„Akinek a szemében nincs élet, az nem tud mosolyogni sem. Az kényszeredetten széthúzza az ajkait, de mosolyogni nem tud. S ezt lehet látni.”
Csernus Imre
Ikrek
Forró… Nagyon forró! Nyakig elmerülök a vízben, amit épp az imént töltöttem magamnak a kádba. Érzem, ahogy szépen lassan égeti le a bőröm, forrósítja fel a vérem. Szívem rendszertelenül dobog, kezem gyengén kapaszkodik a jéghideg perembe. Nagyon fáj, de kibírom. Élvezem, ahogy szenvedek, ahogy minden porcikám a hidegbe vágyik, én mégis ellenállok a kérésnek. Szemeim becsukom, halkan sóhajtok, egyre nehezebben veszem a levegőt; talán ez elnyomja a lelki fájdalmakat. Kínzom magamat tovább; anyám sikolyára ébredek.
Gondosan betakargatva heverek az ágyamban; puha párnákkal, elnehezedett fejem alatt. Testem tele vörös foltokkal, néhol lehámlott a bőr. Fájdalom járja át minden sejtem, szívem hihetetlen sebességgel pumpálja a vért. Sötét van, csak az utcalámpák halvány fénye szűrődik be szobám ablakán. Lekötözve fekszem, végtagjaim az ágy négy sarkához láncolva. Próbálok kiáltani, nem jön ki hang a torkomon. Ajkaimra ragasztószalag tapasztva, mely hangszálaim rezgését elnyeli, minimális szintűre csillapítja. Alig fél méterrel fejem felett erős fény gyúl, szemeimből könnyeket fakaszt. Arcomon parázslik a bőr, égett hús szaga járja át a levegőt; nem tudok kitérni a fény elől. Eszembe jut egy régi, légiós tanítás: „Ha atomvillanást látsz, csukd be a szemed, nehogy belefolyjon a sisak!” Forgatom fejem, rázom mindenem, eredménytelenül. Sötétségre vágyom, kétségbeesetten menekülnék, szabadulnék a nyomás alól. Eluralkodik rajtam a stressz, a pánik. Remegek, félek, sírok; ájultan fekszem, a fény kihuny, a rám nehezedő súly elszáll; mindenki elfelejtkezett rólam.
Ébredés, öltözés, indulás. Emlékeim közt halványan dereng néhány kép a korábbi eseményekről. Valósághű álom volt. Netán álomszerű valóság?
Felszállok a buszra, keresem az ülőhelyem, éles fájdalom nyilall a bokámba. Összerogyok, a busz hirtelen megindul, arcom feltakarítja a koszos padlót. Újabb hullám fut végig lábamon, immár az egészet átjárja az érzés, mely nem hagy nyugodni, nem hagy lábra állni. Kezemmel odakapok, erőteljesen szorítom vádlimat, bokámat; ujjaim közt forró patak csordogál. Próbálok lábra állni, próbálok segítséget kérni, egy éles kanyarban ismét elvesztem az egyensúlyom; most már fáj a fejem is… Az utasok felém fordulnak, mutogatnak, nevetnek.
Telefonom rezgésére ébredek, elalvás előtt a zsebemben felejtettem. Előveszem, megnézem, mobilszolgáltatóm értesít egyenlegem állapotáról. Magányosan vágom földhöz a készülékem, mely napok óta némán pihent nadrágomban. Ha én nem szedem elő, más sosem ad rá okot.
Lemegyek a lépcsőn, betámolygok szüleimhez.
- Képzeljétek, azt álmodtam, hogy… - torkom bereked, mondatom vége értelmetlen hörgéssé alakul. Szüleim kíváncsian figyelnek, engem kiver a veríték.
- Képzeljétek, a… - hangszálaim megadják magukat, többet nem mozdulnak, ijedt arccal tátogok; kísértetiesen hasonlítok egy halra.
Letérdelek, csapkodom a nyakam, szüleimtől hiába várok segítséget. Felnézek az ég felé, némán kérdem a miért-et, tükörképem velem szemben csendben vigyorog rám, homlokán véres „áruló” felirattal.
Szótlanul gubbasztok egy kilátó tetején, tökéletes rálátással a fővárosra, mellettem ikrem vigyorog. Egyedül születtem, egyedül maradtam; talán elmém sötét zugai játszanak velem. Térdeim felhúzom, állam ráhajtom, búsan ülök a kirándulók paradicsomában. Valahol béka kuruttyol, a közelben tücskök zenélnek. Felettem néhány madár csiripel, talán a távolban vonyító kutyák zavarták meg csendes pihenőjüket. Az ég egyre csak szürkül, a bárányokat váltják a viharfelhők. A Nap lassan nyugovóra tér, helyét a vérvörös telihold veszi át. Lábak dobogása száll a széllel, valami közeledik. Apró villanások, éles hanghatások következnek, ikrem kísérteties vigyorral néz felém, s mutat az égő város felé.
