Holdneszek

Fülledt nyári éjszaka. A szél se fúj és a kisváros jellegzetes hangjai, az autózúgás, a buszpályaudvar zaja és a szomszédos vonatállomás utolsó komótos vonatkattogása betölti a teret. A város most már lassan aludni tér.


Rohantam, hogy elérjem a buszt. Mindig rohanok, már hozzászoktam, és mindig az utolsó pillanatban, de sikerül és még odaérek. Eddig tartott, ma már nincs több "sürgős", vagy "muszáj gyorsan".


Minden utas felszállt és vár az indulásra. Megfáradtan, mozdulatlanul, néhányan álmosan ülnek a levegőtlen buszban, mintha minden mindegy lenne, és mintha nem is haza készülnének, miközben a lecsendesülő hőség hatására még mindig egyfolytában és megállás nélkül izzadnak… Nem beszélnek, néma szobrok, csak napi munkától kimerült ülések síró, nyikorgó balladáját és az indulásra készülő elöregedett kipufogó fájdalomüvöltéseit hallom. Szegény, vén kerekes-kocka!


Keresek egy helyet a hátsó ajtóhoz közel, és óvatosan leülök, a buszra gondolok, miközben az lassan kikanyarodik a kacskaringós megállóból. Automatikusan előveszem az mp3-as lejátszóm és bedugom a fülembe. A zene megnyugtató hangjai elkezdenek átmászni a fejembe és elnyomják a buszban uralkodó melankóliát.


A házak egyre csak ritkulnak, a közlekedési lámpák folyamatosan villogó sárgái eltűnnek, míg a város teljesen elfogy, és valahonnan a sötétből, mint egy rég nem használt öreg fiókból, előkerülnek a fák, az elkerülő út, a körforgalom, míg majd csak az árnyékokban játszó csupasz táj maradt. És én ismét hazafele folyok egy kanyargós árnynyalábon.
Ilyenkor nem nézem az órám, nem számolom az időt, csak az ablakon túl létező mozgások számítanak. Figyelem őket, keresem az ismerős árnyakat, színeket. Lopva mosolygok, mert néhányukat újra megtalálom. Olyan a táj minden kis részecskéje, mint a bújócskázó kisgyerekek, kíváncsiak, hogy meglelem-e őket, miközben a napfény nélküliségben elmerülve, halkan, feszülten figyelve leskelődnek. Mennyire másak így a holdfényben, mint reggel narancsba fűzve!

Lassít a busz, házak, kertek sétálnak elém, egy pillanatra kizökkenek, készülődnöm kell, hamarosan leszállok. A szunnyadó, poros falu álmodik. Csöndes kell legyek, nem szabad felébresztenem. Ahogy leszállok a sofőrnek meg biccentek, és a lámpafények a busszal együtt messzire szöknek.


Kikapcsolom a zenét,- zavar-, az igazi munka most kezdődik. Most, hogy szinte minden mesterkélt hang eltűnt. Még egy-két belefásult "Jó éjszakát!" hátra van a buszról leszálló földijeimnek, és vége, csak mi maradtunk, a detektív és a holdneszek.


Teleszívom a tüdőm friss levegővel. Szeretem az éj illatát, mert intenzív, könnyedén szétválasztod, és darabjaira szeded, mert hagyja, hogy megfejtsd, nem úgy, mint a nappal, aki a saját fényében tündökölve eltompítja minden más érzékedet.


Elindulok a hazahimbálódzó úton, meg vannak az ismerős kerítések, már csöndesen alszanak, s közben, ahogy a szellő hozzájuk ér, egy halk nyikorgást hallatva átfordulnak a másik oldalukra, csak néha kelti fel őket a kutyák csaholása.


