Glor visszaemlékezései, 1. rész

Nevem Glor Dun Haan Vo Ito, ami annyit tesz, hogy Glor, Haan fia, az Ito nemzetségből. Mindez persze nem sokat jelent számomra, hiszen apámat nem sokkal születésem után megölték egy fosztogató rajtaütés során, így nem emlékezhetek rá; a nemzetségünkhöz se kötnek erős szálak, minthogy öt évesen, anyám halála után árván maradva, egy ínséges télen néhány zsák gabonáért eladtak Ir'tu isten szentélyébe templomszolgának, így a szent törvények értelmében tizenkét évig nem érintkezhettem másokkal, csak szolga társaimmal, az időm letelte után pedig már nem sok fűzött nemzetségünkhöz. Ezért mindenki csupán Glor-ként ismer, kérlek Ti is így hívjatok.

Most, hogy nemsokára kilépek aggastyán porhüvelyemből és hátrahagyom e világot egy időre, úgy döntöttem, megírom életem néhány feljegyzésre méltó pillanatát, amolyan szedett-vedett emlékiratok gyanánt. Nem vagyok nemesember, sem pap, így nem tudom szavaim fennmaradnak-e, olvassa-e őket valaha bárki. De talán nem is fontos, talán mindez csak egy bolondos vénember számvetése önmagával és életével. Kérlek ne keress kapcsolatokat az események között, időrendbe tenni őket sem érdemes, minthogy csak írogatok ahogy eszembe jut egy-egy érdekesnek tűnő mozzanat. Vándorként, egy ideig nemesi küldöncként, hadi hírvivőként, majd királyi futárként életem bizony sok különös és bizarr eseményben bővelkedik. Remélem sikerül többségüket lejegyeznem, mielőtt időm lejár.

Az alábbi eset a hetedik szakasz 197. évében történt, Uddon földjén, a Dierrhogg fennsíkon vívott csata során. Nem várom el, hogy emlékezzetek e harcra, hisz nagyon régen történt és Uddon sem éppenséggel a szomszéd vármegye; majd' három hónapnyi járásra esik innét. Elbeszélem hát az események okát.

A jó Krogg király serege élén, egy dombtetőről figyelte az alant dúló véres csatát amit Noog és Ulog grófok csapatai vívtak egymással, annak okán, hogy a Napimádó Noog nyilvánosan megsértette a Farkasisten-imádó Ulog-ot, rühes kutyának nevezve, amiért Ulog természetesen vérbosszút esküdött. Kettejük sohasem jött jól ki egymással, ráadásul az akkori aszályos időkben még inkább kiélezte ellentétüket a területeik határvonalát képző Fehér-folyó hovatartozása. A király nem avatkozott be egyikük oldalán sem, minthogy ő és serege csak a szokásjog okán, a csata szabályos lefolytatását biztosítandó és a végkimenetelt hitelesítő minőségükben voltak jelen. Látszott rajta, hogy alig várta már az ütközet végét, hogy visszatérhessen seregével a legközelebbi várába. Elátkozta a pillanatot, amikor a néhai öreg gróf, Rogh, felesége ikerfiúkat szült – mert Noog és Ulog ikrek voltak. Tudnotok kell, hogy akárcsak a mifelénk, Uddon földjén is hagyományosan az elsőszülött fiú örökölt minden vagyont és hatalmat, ámde ikerfiúk esetében a szokás azt követelte meg, hogy atyjuk halála után minden területet és az összes javakat egyenlő arányban osszanak szét kettejük között. Noog már a kezdetektől fogva neheztelt Ulog-ra, mert szerinte Ulog volt apja kedvence, ráadásul véleménye szerint Ulog valamelyest nagyobb földterületet kapott mint ő, bár ezt sosem sikerült bizonyítania vagy elfogadtatnia.

De legyen elég ennyi szó a viszályról, térjünk vissza Krogg királyhoz. Mint említettem, a dombtetőn állt, unottan szemlélve az ütközetet. Egyre kövérebb cseppekben hullt az eső, palástja átázott, de a szokás azt követelte, hogy szemtanúja legyen a csatának egészen annak végkimenetléig, vagy elhúzódó harcok esetén napnyugtáig. Mindkettő meglehetősen távolinak tűnt még, a király pedig halkan mormogott valamit, valószínűleg valamelyik istennek mondta meg a magáét. Hogy honnét tudom mindezt? Hát onnan, hogy alig pár lépésnyire álltam tőle.

Akkoriban nemesi küldöncként kerestem a betevőmet; az egyik országunkbéli nemes kereskedelmi szerződést kívánt felajánlani Uddon-nak, és rám esett a választás, hogy az ajánlatot, a szerződést tartalmazó pergamentekerccsel együtt, megvigyem Krogg királynak. Balszerencsémre nem sokkal a harc kezdete után értem el a király dombtetőn felállított táborát, így hát a királlyal együtt nekem is várnom kellett míg az ütközet kimenetele eldől. Elszörnyített a hatalmas mennyiségű kiontott vér, nem is igazán értettem, hogy harcolhatnak egymás ellen atyafiak – hiszen az öreg gróf halála előtt a két terület egy megye volt, ugyanazon népek lakták.