Propellerek zaja nyomja el a tűz ropogását, a lakók sikoltását. Léghajó ér a város fölé, hatalmas kivetítővel az oldalán; élő közvetítés a pusztításról. Panelek pincéjében elrejtett bombák, benzinnel lelocsolt kertek, ülésezés közben felrobbantott székház. Menekülő lakók, vigyorgó üldözők. Egyszerre omlanak le a hidak, autók tucatjait sodorja el a sebes áradás. Mindenki megőrül, mindenki ugyanazt cselekszi. Mindenki pánikba esik, kiabál, löki a másikat; mindenki magát menti, mindenki a halálba taszítja a többieket. A hírekben majd azt mondják, ez az ember. Én erre azt mondom: ez a média, ez a… Vonatok hagyják el kijelölt pályájukat, sikoltva csúszik végig fém a fémen. A repülőtér bezárja kapuit, a felszálló gépeket már senki nem látja többet. Az erdők lángra kapnak, a patakokban tehetetlenül sodródnak a halak; már ők sem tátoghatnak többé.
A kivetítőn sorra villannak fel az elkövetők arcképei. Kezemet ajkaim elé kapom; próbálom eltakarni a szemem, ami egyre jobban telik meg könnyekkel. Mind ugyanúgy néz ki, mint én; mind ugyanúgy néz ki, mint az ikrem…
Jéghideg tárgy ér derekamhoz; nyakamra fagyott ujjak kulcsolódnak, s rántanak hátra. Próbálok megkapaszkodni valamiben, de tehetetlenül dőlök rá a mögém állított pengére. Szemeim kidüllednek, mellkasomra hatalmas súly nehezedik; már két vigyorgó iker mered a képembe, s hajolnak egyre közelebb.
Meg akarnak ölni, el akarnak pusztítani. Kezdenék megőrülni? Kezdenék…?
Gondolataim ugyanolyan szakadozottan hangzanak, mintha beszélni próbálnék. Nem mondhatok, amit akarok; élnem sem lenne szabad. Lázadok, kapálózok, ész nélkül próbálom támadni őket; gond nélkül térnek ki előlem, gond nélkül taszítanak le újra és újra a mélybe.
Egyre többen vesznek körbe; egyre több vigyor, egyre több üveges szem mered rám. Ugyanaz a sablon, ugyanaz az életcél. Semmiben nem különböznek egymástól, mindenben különböznek tőlem.
Közelednek, közelednek, lépéseik aprók, de hihetetlenül gyorsak. Hátrálok, menekülök, nem veszem észre hogy mögöttem is sorfalat állnak.
Nekem jönnek, lökdösnek, földre taszítanak, belém rúgnak, eltaposnak. Szólni próbálnék, betapasztják a számat. Egyre szűkül a kör, egyre többen gyűlnek össze; remegve állok fel a földről, s tolom el magamtól a közvetlen közelemben állókat. Erőt gyűjtök, mélyeket lélegzek, behunyom szemem, s magabiztosan rohanok előre, egyenesen a tömegbe. Tágra nyitom a szemeim, figyelem a mozgásukat, érzem a szagukat; belül mindegyik rohad. Öklömet meglendítem, lábaimmal elrugaszkodom, a levegőből zuhanva mérek erőteljes csapást ellenfelemre; elterül a földön, arcára célzott rúgásom után nem kel fel többé. Felnézek, szememben fellángol a düh szeretett fővárosom, embertársaim, saját magam elvesztése miatt; ikreim vigyorogva hőkölnek vissza. Talán ő volt a főnök, talán mind csak ennyire képesek; talán szembesültek azzal, hogy…
Villog a kivetítő, mutatják az áldozatokat. Mindegyik az ikrem, mindegyik üveges tekintettel vigyorog a semmibe, mind ugyanazt csinálja; mind be vannak idomítva…
Rohanok a többiek felé, kezem lendül, sorra dőlnek ki ellenfeleim. Nem bírják elviselni, nem bírják felfogni. A filmekben nem ezt látták, nekik nem ezt tanították. Küzdenének, de nem képesek. Testük leblokkolt, arcukra továbbra is ráfagyva a vigyor; tekintetük kétségbeesett, félelemmel teli, ajkukat néma sikoly hagyja el…
Egyedül ücsörgök a hegytetőn, körülöttem vigyorgó holttestek, hullaszag; apró patakokként folyik le a fák között a tengernyi vér. Szirénázó járművek közelednek, azt hiszik én voltam, azt hiszik minden az én hibám; még ők sem ébredtek fel, még ők is csak vigyorgó ikrek. Visznek az őrsre, végigszáguldunk a halott városon, mindent a némaság ural. Füstölgő épületek mindenütt, néhol erőteljes vízsugár hagyja el a tűzoltóslagokat, máshol a túlélők keresik egymást; szemükben reménytelenség, szemükben élet; elered az eső; a vörös hold gyönyörű táncot jár a száguldó folyam hullámain. Hát ez kellett? Tényleg erre volt szükség ahhoz, hogy…?
Miért?
…?
Nem kapok választ a kérdéseimre; nem tudok kérdést adni a válaszokra.
Magányos vagyok, ez az emberek sorsa. Gyerekmódra játszanak, élvezik az életet, sorra szerzik a barátokat; felnőttként robotolnak, kihal belőlük a boldogság, egyedül maradnak…
