illata és első találkozásuk emléke még sokáig elkísérte…