Gyönyörök szigete VII. rész - Rejtély 3. fejezet

Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. június 16.
 
*********************************************************************


 
A másik kezemben fogtam a piknikkosarat és engedtem, hogy Devon kivezessen az előteraszra.
- Elég sok ételünk és frissítőnk van – méregettem a kosarat, még mindig zavartan elfordulva Devontól az előbbi megjegyzése miatt.
- Ó, igen – válaszolta. – Jól megraktuk a kosarat.
- Menjünk erre! – intettem fejemmel a nyugati útra, ami a strandra vezetett. Amikor elindultunk, Devon felpillantott rám és gyengéden megszorította a karomat.
- Ahogy már mondtam, Krissy nagyon kedves lány – váltott témát. – Vele töltöttem az egész napot reggeli óta. Nagyon kedvelem a stílusát és az életfelfogását. Nagyon ragadós tud lenni.
- Én pedig tudom, hogy Kristanna is nagyon kedvel téged, Devon. – Ezekre a szavakra felkapta a fejét, miközben folytattam - Sokat kérdezgetett rólad tegnap este.
- Tényleg? És miket?
Bár tudtam, hogy Kristanna biztosan megköszönné nekem később, ha elmondom Devonnak, amit korábban beszéltünk, mégse akartam konkrétumokat elárulni az előző estéről.
- Ó, igazából csak apróságokat. De ennyiből is meg lehet mondani, hogy nagyon vonzódik hozzád, Devon. Kristanna nagyszerű lány.
- Jár vagy randizik most valakivel?
Megráztam a fejem.
- Számomra is rejtélyes módon még mindig szabad. Biztos vagyok benne, hogy odahaza, Norvégiában, minden srác utána koslat, de mióta ismerem, egyszer se volt komoly kapcsolata. Szeret partizni és élvezni az életet, de semmi több. Szerintem még nem találta meg azt a személyt, aki mellett le tudna telepedni és családot alapítani. Valószínűleg ő sosem ismerné be, de én látom, hogy ez az, amire vágyik.
- Hogy megházasodjon és boldog családos életet éljen?
- Pontosan.
- Nem tudom hibáztatni miatta – sóhajtott Devon. – Amikor gimibe jártam, mindent megterveztem. Huszonegy évesen akartam férjhez menni, huszonkét évesen pedig gyereket vállalni. De most nézz rám! Huszonhét vagyok és még sehol sem tartok ezzel. Néha olyan érzés, mintha az életem egy nagy része kárba veszett volna. Amikor szakítottam a barátommal, Barrettel, elgondolkoztam, hogy meg fogok-e házasodni valaha is egyáltalán. Hogy lesznek-e valaha is gyerekeim…
- Szerintem még mindig nagyon fiatal vagy és nem szabadna így gondolkodnod, Drágám – vágtam közbe. – De tudom, milyen cipőben jársz. Én harminckilenc évesen is ugyanezt érzem. De még mindig sokan azt mondják, hogy fiatal vagyok és nem kellene így éreznem. Pedig így érzek. Az azonban igaz, hogy mindkettőnknek van még bőven elég ideje.
- Ha az a nap egyszer eljön, a legjobb anya szeretnék lenni – folytatta Devon. – Sokkal jobban fogok gondoskodni a gyerekeimről, mint a szüleim velem. Ezt megígérhetem neked.
Szívesen megkérdeztem volna Devontól, hogy milyen problémái voltak a szüleivel. Úgy éreztem, ha elmondaná, sokkal jobban érezné magát és megkönnyebbülne. Azonban nem szerettem volna felizgatni és elszomorítani őt. Bármilyen gondok is feszültek közöttük, az magánügy volt.
- Hogy emlékszel vissza a szüleidre gyerekkorodból? – kérdezte végül ő.
Hangosan felsóhajtottam.
