Glor visszaemlékezései, 2. rész

Ezúttal Yiohi királyról mesélek nektek. Köztudott, hogy a király harmincöt éves korában találkozott a Névtelen Bölccsel, aki azután tanítója lett élete végéig. Azonban arról, hogyan is esett meg ez a találkozó, rengeteg képtelen történet kering a világban. Elbeszélem hát nektek az igaz történetet – ugyanis követként ott álltam a király oldalán, amikor mindez történt. Előrebocsátom: nem lesz a mesémben repülő szőnyegen ülő jógi, se fellegekből a király homlokára lesújtó villám, mint ahogyan az a köznép ajkán él. Ezért hát, ha ilyesmikről szeretnétek hallani, ne is olvassatok tovább. Hosszú se lesz a történet, mint ahogy az első beszélgetésük se tartott sokáig.

Kellemetlenül indult, majd mozgalmasan telt a hetedik szakasz 199. éve Yiohi király számára, ám végül minden jóra fordult: diadalmas, döntő csapást mért a barbár Kiokhai törzsek egyesített támadóseregére, leverte az Uyuki tartományban kitört lázongásokat, és letörte a basáskodó főnemesek szarvát. Nem utolsósorban pedig, túlélte az ellene intézett merényletkísérletet, amiben szerepet játszott közismerten bravúros kardforgató tudománya és néhány sírig hűséges szolgája is. Katonai sikereit és a merénylet meghiúsulását megünnepelendő országjárást tartott, tanácsadóival körülvéve, száztagú elit testőrségével kísérve. Szokás szerint ilyenkor az összes városban, faluban, amelyen csak a király áthaladt, mindenkinek, kivéve a halálos ágyukon fekvő betegeket, a király útvonala mellett fel kellett sorakoznia és féltérdre ereszkedve fejet hajtania az átvonulásakor.

Az egyik ilyen falu, Iokai, híres volt a szent emberéről, akit a helyiek csak úgy emlegettek, hogy „a bölcs, akinek nincs neve”. Yiohi király igen kíváncsian várta a találkozást, ám a falu végére érve sem sikerült kiszúrnia az út mentén felsorakozott nép sorában, hogy ugyan ki lehet az ő embere. Megparancsolta hát szolgáinak, derítsék ki, melyikük is lenne a névtelen bölcs. A szolgák megkérdezték a helyieket, akik szemüket lesütve bevallották: bizony nem sikerült rábeszélniük a bölcset vályogkunyhója elhagyására. Yiohi elszalasztotta hát pár emberét, színe elé hívatni őt.

Kisvártatva visszatértek a szolgák azzal, hogy a szent ember nem hajlandó a király színe elé járulni, mert fontosabb dolga van. A király kísérete felhördült a felségsértés hallatán, a falubeliek pedig ijedten néztek egymásra, tűnődve, vajon most mi fog történni. Maga Yiohi viszont csak mosolygott a bajsza alatt; utólag úgy látom, valószínűleg ilyetén válaszra számíthatott egy bölcstől, akinek még csak neve sem volt. Mindenki nagy meglepetésére Yiohi kijelentette, hogy maga megy a bölcshöz. Kísérete, és velük jómagam, testőrei, meg természetesen a falubeliek nagyobb része, a fejleményekre kíváncsian, követte őt.

A névtelen bölcs a vályogkunyhója előtt ült, lótusz ülésben, a királyt mustrálva. Egyszerű embernek nézett ki, élete virágán bőven túl. Kopott-szakadt ruhája ellenére áradt belőle valamiféle megfoghatatlan derű és nyugalom; szerintem a legtöbb ember érezte a közelében. Mindenki nagy rémületére, amint a király közelebb ért hozzá, a bölcs egyenesen, rezzenéstelenül Yiohi szemébe nézett, és esze ágában sem volt fejet hajtani. Láttam, néhány testőrt tétován a kardja felé nyúlni, gondolván, hogy szerencsétlen flótást mindjárt le kell majd vágniuk. Yiohi azonban egy kézmozdulattal leintette őket, majd így szólt a bölcshöz:

