Idegbeteg - A szavak ütőereje

Élőtlen élők voltak.
Körbe vettek és lerohantak.

Egyikük arcára emlékszem. Félelmetes arc volt, női arc. És csak őt láttam. Barátom húgának arcára emlékeztetett.

Halálfélelmem volt.
Mintha megérezte volna, előkapott egy injekciót.
Én megőrültem, küzdöttem volna ellene, de 3 tiszta szót súgott felém: "Ez csak nyugtató."
De inkább csak a hangja volt nyugtató. Olyan nyugalom áradt szét bennem, hogy még küzdeni sem akartam, inkább hinni.
Hinni, hogy minden jobb lesz.
És beadta az injekciót.
Én sem tudom, hogyan haltam meg, de boldog nyugalomban voltam.
A két férfi két oldalamon volt, velem szemben a nő. Nem tudom, hogyan haltam meg, de érzem a zsigereimben mi történt, hogy ki tette.
A jobb oldali férfi ugrott rám és végzett ki.

És meghaltam, nem volt tovább élet, nem volt szenvedés, de boldogság sem.

És felébredtem. Kinyitottam a szemem.

Most írás közben, most, mikor mindezt leírtam, mérhetetlen düh árad szét bennem. Nem tartom tisztességesnek, hogy én mégha csak álmomban is, meghaljak, miközben olyan emberek, akiket túl jól ismerek, élnek tovább. Még akkor is boldogok, amikor szenvedniük kellene.

És ma reggel elindulok. Üvöltök és rikoltok a vad dühtől. Senki sem hallott még ehhez fogható borzalmas hangot.
És ma reggel elindulok. Nem lesz többé boldogság, de remélem szenvedés annál több. Nem tudnak semmit, pedig hiszik, hogy mindent tudnak.
Hiszik, hogy bármit mondhatnak.
És nem lesz semmi, nem fogja megtorolni senki, hiszen eddig sem tette senki.
Senki sem lépte meg azt az utolsó lépést.
Hát Nagy Emberek, egy Senki elhatározta magát.

Ma lesz az a nap, amikor nem mosolyogni fogtok, hanem ti is üvölteni.
Üvölteni a félelemtől, mert eljött a lángoló szemű halál.
És ordítani a fájdalomtól. Attól a fájdalomtól, amit eddig adtatok, de most az összest visszakapjátok.
Örülhetnétek, hogy majd a halál megvált titeket, de én még oda is követni foglak titeket. Ami megváltásnak ígérkezik, őrületbe kerget.

De megérdemlitek, nem vagytok méltók az emberi nevetekre.