Hiába...

...A lány megrázta fényes, aranyló szőkés árnyalatú, hullámos haját, és ránézett igéző szemeivel a fiúra.
A fiú tekintetében nem volt semmi, ellentétben a rá-rá tekintgető tündérrel.

Gyönyörű szép lány volt, ha végigment az utcán, sok szempár szegeződött rá, sokan füttyögéssel, kiabálással adtak hangot a lenyűgözöttségüknek. De Ő mintha meg sem hallaná, szomorú arccal sétált tovább. Szexi, de mégis természetes módon járt, magától kihangsúlyozódott lenyűgöző, vékony, de mégis nőies alakja.

***
A tekintete üres volt mindaddig, míg az a bizonyos fiú fel nem tűnt a színen.
Ha valaki tudja miről van szó, nem hiszi el, hogy ekkora sorscsapás létezik... megtelik szíve sajnálattal.
Hogy miért...?!
Mit ér a mesébe illő hosszú aranyló haj, ha aki számára csillog, észre sem veszi?
Mit ér a mélyre hatoló tekintetet sugárzó gyönyörű szem, ha minden nap megtelik könnyekkel?
Mit ér a hamvas, puha ajak, ha az az ember, akinek a csókjára vágyik, szívesebben csókolna mást?
Mit ér a gyönyörű vékony test nőies bájokkal tarkítva, ha nem nyűgözi le azt, akit őszintén kíván?
Mit ér a tisztán szerető szív, az őszinteség és a teljes odaadás, ha akinek ezt adni akarja, nem fogadja?
Semmit.
***

Rengetegen adnák oda érte a fél karukat, de ő mégis egyedül ül a bágyadt őszies szürkületben, és zokog.
Rengetegen tartják a világ legszebb teremtésének, csak épp az az ember nem tartja még átlagosnak sem, aki számára a világot jelenti.
Ha azzal a bizonyos fiúval beszél, először mosolyog, mert minden kis pillantás és szó felüdülés a szívének, de mégis miután elment, és nem látja már, úgy potyognak a könnyei mint egy hervadt virág szirmai. Még a legkisebb sértésnek reálisan alig nevezhető dolgot is azonnal a szívére veszi, ami pedig megszakad a bánatban.
Minden titkát rábízza a fiúra, aki viszont arra sem tartja méltónak, hogy akár egy apró titkot a szívébe ültessen.

***

Két lehetőség van. Az egyik, hogy a fiú észreveszi, hogy a kertjében a leggyönyörűbb virág pompázik, és szeretettel megöntözi. A másik pedig az, hogy csukott szemmel jár, nem látja a virágot, az pedig időről időre egy száraz kóróvá válik.
Ha az első eset nem következik be, akkor miért teremtette Isten a világra? Hogy tündököljön, azután elszáradjon? Akkor miért kell tündökölnie? Hiszen minden hiába!!!