– Azt mondták szolgáim, nem tudsz a színem elé járulni, mert „fontosabb dolgod” van.
A bölcs biccentett, de nem szólt semmit. Néhány testőr megint a kardjának markolatát tapogatta, de Yiohi ismét leintette őket.
– Ez lenne hát a „fontosabb dolog”, itt üldögélni?
A bölcs újra biccentett. Yiohi látta, így nem tudja szóra bírni, megfenyegette hát:
– Nem jöttél el főt hajtani átvonulásomkor. Nem jelentél meg hívásomra sem. Nem félsz, hogy pimaszságodért levágatlak?
– Nem, nem félek. – Érezni lehetett, hogy gondolja is amit mond. Hangjából nyugalom de erő is sugárzott, félelemnek nyomát sem éreztem. A tömeg félig meglepetten, félig elismerően felzúdult.
– Miért nem?
– Ha levágatsz, akkor az nem probléma számomra többé. Ha nem vágatsz le, akkor pedig megint csak nincs problémám.
A király elgondolkozott egy pillanatra. Ritkán találkozhatott olyan emberrel, aki nem ijedt meg amikor halállal fenyegették.
– Meg is korbácsoltathatlak.
– Nem fogsz – Az emberek felhördültek eme pimasz beszéd hallatán.
– Miből gondolod?
– Már megtetted volna. Ide se kellett volna jönnöd, csak szólni néhány emberednek.
– Még meggondolhatom magam.
– Nem fogod.
– És ezt miből gondolod?
– Szeretsz úgy gondolni magadra, mint bölcs és igazságos királyra, nemde? – majd választ se várva folytatta – Akkor pedig nem engedheted meg magadnak.
– Nem engedhetem?
– Nem vallana bölcs és igazságos királyra, ha megkorbácsoltatnál egy védtelen, bolondos öregembert, nem igaz? Így bekerülni a krónikákba? Nem lenne hozzád méltó.
Yiohi habozott egy pillanatig, a bölcs pedig folytatta.
– Ellenben bölcs királyra vall, hogy ellen tudsz állni a gondolatnak, ami most a fejedben jár.
– Miért, szerinted mi jár a fejemben?
– Nagyjából az, hogy „ha nem tanítom móresre ezt az féleszűt, gyengének fognak tartani az embereim és a nép”.
– Szerinted ez nem gyengeségre vall?
– Dehogyis vall gyengeségre. Épp ellenkezőleg. Csak a legerősebb emberek engedhetik meg maguknak, hogy büszkeségük csorbát szenvedjen. Te erős ember vagy. És az ország élére erős király kell. – Helyeslő morajlás a tömegből, és egy-két „éljen a király” is felhangzott.
– Jól csavarod a szavakat, öreg.
– Csak szavak lennének? Nem érzed tán bennük az igazságot?
– De.
– Jó.
– De még nem mondtad meg, miért nem jöttél el látogatásom hírére, sem hívásomra.
– Miért mentem volna?
– Szerinted nincs okom megünnepelni a győzelmet a barbárok felett? Vagy, hogy a felkelés leverésével ismét helyreállt a rend és béke az országban?
– Emberek legyilkolásán nincs mit ünnepelni. – Kisebb felzúdulás támadt a kíséret soraiban.
– Ellenség.
– Nincs olyan lény e földön, hogy ellenség. Csak emberek léteznek. – A bölcs a Kiokhai földek felé mutatott az ujjával. – Emberek. – Ezúttal Uyuki tartomány irányába intett. – Emberek. – és körbe mutatott a köré gyűlt tömegen. – Emberek. – Ismét mélyen a király szemébe nézett, majd folytatta – Mind emberek vagyunk. Te ember vagy. Én is ember vagyok.
– Szerinted nem kellett volna kivezényelnem a hadsereget? Hagynom kellett volna, hogy országom a káoszba süllyedjen?
– Az erőszak mindig a legrosszabb megoldás. Nem is megoldás valójában.
– Hogy érted?
– Amivel küzdesz, amivel harcolsz, aminek ellenállsz, az fennmarad. A probléma tovább él.
– Ismét támadni fognak a Kiokhai-ok? Lesz újabb felkelés?
– Valószínű.
– Elkerülhető?
– Ha nem küldöd csatába a seregedet, nincs csata.
– Tehát rajtam múlik?
– Javarészt igen.
– Mi a tanácsod?
– Nézd meg azt a nagy tölgyfát ott, meg a mező fűtengerét emitt.
– Mit lássak?
– Várj amíg feltámad a szél. Látod majd, hogyan nyög a fa a szélben, míg a fű kecsesen meghajlik a szél előtt.
– Ezt hogy értsem?
– Ahogy akarod.
– Ez nem segít sokat. Mondd, milyen más választásom lehetett volna, mint kivezényelni a hadsereget a barbárok és a lázadók ellen? Te mit tettél volna a helyemben?
– Nem tudom. Nem vagyok a helyedben.
– Milyen bölcs vagy te, ha nem tudsz felelni erre?
– Ki mondja, hogy bölcs vagyok?
– Nem vagy az?
– Ne tévesszen meg az, amit az emberek mondanak rólam. Nem ismerik az igazi valómat.
– És te bölcsnek tartod magad?
– Minél többet ismerek meg a világból, minél többet elmélkedek, annál kevésbé vélem magamat bölcsnek.
– Mert rájössz, hogy mennyi mindent nem tudsz?
– Részben. – bólintott a bölcs – Bár mondjuk inkább úgy, hogy mennyi mindent nem tapasztaltam még meg.
– Azt mondod, részben. Mi a másik rész?
– Túl sokat kell még felejtenem.
– Felejteni?
– Az igazi bölcsességhez vezető út során mindent megtapasztalunk az út során, amire csak szükségünk van és elhullajtjuk mindazt, amire nincs.
– Nem értem.
– Nem baj.
– Mondj példákat. Mit kell „elhullajtanunk”?
– Sérelmek. Neheztelés. Harag. Felesleges tudás. Jövőlatolgatás.
– Azt hiszem most már értem. De azt hittem, hogy te szent ember vagy, és a szent emberek...
– Ember vagyok, vívom a belső csatáimat ugyanúgy mint mindenki más. Más a csata tárgya, más a minősége, de attól még csata. És ezeket a belső csatákat megnyerni az igazi győzelem.
A király nem válaszolt egy darabig, tűnődött magában, majd így szólt:
– Ha nem megbüntetni jöttelek, mit gondolsz hát, miért vagyok itt?
– Mert kíváncsi vagy.
– Igaz.
– És mert tanulni akarsz.
– De hisz az előbb mondtad, hogy nem vagy igazán se bölcs, se szent.
– És te mégis itt vagy.