- Ó, ők nagyon sokat törődtek velem. De mégis mindig is úgy tűnt, van egyfajta távolság közöttünk. Anya sosem akarta meghallgatni a problémáimat. Apa pedig mindig távol volt. Mindig azt mondta, hogy későig kell dolgoznia. Igazából viszont megcsalta anyámat több másik nővel is. Háromszor is külön költöztek, mire végül véglegesen elváltak. Én akkor tizenöt éves voltam. Huszonnégy évesen pedig már itt éltem, a szigeten. Apám Los Angelesben lakott, anyám pedig visszaköltözött Ohióba. Minden hónapban fizettem a bérleti díját egy bérlakásban… Sosem akart beköltözni a házunkba. Nem tudom, miért.
- Ez nagyon kedves tőled – mosolygott rám Devon. – És apukád? Róla is gondoskodsz?
- Igen – válaszoltam. – Vettem neki egy nagy házat Rachos Palos Verdes-ben és gondoskodom róla annyira, hogy nyugodt, nyugdíjas életet élhessen. Mindig is munkamániás volt. Még ma is több, mint negyven órát dolgozik hetente, annak ellenére, hogy mindennel ellátom, amire csak szüksége van. Nagyon elhivatott ember. Az alatt az ötvenkét év alatt, mióta a cégnél dolgozik, sosem ment betegszabadságra. Egy napra sem. Pedig emlékszem nem egy alkalomra, amikor nagyon beteg volt. Képes volt tomboló viharban is negyven mérföldet levezetni a munkahelyére New Jersey-ben, amikor ott éltünk. Sosem hagyott ki egy napot sem a munkából. Megtehette volna, de sose jutott még csak eszébe sem, olyan elhivatott alkalmazott volt. Akkor is kifizették volna, ha betegszabadságra megy, de elképzelni se tudta volna, hogy egy nap ne menjen be dolgozni… Az nem ő lett volna.
- Úgy tűnik, neked is hasonló munkamorálod van – állapította meg Devon. – Tudom, hogy félig-meddig már te is nyugdíjas vagy, Jeremy, és egyértelműen nincs semmilyen hagyományos értelemben vett munkád ezen a szigeten. De akkor is látom, hogy nagyon célorientált vagy. Igazi vezető alkat. Ezt biztos apukádtól örökölted.
- Szeretek úgy gondolni rá, hogy mindenért keményen megdolgoztam, amim van az életben – magyaráztam. – Sosem adom fel, amíg el nem érem a céljaimat. Ha valamit el akarok érni, azért mindent megteszek még most is. Bár pénz terén sosincs problémám, hiszen az amerikai jegybankpiac állásától függetlenül mindig sok a bevételem, de apám mindig azt mondta nekem, ha elértem egy célt a karrieremben, állítsak magam elé újat és nehezebbet.
- Én feladtam a projekt menedzseri állásomat odahaza, Pennsylvaniában, amikor ide jöttem a szigetre – mondta Devon. – Nem tudom, mit fogok csinálni, amikor öt hét múlva majd haza megyek… ha haza megyek egyáltalán. De reménykedem, hogy valami majd adódik. Tudom, hogy milyen munkát szeretnék magamnak.
- Talán az volt a legjobb döntés, hogy otthagytad azt a céget – mondtam. – Nem jöttél ki jól a főnököddel. Azt mondtad, számtalan órát dolgoztál a szabadnapjaidon, hétvégéken és a szabadságod alatt is, a főnököd pedig maga aratott le minden babért és tett zsebre minden jutalmat. – Megráztam a fejem. – Ez nem helyes.
- Kérdezhetek tőled valamit, Jeremy? Van valami, amire már azóta kíváncsi vagyok, hogy megérkeztünk a szigetre. Remélem, te választ tudsz adni rá.
- Kérdezz csak!
Devon rám mosolygott.