Számolom az utcai lámpákat, némelyik előre köszön, de időről-időre megsértődik egy-egy, és konokul becsukja szemét, ha észrevesz.Ahogy haladok, az út melletti kis füvesített placcon pihen a két apró fekete fehérre mázolt focikapu, álmukban gyakorolnak, tudom, mert látom, ahogy az elrúgott tizenegyes iránya felé elhajolnak…


Hirtelen felkapom a fejem,- hát persze, már megint elfelejtettem-, az öreg sváb parasztházban a gangon megmozdulnak az árnyak, félelmetes a hangjuk és neki rontanak a kerítésnek, ami rögvest felriad a jól megérdemelt pihenőjéből.


Szaporázom a lépteimet.


Még egy lámpa. Visszaköszönök.


Az útkereszteződésben a kék táblán fehér nyilak, éberen mutatják, hogy itt dönteni kell, a két egymással párhuzamos utca valamelyikét ki kell választanom. Többször is választhatok még, hiszen a kis félénken csilingelő csermelyen,- ami, mint egy bokszolókat szétválasztó bíró oson a két út között-, még négy hidacska van, azaz még négy megzavarásra felkínált lehetőség. Cseles ez az éjszaka, de én következetes leszek.


Nem tudom miért, de a bal oldali utcát választom, talán babona, talán csak a templom háta mögött megbújó három sötét gesztenyefa illatát éreztem meg. Szépek ezek a fák, olyanok, mint a pap mögött csendesen lépkedő igaz hívők. Az egész életüket a templom árnyékában töltik, mégis virágaik illata tavasszal, majd terméseik barna kavalkádja ősszel, valahogy mindig túlszárnyalja a templom testén meghúzódó, nagy gonddal festett aranyozott girbegurbákat. Ilyenkor éjjel ezek a fák, még sötétebbek, még komorabbak, mint a megfáradt öregek, kiknek arca ránctól színezett. S kik minden szóval egyszerre, - amit azok a ráncos szájak kiejtenek-, barátságosabbak és szívünknek oly szépek lesznek.


Még egy lámpa, mely rám mosolyog, és rosszalló, pengeéles árnyékot vet a gesztenyék után elterülő paplakra. ſ már régóta tudja, és azóta is egyre csak jelzi, hangtalan sikollyal tudatja, hogy rákos a paplak megöregedett lakója.


Még egy híd és még egy lámpa, konokan tovább megyek.
A kedvencem előtt állok: a rózsaszínű viktoriánus kort idéző hatalmas földesúri ház oldalán a hozzá tartózó szolgálóval, a nagy pajtával. Olyan,- még így is, hogy alszik-, mint egy arisztokrata horkolása, dallamosan peckes.


Hoppá, a tücskök, mikor is kezdtek el üldözni? Nem tudom, hiába keresem őket a fejemben. Olyan természetes és fülbemászó a zenéjük, hogy észre se vettem.


Megmozdul a kapu árnyéka és előmászik belőle az alsó szomszéd koromfekete macskája. Sietős neki, nem áll szoba senkivel, ma túl szép idő van, ahhoz hogy holmi emberekkel társalogjon, amikor a féktelen szabadság és tivornya hangjai hívják.


Elhagyom az utolsó választási lehetőséget is. Nem váltottam oldalt, hű maradtam magamhoz és az első megkapó illathoz.


Már látom a házunk, a legszebb ház nekem. Előtte anyám macskája kódorog selymes suhogásokkal, ma megint pár nélkül maradt. A kapunál vagyok, babrálok a kulcsokkal, olyan mű ez a zaj, nem ide illő. Végül csak bejutok az udvarra. Az öreg házőrző még megneszeli álmában, hogy valaki jött, de ugatni már fáradt. Már csak a masszív, pörkölt kávé fényű bejárati ajtó van vissza, természetesen udvariasan megvárom, amíg őfelsége fényes szürkeségében beillan előttem egy kényes nyávogás kíséretében.


És kész, ma is hazaértem.


A szobában kis fényt kapcsolok. Majd fogmosás és mosakodás, nem fürdök, mert a csobogó víz, erős hangjára felébredne az alvó család.


Ma se én nyertem. De sebaj, még kinyitom a fehér mázas ablakom, és hagyom, hogy a holdneszek észrevétlenül és végérvényesen belopják magukat a fejembe.


Róluk álmodom…