Gyönyörű végzet

Hideg téli délután volt. A szél vadul tépte szőke hajam és a kabátom, a hó lassan, nagyon apró szemekben szitált. Mire leért a földre, el is olvadt.  A fákon verebek ugráltak, vidáman csipogtak, mégis szomorú volt az egész.
Egy szál virággal sétáltam az utcán, közben el-elmerengve saját gondolataimban. Az emberek zaját nem hallottam, egészen máshol jártam gondolatban. A külvárosi részhez értem lassan. Az út mellett nagy fenyőfák voltak. Várt valaki. Odasétáltam hozzá, és leültem a vele szemben lévő padra. A rózsát még mindig szorongattam. Mindenhol művirágok voltak, az egész helyet nagy csönd ölelte körül. Nem volt ott más, csak ő és én. Behunytam a szememet. Láttam őt. Elmosolyodtam. Hallottam a hangját. Azt mondta, hogy szeret, és hogy mindig velem lesz. Kinyújtotta felém a kezét. Éreztem tapintását a bőrömön. Én is kinyújtottam a kezem, hogy az arcához érintsem, azonban valami hideget tapintottam, ami visszarántott a valóságba. Márványt. Kinyitottam a szemem. Hirtelen eltűnt ő, és csak a szürke követ láttam magam előtt. Rég nem látogatta senki, látszott, hiszen a sír körül minden olyan elvadult volt. Körbejártam. Lesöprögettem a lehullott faleveleket a sírkő tetejéről, kiszedtem a gazt a földből. A rózsát letettem a tetejére, mivel a vázákat elvitték, hogy ne fagyjanak szét a hidegben. Sohasem vettem neki művirágot, mert szerintem az olyan közönséges lenne, annál pedig többet jelentett nekem. Mindig elolvastam a feliratot a sír elején, most is:

Brian McCartney
Élt: 24 évet
Emléked a szívünkben örökre megmarad!

Lassan két éve, hogy nem volt velem, mégis mintha tegnap történt volna minden. A születésnapja a következő pénteken lett volna, de én minden héten kimentem hozzá. Több okból is. Először is, mert hiányzott. Másodszor, beszélgetni akartam vele, mert csak neki tudtam elmondani a titkaimat, amikor élt, akkor is mindig megértett. Harmadszor, lelkiismeret furdalásom volt, mert tudtam, miattam halt meg, engem akart megvédeni...


- Hová megyünk? Ez nem vicces! kinyithatom a szemem?
- Nem, még várj egy kicsit, Sofy! Ne leskelődj, meglepetés.
- Brian, el fogok esni!
- Nem fogsz! Add a kezed, majd én vezetlek!
Úgy éreztem, hogy az Eiffel toronyba másztunk fel gyalog, annyi lépcsőn mentünk fel. Szerinte csak három emeletnyit mentünk, nekem többnek tűnt. És végig be volt kötve a szemem. Kinyitott egy ajtót, legalábbis én úgy hallottam. Igen, ajtót nyitott ki, átszűrődött egy halvány fénysugár a kendőn.
- Várj, leveszem rólad! - szólt.
Egy tetőteraszon voltunk. Gyönyörű volt a kilátás, az egész várost látni lehetett innen. Egy kis asztal volt megterítve, mint az éttermekben. Klasszikus zene szólt, és egy csokor rózsát is megpillantottam. Nagyon romantikusra csinálta meg az egészet.
- Brian! Ez...ez gyönyörű! - hálálkodtam és a nyakába ugrottam. - Köszönöm!
Egy csókot nyomott az ajkamra. Imádtam, ahogy csókol, olyan érzékien tudta csinálni!
- Őrülök, ha tetszik!
Odaadta a virágcsokrot, majd leültünk enni. Felszolgálta a vacsorát. Nem hiszem, hogy ő főzte, mert ahogy ismertem, egy pirítóskenyér elkészítése is komoly gondot okozott neki, de nem zavart. Így szerettem. Beesteledett. Olyan tíz óra körül lehetett, de nem tudtam pontosan. A korlátnál álltunk, ő átkarolt engem, én pedig hozzá bújtam. Brian kicsit zavartnak tűnt. Elengedett.
- Nézd Sofy, mondanom kell valamit - jajj, ne rontsa el ezt a csodás estét! - Az van, hogy én szeretlek. De ez nekem nem elég. Én ennél többre vágyom - most szakítani fog velem, ez biztos. - Kérdezni szeretnék valamit!
Letérdelt elém és a zsebében katatott. csak nem....
- Lennél a feleségem? Szeretlek!
- Én... én... - meg sem tudtam szólalni a gombóc miatt a torkomban. Csak a nyakába borultam és sírtam. Örömkönnyek voltak, közben nevettem. - Igen! Igen! Igen!
Megcsókolt. Azon az estén sokáig ott maradtunk még. Későre járt már egészen, mikor elindultunk hazafelé. Az utcák üresek voltak. Csak mi ketten mentünk egymásba karolva. Hirtelen nagy zajt hallottunk meg előlünk. Egy férfi szaladt, mögötte két rendőr. Valószínűleg bűnöző lehetett. Mi félreálltunk, nem akartunk beleavatkozni. Azonban amikor elment mellettünk a tolvaj, az egyik rendőr meghúzta a ravaszt. - Bárcsak megtanították volna célozni. - Brian már látta, amit én csak percekkel később. Elém állt. Nem kellett volna...