- Elmondanád, hogyan válogattál ki minket a szigetre? Úgy értem… miért pont minket választottál? Pamelát… Trish-t… Lindsay-t… Amy-t… Camille-t és engem…
Lassan bólintottam.
- Emlékszel arra a hosszú és részletes kérdőívre, amit elküldtem neked, miután jelentkeztél?
- Hogy is felejthetném el? Négy vagy öt órába telt kitöltenem. Nehéz és elgondolkodtató kérdések voltak. „Mire vágysz jobban? A: nyugodt és békés életre; B: harmonikus kapcsolatokra” Sokáig kellett gondolkoznom felette, hogy tudjak válaszolni.
- Azt a hosszú kérdőívet betápláltam egy számítógépes rendszerbe, ami feldolgozta a válaszokat – magyaráztam. – Minden kérdőívet, több ezer volt belőlük, kielemeztem. A rendszer végig pörgette az összes választ és egyezéseket keresett az én válaszaimmal. Te és a többiek itt, Pamela, Trish, Lindsay, Amy és Camille is, a legjobb húszban végeztetek az egyezés terén a közel húszezerből.
Devon szemei elkerekedtek.
- Annyi nő jelentkezett?
- Én nagyon alacsonyra becsültem ezt a számot – vontam vállat. – Százezer dollár ígérete, a reménnyel az ötszázezer dollárra, mindezt pedig hat hétért cserébe egy trópusi szigeten… - mosolyodtam el. – A kérdőívben 324 kérdés volt. A számítógépes rendszer mindet végig futtatta. Automatikusan kizárt mindenkit, akinek ellentmondások voltak a válaszai között. Következő körben pedig mindenkit, aki a válaszai alapján nagyképű, egoista, vagy pénzéhes volt. Egyértelmű, hogy nem vágytam ilyen emberekre a szigeten.
- Ó, váó! – nézett rám csodálkozva Devon. – Nem is tudtam, hogy lehet ezekre a kérdésekre jó és rossz választ is adni. Én csak próbáltam őszinte lenni, amennyire lehet. Kérdez… kérdezhetek még valamit, Jeremy?
- Hát persze.
- Azt mondtad, mi a többiekkel mind az első húszban végeztünk. – Bólintottam, mire ő folytatta: - Én hol végeztem?
- Az első helyen.
Devon arca felragyogott és tekintetében a meglepettség és a boldogság jelei váltakoztak.
- Tényleg?! Én voltam az első? Húszezer jelentkezőből… pont én? Ez hihetetlen.
- Igen – bólintottam. – A kérdőív nagyon részletes volt, ahogy azt te is tudod. És nagyon mélyreható. Ez alapján a számítógép téged mindenki másnál magasabbra rangsorolt, Devon, az alapján, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Én pedig azóta se hiszem, hogy tévedett volna.
- Váó…! – nyelt egyet Devon. – És a többiek hol végeztek? Emlékszel rá?
- Igen – bólintottam. – Pamela volt a második, Trish a harmadik, Lindsay a tizenegyedik, Amy a tizenhetedik, Camille pedig a huszadik.
- Miért nem az első hatot választottad ki?
- Az első húsz között csak töredékszázaléknyi különbségek voltak. Század, ezred százaléknyiak. Te 84,68279-et értél el, ha jól emlékszem. Amy pedig a tizenhetedik helyen 84,67415-öt. Kevesebb, mint egy század százaléknyival mögötted. Mindezt egyetlen válasz okozta… Egy nem tökéletesen egyező válasz. Így hát ahelyett, hogy az első hatot választottam volna, úgy döntöttem, a húsz döntősből választom ki a végső hatot. Felhívtalak titeket telefonon, ha még emlékszel az interjúkra. Mindenkit felhívtam az első húszból. Pár nap múlva már képes voltam leszűkíteni a listát hat emberre.
- És Kristanna hol jött be a képbe?
Felnevettem.