A király elgondolkozott, sem ő, sem a bölcs nem zavartatta magát a körülöttük álldogáló tömegtől. Tisztán lehetett hallani a legyek zümmögését. Talán egy perc is eltelt, mire Yiohi újra megszólalt:
– Kezdjük újra másképp. Mi a neved?
Természetesen nem kapott választ, nem hiába aggasztották a bölcsre „névtelen” titulust.
– Ki vagy te?
– Vagyok. – Válaszolta ezúttal a bölcs.
– Ki vagy? Mi vagy? De most már ajánlom, hogy értelmes választ adj! – Yiohi hangja csak egy csipetnyi fenyegetést hordozott, sokkal inkább kíváncsiságot éreztem benne.
– Mondhatnék neveket, ahogyan nevezhetsz. Megmondhatnám születésem helyét és talán még arra is emlékszem, hány nyárral ezelőtt hozott néhai jó anyám a világra. Elmondhatnám, hol éltem, és mivel foglalatoskodtam korábban. De mindezzel nem mennél sokra.
– Hogy érted? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Yiohi.
– Mindezek csak körülírják a lényegemet, azt aki, azt ami vagyok. Valójában az egyetlen igaz kijelentés csak a „vagyok” lehet.
– Körülírják?
– Gondolj bele: Ki vagy te? Mi vagy te?
– Yiohi vagyok, harmadik ezen a néven, Yogora király és Aikira királyné elsőszülött fia. Király vagyok.
– Nem, nem, ezek nem számítanak. – Itt a király kísérete halkan ismét felhördült. – Gondolkozz! Ha megváltoztatnád a nevedet, nem ugyanúgy te lennél? Ha lemondanál a trónodról és zarándokútra kelnél a távoli Isten-hegyek felé, nem ugyanúgy te lennél?
A király egy pillanatra elgondolkozott, majd bólintott. A bölcs viszonozta a bólintást.
– Tehát lehetetlen megmondani ki és mi vagy? – tudakolta a király.
– Igen. Ugyanúgy, ahogy rólad sem lehet megmondani ki és mi vagy.
– Akkor hát hogyan ismerhetlek meg?
– Ülj mellém és láss.
– De hiszen most is látlak.
– A szemeid talán látnak, de amit látnak illúzió.
– Illúzió lennél?
– Minden illúzió, az egész világ illúzió.
– Akkor hát, semmiről semmi biztosat nem mondhatunk. – Láttam, Yiohi kezdi egyre jobban élvezni a szópárbajt.
– Szavakkal semmiképp sem.
– Akkor miképp?
A bölcs egy közeli almafára mutatott.
– Hogyan magyaráznád el valakinek, aki sohasem evett almát, hogy mi az alma?
– Nem magyaráznám el. Adnék neki egy almát, hogy harapjon belé. Az a lényeg.
A bölcs szeme felcsillant.
– Pontosan. A megismerés a megtapasztaláson keresztül lehetséges. Nem is vagy olyan reménytelen eset. – Újabb felzúdulás, de Yiohi intett a kezével, a tömeg elnémult.
– Tehát úgy ismerhetlek meg, ha megtapasztalom a lényegedet. – mondta félig kijelentve, félig kérdezve Yiohi.
– Igen.
– És miként tapasztalhatom meg a lényegedet?
– Ahogy a szél körülfújja a fákat. Ahogy az eső beborítja a leveleket.
– Azaz?
– Álltál már csendben figyelve a fákat, az erdő hangjait, a levelek susogását, a bogarak neszezését?
– Persze.
– Tetted ezt már úgy, hogy közben nem gondolkoztál semmin?
