Ha egyszer meghalok…

Szilveszter este volt. Már elmúlt éjfél, új évet írtunk. A fotelben üldögélve a tekintetem kitévedt az ablakon. Az égbolt vöröses, túlvilági fénnyel vibrált odakint. A kutyánk felugrott mellém, kis állát a kezemre hajtotta, s nagy barna bociszemeivel szomorúan bámult.
- Igen, eljött az időm. - gondoltam, s megsimogattam a kutyus fejét. - Ma meg fogok halni.
Bánatosan néztem körbe a szobában. Most, hogy apám átkait elmotyogva nyugovóra tért minden sokkal barátságosabb volt. Kissé fáj, hogy itthagyom a szüleim, de eszembe jutottak a rágalmaik, s ilyenkor nem is bántam közelgő tettem. Sőt, rádöbbentettek, hogy mennyire haszontalan és magányos vagyok. Bevallom, álomvilágban élek. Mindig elképzelem, hogy valaki eljön értem és gyökeresen megváltoztatja az életemet. De tudod, hiába várok. Senkit sem érdekel az én kis szánalmas életem, hogy mik az érzéseim és a vágyaim. Az egyedüli, aki dönthetett a sorsomról az én voltam, és én nem akartam ennek az igazságtalan világnak az igájába hajtani a fejem. A sötétséget, a halált választottam. Feltettem kedvenc ezüst nyakláncom, keresetem egy éles kést, s mezítláb kimentem a zuhogó hóesésbe. Rettentően fáztam, mert csak egy vékony kék ruhába voltam, de nem hagytam, hogy a remegés eluralkodjon rajtam.

- Megmutatom magamnak, hogy legalább ebben nem vagyok gyenge. -gondoltam, s felszegett fejjel haladtam tovább a kert végére. A szállingózó hópelyhek rátelepedtek a hajamra, s kis fehér csillagok módjára csillogtak. Elmosolyodtam, amikor ránéztem.
- Az ilyen kicsiny szépségeket bűn itt hagyni, de ez is egy múló pillanat. Rajtam kívül nem ismerek senkit, aki felfogná ennek az apróságnak a jelentését. - sóhajtottam. Leültem a kerítéstől nem messze, s merengve forgattam az ujjaim közt a pengét. Véletlenül megszúrtam az ujjam hegyét. A lecsöppenő vércsepp felszívódott a hóban, kis piros pöttyöt hagyva maga után.

Újra megszúrtam magam, de mostmár szándékosan, s a kés élét mélyen belemélyesztve a húsomba végighúztam a tenyeremen és a csuklómon. A vérem keskeny csíkokban folyt végig a bőrömön, s végül egyetlen patakocskába gyűlve csepegett le a könyökömről. Ugyanezt megismételtem a másik karomon, s hamarosan nagy vértócsa lett körülöttem. Éreztem, ahogy egyre csak fogy az erőm, s félig ájultan terültem el a vérrel beszennyezett havon. Már nem volt sok hátra. Először, s ebben a világban utoljára teljes szívemből boldog voltam.

Eddig csak gyötörtek az emberek, de most békében hagynak elmenni. Oldalra fordítottam a fejem, s még láttam, ahogy az ereimből szivárgó vér lökete a szívveréseim ritkulásával csökkent. Még egy utolsó pillantás az égre, még egy utolsó lélegzetvétel a hűs levegőből… Szemeim lecsukódtak, egy halk sóhaj hagyta el az ajkaim, s azzal együtt a lelkem is távozott. Talán még most is úton van egy békés, jobb világ felé…