- Kristanna nem töltötte ki a tesztet. Ő segített megírni az egyezésanalizáló programot. Mint mondtam, nem akartam senki önző vagy pénzéhes embert magam körül. Külön erre is voltak kérdések az íven. A rendszer szerint mindenki, aki most itt van, előrébb helyezi a boldogságot a pénznél. Ez nagyon fontos nekem. De a rendszernek hála, ilyen kérdések miatt nem kell aggódnom, hogy bármelyikőtöket például csak a pénzem érdekelne. Szerintem a számítógép tökéletes munkát végzett. És azon a kíváncsiságon kívül, hogy ki nyeri el az ötszázezres fődíjat öt hét múlva, ami az emberi természet része, egyikőtöket sem izgatott igazán a pénzt.
- Jó dolog a pénz és mindig előnyös, ha több áll a házhoz – ismerte be Devon. – De vannak sokkal fontosabbak is az életben.
- Randiztam régebben egy lánnyal Oregonban – meséltem, felidézve a Trish-sel folytatott beszélgetésünket. – Tiffany-nak hívták. Végül kiderült, hogy sokkal jobban szerette a pénzemet, mint engem magamat. Összetörte a szívemet. Nem szeretnék még egyszer átmenni ezen.
- Tökéletesen meg tudlak érteni…
- Te nagyon szeretnél boldog életet, házasságot és gyerekeket, Devon – mutattam rá. – Ha valaki, te tudod, hogy pénzen mindezt nem veheted meg. Épp annyira tudod, mint én.
- Ha a számítógép mindent a te válaszaiddal való egyezésnek vetett alá, akkor miért nem vagyunk mind egyformák? – gondolkodott el. – Úgy értem… mi hatan annyira különbözünk!
- Különböző típusú nőket szeretek – vontam vállat. – Te nagyon hűséges és család-centrikus vagy, Devon. Te szeretnél megházasodni és családot alapítani, jobban, mint bármi mást ezen a világon. A többiek különböző dolgokban eltérnek tőled. De, ahogy mondtam, ez nem feltétlenül jelent kevesebb egyezést velem. Ami Trish-t illeti, ő nagyon magabiztos és munka-centrikus. De szeretem az ártatlanságot és a már a naivitás határát súroló természetet, ami tökéletesen ráillik Lindsay-re. Amy nimfomániás, Pamela nagyon sokban hasonlít rám, ha a világra való rácsodálkozásról és szociális témákról van szó… ha a mélyre nézünk, Pamela nagyon sokban hasonlít rád, Devon. Ő is szeretne megházasodni és családot alapítani. Camille pedig a különböző adottságok keveréke. Talán ő lehet a bizonyíték rá, hogy a rendszer nem teljesen tökéletes.
- Ezt hogy érted?
Megvontam a vállamat.
- Szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, Camille-el nem igazán illünk össze. Egyelőre arra se látok sok bizonyítékot, hogy egyáltalán kedvel engem.
- Meddig tartott feldolgozni mind a húszezer kérdőívet?
- Nagyjából két hónapig – válaszoltam. – Egyesével kellett betáplálnunk Kristannával az íveket és megvárni, amíg a rendszer kiadja a választ. Ez egyesével öt-öt perceket jelentett.
- Végig kellett így mennetek mind a húszezren?
- Igen – bólintottam. – Bízom benne, Miss Devon, hogy nem mondod el senkinek ezt a szigeten. Megbíztam benned, hogy többet eláruljak magamról. Nem szeretném, ha a többiek is megtudnák, hogy a lelki társamat keresem. Kristanna tud mindenről, természetesen, de senki más nem. És én szeretném, ha ez így is maradna.
- Nálam biztonságban van a titkod – bólintott. – Megígérem. Ez olyasvalami, amire mindig is büszke voltam magammal kapcsolatban. Mondj el nekem egy titkot, én pedig örökre meg fogom tartani!
- Ezt értékelem – mosolyodtam el.




Folytatása következik!