Hazaút

Aznap este eléggé elhúzódott a munka, odakint besötétedett már mire elhagytam az irodát. Sokszor előfordul az ilyesmi, de nem zavartatom magam, hiszen közel lakom a munkahelyemhez. Annyira, hogy gyalog járok be dolgozni. Most is, ahogy kiléptem az utcára tudtam, alig huszonöt perc séta vár rám és már otthon is vagyok. Megigazítom a vállamon a táskát és elindulok.

A munkahelyem egy nem túl forgalmas utcában található melyről lefordulva egy park mellett vezet el az utam. Egy hosszú magas fákkal és sövénnyel szegélyezett csendes kis ösvényen. Ott reggel munkába menet sem sok emberrel futok össze, éjszaka pedig úgy sejtem teljesen kihalt.
Még nem volt éjszaka, kora este múlt csak. Mégis… valahogy… valami furcsának tűnt. Megálltam az ösvény kezdeténél és szemeimmel pásztáztam a kikövezett kis utcácskát. Semmi szokatlant vagy oda nem illőt nem láttam, de a kényelmetlen érzés, hogy a dolgok ma különböznek, nem hagyott nyugodni.

Pedig az ösvény lámpái ugyanolyan fénnyel világítottak, mint mindig, ha ilyen tájban mentem haza. Végig persze nem láthattam, hiszen az út pár méter után elkanyarodik. Úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom a rossz érzést. Mégis mit tehettem volna? Haza akartam érni, minél előbb és ennél rövidebb út nem létezik.
Megnéztem az időt a telefonomon és ráléptem az ösvényre.
Pár méter után… semmi sem történt. Magamban elmosolyodtam. Micsoda bolond is vagyok, megijedek a saját képzeletemtől.

Valamivel felszabadultabban haladtam tovább. Nyugodtságom nem tartott sokáig, mert mintha, csak mintha az ösvény tovább tartott volna a szokásosnál. Butaság. Megint a saját elméd játszik veled! Korholtam magam. De azért megszaporáztam a lépteimet. És akkor ráébredtem, hogy nem hallom a saját járásom zaját. Megálltam egy pillanatra és dobbantottam egyet.
Semmi. Nem volt hang.
Nem tudtam mire vélni a dolgot így a fülemhez nyúltam, de minden rendben volt velem. Azaz mégsem. A lélegzetemet… a légzésemet sem hallottam. Tudom, hogy csendes az ösvény, de ha mást nem is legalább a saját testem által keltett zajokat hallanom kellene. Ugye?
Kiáltottam. De nem halottam a hangom. Megnémultam volna? Valószínűbb, hogy megsüketültem. De mitől? Nem történt semmi.

Mindössze beléptem az ösvényre. Az ösvény! Csak ez lehet a gond! Futni kezdtem, de nem jött hang a lábaim felől. Sikoltottam, de nem tört meg a csend.
Ekkor már iszonyatosan meg voltam rémülve és úgy vélem minden okkal. Egyedül arra bírtam gondolni, hogy el kell hagynom az ösvényt ezért teljes erőmből rohantam. Annyira, hogy izzadni és lihegni kezdtem a kimerültségtől.
De nem haladtam. Vagyis észleltem, amint megteszem a távolságot, egymás után hagyva el az útszéli fákat. Azonban az ösvénynek ilyen tempó mellett már véget kellett volna érnie! Miért nem értem még ki? Itt jött el az a pont mikor biztosra vettem, hogy elvesztettem a józan eszemet.

Elestem. Kétségbeesetten tápászkodtam fel és hátranéztem, az ösvény egyik kanyarját láttam. Az irodám felé eső utolsó kanyart. Megfordultam volna? Ugyan már! Akkor többször is irányt kellett volna váltanom, amire bizonyosan emlékeznék feldúlt lelkiállapotom ellenére is. Máskülönben már mindenképpen elhagytam volna az ösvényt. Ráadásul ez nem magyarázat a hangok eltűnésére. Ordítottam egy nagyot. Csöndesen. Legalábbis én nem halottam, pedig teli tüdőből valóságos állati üvöltést produkáltam.

Elindultam az utolsó kanyar felé, szaladva, ahogy erőmből kitelt. Befordultam és az ösvény egy újabb kanyarulata került elém. Hátrahőköltem egy pillanatra, de rögvest nekivetemedtem ismét. A harmadik kanyar után úgy döntöttem keresztülvágok az oldalsó sövényen. Az intelligenciám cserbenhagyni látszott, amiért erre a nyilvánvaló megoldásra csak most gondoltam.

Átverekedtem magam a sűrű bozóton és kibújtam a túloldalt, csakis azért, hogy ismét az ösvényen találhassam magam. Kétségbeesni sem volt már erőm, csak keresztülmentem az ösvényen és a túloldalt ismét átvágtam a sövényen. Megint csak az ösvény fogadott. Négy további alkalom után ismét az úttesten kezdtem el futni.
Egymás után hagytam ott a kanyarokat és legalább egy órája rohantam mikor a kimerültségtől összeesve elterültem a kövön. A hátamon fekve előkerestem a mobiltelefonomat és megnéztem rajta az időt.

Ugyanannyit mutatott, mint mielőtt beléptem az ösvényre. Percre pontosan.
Nem vagyok benne biztos, hogy ezután mi történt. De tudom, hogy sírtam és dobáltam magam a földön, mint egy hisztis kisgyerek miközben teli tüdőből ordítottam, de hangot ismételten nem hallottam.

Nem bírtam összeszedni magam, képtelen voltam felállni és tovább próbálkozni a kijutással. Helyette elájultam a stressz és a fáradtság okozta végkimerültségben.
Felébredve az ösvény aszfaltján találtam magam. Még mindig este volt. Elővettem a táskámból néhány a munkám során használt statisztikákat és táblázatokat bemutató papírlapot és az egyik lámpa fényénél írni kezdtem az üres oldalukra. Leírom mi történt velem és aztán elindulok.

Szép lassan. Az otthonom felé.

A lapokat itt hagyom az útszélen. Itt ahol összeestem.
Remélem, valaki megtalálja. Remélem, valaki megment. De mindenekelőtt…
Remélem, hazaérek.