Ha rá gondolok...

Szeretnék elmesélni egy történetet, mely most nyáron történt velem a szünetben. most is boldogság, és jó érzés önti el szívem, ha arra a hétre gondolok a hegyekben. Olvassátok hát...

Szóval vége volt a tanításnak és a nyári gyakorlatomat is sikerült végre befejeznem. ideje volt egy kis kikapcsolódásnak és szellemi felfrissülésnek távol a zajoktól, ahol meghallom azokat a szavakat melyeket a szívem és eszem mond nekem.
Még május elején leadtam egy jelentkezési lapot egy táborba, ami Pálházától nem messze, Bózsván található. A világtól eldugott, csöndes kis falu, hegyekkel, sziklákkal, erdővel és búzamezőkkel körülvéve. Talán számomra a legcsodálatosabb hely.

Július közepe felé járt már az idő, és mi indulásra készek voltunk húgommal, és a barátjával, ki számomra talán az egyetlen lény ki teljes mértékben megért mindig.
Szóval elindultunk, kocsival persze, nem akartunk küszködni az átszállással a vonatról. Elhagytuk Nyíregyházát, és éreztem, hogy felszabadul a lelkem. Az út kellemesen telt, móka kacagás, zenehallgatás, és persze ami a lényeg, móka... Talán kissé kevésbé tudtam részt venni benne, nem volt kedvem mindig nevetni, ha felhozták volt kedvesem nevét. Talán megértitek ti is, ha figyelembe veszitek, hogy május 28-án el akartam jegyezni, de addigra szakított velem és összejött a vél legjobb barátommal. Lényegében ezért menekültem Nyíregyházáról a távoli hegyekbe...ha mást nem, legalább egy hétre.

Lassan megérkeztünk Bózsvára, és mihelyt beléptünk a tábor bejáratán, fáradtnak éreztük magunkat. Lerendeztük a szállást, persze mi húgom barátjával külön faházat kaptunk... a tesom pedig a tőlünk 3 faházzal odábbit kapta meg. Számomra már jól ismert volt a hely, sőt a húgom is volt itt párszor. Délutáni elfoglaltságnak egy félórás pihenő, és utána bemutató az újoncnak... Rengeteg ismerőssel találkoztam, sorra kézfogások, és bemutatások sokasága fogadott minket. Végre eljutottunk a kijáratig, és irány a patak, ami a tábortól kb. 800 méterre található a kedvenc sziklám mellet. Én csak a vándorok sziklájának nevezem, hisz itt született nem egy két alkotásom. Bécinek és a húgomnak újdonság számba mentek az apró, ficánkoló halak a patakban. Kiélvezték a látványt, megmásztuk a sziklát, és visszanyúltunk a táborba.
Vacsora előtt még gondoltam még beállok a srácokhoz pingpongozni, még nem érzem azt az égető fáradságot agyamban eléggé, ami jelen van. 2 órán át játszottunk folyamatosan, majd befejeztük, mert közeledett a vacsora. Ahogy a szállásom felé sétáltam észrevettem őt: Anna. Valószínűleg ő is meglátott, mert elmosolyodott, és megindult felém. Kölcsönösen üdvözöltük egymást millió puszi, és hogyvagymárteismerős szavakkal, és megegyeztünk hogy másnap majd beszélgetünk egy kiadósat, mert most vacsi, közös program, és utána csak egy fél óránk maradna beszélgetésre.

Másnap délelőtt óriási focimeccset rendeztünk a régi és új cimborákkal, majd ebédelni mentünk. Délutánra beterveztünk egy jó kis röplabdapartit csajokkal, és mihelyst vége lett az ebédnek el is indultunk. Délután 5 óráig játszottunk, a végére alig álltunk a lábunkon. Meg kellene vacsorázni, hát visszatértünk a szállásra, én elmentem lezuhanyozni. Visszafelé jövet a zuhanyzóból találkoztam Annával, aki rám mosolygott, eligazított egy tincset a szememből, és megkérdezte, hogy vacsi után megyünk e sétálni, vagy maradjunk...Teljesen egyértelmű volt a válaszom - Menjünk.
Ennek tudatában találkoztunk fél hétkor a tábor kijáratánál és elindultunk ki Bózsváról a Nyíri felé vezető úton, Mellettünk Búzamezők sokasága és fasor két oldalt. Beszélgettünk mindenről, a családjáról, a tavalyi nyárról, amikor megismertem, suliról és a káros szenvedélyemről, a dohányzásról. Észre sem vettük és egy búzamező kellős közepén kötöttünk ki. Leültünk, néztük a naplementét, közben beszélt a Leány:
- Úgy szeretnék egyszer én is kapni, nem csak adni. Most önzőnek tűnhetek, de hidd el, nem vagyok az. Vagy mégis?
- Nem kislány. Amit ismerek belőled, nem ezt mutatja. Ismersz, őszinte ember vagyok, tőled nem láttam még jobb lelkű lányt. Komolyan...
- Köszönöm-súgta halkan. Majd eleredt a nyelve, és csak beszélt mindenről, ami a szívét nyomta. Megértettem, hogy tanácsokra van szüksége, és persze egy kicsi megértésre. Leginkább a családjáról beszélt. Nem érti, miért viselkednek vele a szülei úgy, mintha idegen lenne.
Őszintén megvallom én sem értem.
Észrevettük, hogy besötétedett, hát elindultunk vissza. Ahogy haladtunk lassan, annyit mondtam:
- Látod, most adtál és kaptál egyszerre. imádni való vagy.
Meglepetésemre szorosan átölelt ez a 17 éves szőke szépség, és azt mondta:
- Nem akarlak elengedni...
- Én sem- válaszoltam halkan.
Egymás szemébe néztünk, majd forró csókba olvadtunk össze. Minden tökéletes volt. Akkor abban az órában boldog voltam, és azt kívántam sose legyen vége...

folyt. köv.