– Királyként ritkán engedhetem meg magamnak, hogy ne gondolkozzam valamin. De azt hiszem értem, miről beszélsz.
– Mit tapasztaltál akkor?
– Csendet.
– És még?
– Nyugalmat. Békét.
– Helyes. Ugyanezzel az üres, nem-gondolkozó, békés tekintettel szemléld a világot, és megérted.
– De hát akkor a világ mindenki számára más?
– Pontosan. A te valóságod nem az én valóságom.
– Több valóság van?
– Mindenki számára van egy külön valóság.
– Hogyhogy?
– Mindenki egy rostélyon, a saját rostélyán át látja a világot.
– Hogy érted?
– Mit jelent egy alma számodra? És egy koldus számára? Mit jelent egy kard számodra? És egy árva számára akinek minden családtagja kard által veszett? Mit jelent a naplemente számodra? Mit jelent egy halálos ágyán fekvő beteg számára?
– Értem, amit mondasz. Nincs tehát végső igazság, végső valóság?
– Ó, hogyne lenne.
– De hisz az előbb mondtad...
– Van, csak nem látod, mert látásodat elhomályosítja, leszűkíti a rostély.
– És te látod?
– Már dereng.
– Nekem mikor fog derengeni?
– Talán akkor, ha eleget elmélkedsz.
– Miért, mi történik ha eleget elmélkedek?
– Megtapasztalhatod a lét csodáját, eggyé válhatsz a léttel.
– Nem biztos?
– Nem. Ha szerencsés vagy, megadatik a számodra ez a csoda.
– És ha nem adatik meg?
– Akkor csak élvezed az utazást.
– És a nyugalmat.
A bölcs biccentett. Yiohi vagy egy percig állt némán magában, majd így szólt:
– Rendben. Tanulok tőled.
– Csak ha úgy érzed, van mit tanulnod.
Yiohi az embereihez fordult:
– Ma ebben a faluban éjszakázunk! Akiket nem sikerül a házakban elszállásolni verjenek tanyát a falu határában!
A névtelen bölcs közbevágott:
– Nem szükséges maradnod.
– Mégsem akarsz tanárom lenni?
– Veled megyek. Elvégre a király nem tölthet éveket egy faluban.
– Azt hittem ragaszkodsz a vályogkunyhódhoz.
– Miért ragaszkodnék hozzá?
– Korábban ragaszkodtál, amikor színem elé hívattalak.
– Az akkor volt. Most meg most van.
– Mi változott?
– Te.
– Furcsa egy tanító vagy te, hogy hajlandó vagy a tanítványoddal tartani.
– Ne legyenek elvárásaid, hogy kinek-minek milyennek kellene lennie, és nem ér meglepetés.
– Jól van hát.

Így történt hát, hogy Yiohi király a Névtelen Bölcset tanítójául fogadta – vagy talán épp fordítva, a Bölcs fogadta tanítványául a királyt? A folytatást mindenki ismeri, Yiohi majd' fél évszázadon át uralkodott, bőséget, felvirágzást, békét hozva az országának. Még éltében ráragasztották a „bölcs”, „jóságos” és „igazságos” jelzőket. Halálakor az egész ország meggyászolta.

Bár Yiohi igen tisztes aggastyánkort ért meg, a legalább húsz évvel idősebb Névtelen Bölcs túlélte pár nappal. Mikor a királyt eltemették, Yiohi elvonult a régi vályogkunyhójába, és lefeküdt a szalmaágyára. Kijelentette, hogy eljött az ideje, nemsokára meghal. Halálos ágyán csak annyit mondott: „Teljesítettem, amit erre az életre választottam magamnak.” Majd lecsukódott a szeme, és meghalt.