Szóval így történt. Minden alkalommal visszapörgettem a fejemben ezt a napot, amikor kijöttem hozzá a temetőbe. Végig gondoltam, hogy mi lett volna, ha egy lépéssel hátrébb megyünk,ha negyed órával később indulunk el, ha nem így történt volna ez az egész. És minden alkalommal elsírtam magam. Most is. Fel sem tűnt, hogy már besötétedett. A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott, már nem olvadt el. Lesöpörtem a havat a sír tetejéről, bár egy perc sem telt bele, és megint ugyanolyan volt. Közelebb húztam a padot és leültem. A fejemet ráhajtottam a szürke márványra. Behunytam a szemem. Rá gondoltam, közben sírtam. Két éve történt, de még mindig nem tudtam feldolgozni szerelmem elvesztését. Emlékszem, ott tartottam a karjaimban. Haldoklott. Azt kérte, legyek nélküle boldog, találjak mást, legyenek gyerekeim és felejtsem el őt. Ennyit kért csak. Én ott megígértem ezt neki. Betartani nem tudtam. Rengeteg emberrel találkoztam két év alatt, de senkit sem akartam megismerni. Briant akartam egyedül.
Kezdtem fázni. Már egészen dideregtem, de nem mozdultam sehova sem. Ott feküdtem továbbra is. A hó egyre sűrűbben hullott, egyre hidegebb lett. Az eszem azt mondta indulj el, de a szívem nem. Ott akartam maradni egész reggelig. Nem érdekelt a hideg, a hó, csak Brian. A testem elgyengült. Valami azt súgta, ha most elindulok, akkor még minden helyrejöhet. Én azonban nem tágítottam. A hideg rázott, éreztem, ahogy a testem lehűl. A szememet sem tudtam nyitva tartani tovább. A szívem egyre lassabban vert. A rózsát szorongattam közben. Egy ideig dideregtem, azt éreztem, megfagyok. Aztán elérkeztem egy pontig, amikor már nem fájt semmim. Nem érzékeltem a havat, a szelet, a hideget. Csak úgy voltam. Annyira elgyengültem, hogy meg sem tudtam moccanni. Alig vert a szivem, éreztem. Ilyen lenne a halál? Ennél borzalmasabbnak képzeltem el. Azt hittem, fájni fog, és szenvedek majd. Ehelyett megnyugodtam és kitisztult az elmém. Boldog voltam. Egyre közelibbnek éreztem Birant. Meghallottam a hangját is, a nevemet mondta. Hívott. Fényt láttam, erre elmosolyodtam utolsó energiámból. Igazán boldog voltam, nem éreztem a szomorúság terhét sem. Egyszer csak megláttam az arcát. Pont olyan volt, amilyenre emlékeztem. Rám mosolygott. Ismét a nevemet mondta. Kinyújtotta a kezét én pedig megfogtam. Valódi volt a közelsége, az érintése. Hitelen pihekönnyűnek éreztem magamat, mintha szállnék. Brian átölelt és mondott valamit, nem értettem, hogy mit. Húzott én pedig vele mentem.
A hóesésben felfelé ballagtunk egy lépcsőn, a hidegből a melegbe. A kapuhoz érve a vakító fénybe kézenfogva sétáltunk be. Együtt. Boldogan, a terheket és a bánatot elhagyva. Egy másik világba...