Egy ideje álldogáltam már az esőben, tehetetlenül nézve az alant egyre vörösebbé váló sártengerben harcolókat. Ekkor láttam meg Őt.

Az egyik domb takarásából bukkant elő, hófehér lovon vágtatott elképesztő sebességgel egyenesen a csata kellős közepe felé. Hófehér ruhában volt, hosszú szoknyája lobogott a szélben, csakúgy mint hosszú szőke haja. Mit keres egy nő a csatában, fehér lovon vágtázva a forgatag szíve felé? Meg kellene állítani, mielőtt megölik! Azonban mintha senki se aggódott volna érte, mintha észre sem vették volna. A küzdők jó előre utat nyitottak neki, hogy lassítás nélkül áthaladhasson közöttük, majd miután tovahaladt, visszatértek eredeti helyükre és harcoltak tovább. Egyedül a király arcáról olvastam le döbbenetet. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a ló is és a nő ruhája is száraz és tiszta, mintha valamilyen varázserő védené az esőtől és a felcsapódó sártól. Közben a hátas vágtája tovább gyorsult, éreztem, hogy közönséges ló soha nem lenne képes ilyen tempóra. Ismét hitetlenkedve néztem körül, mivel rajtam és a királyon kívül senki az érdeklődés legkisebb jelét se mutatta sem a dombtetőn, sem alant a csatában.

A felismerés villámként járt át. Kettőnkön kívül senki más nem látja a lovast és lovát! Még a csatázók se, akik pedig valamilyen sugallatra félreléptek az útjából. A hátas pedig nem egyre gyorsabban halad, hanem mindenki más, a királyt és engem kivéve mozog egyre lassabban. Varázsló lenne? - tűnődtem. Nem, ehhez egyetlen általam ismert varázsló ereje sem lett volna elég. Ahogy a nő közeledett a csata középpontjához, egyben hozzánk is egyre közelebb került, így jobban ki tudtam venni vonásait.

Eli'ean! Ledöbbentem. Sohasem láttam még a világunkban, testet öltött formában, és nem is hittem, hogy valaha olyan szerencsés legyek, hogy eme kivételes kegyben részesüljek, de felismertem, hiszen képmása ott függött a szentélyben, ahol fiatal szolgaéveimet töltöttem. Ha esetleg nem vagytok jártasak az isteni családfák terén, tudjátok meg, hogy Eli'ean az Elengedés és Megbékélés Istennője, Ir'tu, a Háború Istenének elsőszülött leánya. Beszélik, hogy Ir'tu az Íjak és Tőrök Istennőjének szerepét szánta számára, de Eli'ean nem örökölte apja harciasságát, békés természetével nem fért össze bárminő fegyver istennőjének lenni, ezért fellázadt apja döntése után, és maga választotta meg útját. A gyerekek már csak ilyenek.

Gondolom a király is felismerhette, mert arcára döbbenet ült ki, mozdulni se tudott. Ami azt illeti, én is áhítattal néztem a kecses lovast ahogy fehér paripáján száguld a forgatagban, szinte nem is érintve a földet. Mikor végül elérte a harcok középpontját, megállította lovát, és leszállt róla. A harcolók jó pár tucat karnyira eltávolodtak tőle, de nem hagyták abba a küzdelmet.

Eli'an széttárta és tenyerével felfelé lassan az ég irányába emelte kezeit. Ahogy kezei emelkedtek, haja és ruhája, de különösen az arca és a kezei egyre vakítóbb fehérséget árasztottak magukból, olyannyira, hogy hamarosan már a könnyeim folytak a fényességtől, de a szememet akkor sem tudtam levenni Róla. A csatázók mozdulatai még lassabbá váltak, majd mintha megfagytak volna mint a fák a téli fagyos szélben, megálltak a levegőben. Különös, idegen, légies de mégis hatalmas erőt hordozó hanggal beszélni-kántálni kezdett, hangja betöltötte a teret:

Hlēeàn oi hlēea oún gēeèth,
Ouogn oi ouog éòó glhkteēmeth.
Dóennē vulheèe o mnéaāh sít klāeó,
Oi ē mogh seésée nokh hlokmèó.

Véred vére áztatja a földet,
Vakságod vaksága áraszt sötétséget.
Árvák jajveszékelését-zokogását hallják,
Apáik halálukat a mai nap meghalják.

A szentélyben fogékonynak találtak az Ősi Isteni Nyelvre, így megtanították nekem, hogy tovább éljen e tudás. Ezt a Szent Nyelvet csak azok tudták megtanulni, akiket a Szent Nyelv maga kiválaszt erre. Jól értettem a Nyelvet, beszélni azonban már csak meglehetősen nehézkesen, rossz kiejtéssel tudtam, és természetesen teljesen hiányzott belőle az Erő, ami csak az Istenek és néhány Tökéletesen Megvalósult Szent Ember kiváltsága. Eli'an szavait is pontosan értettem, áradt belőlük az Erő, mindent áthatott, megbizsergett tőle a bőröm. Megszeppenten, meghatottan döbbentem rá, hogy Eli'an az Életáldozó ciklust használja. Ez az ősibbnél is ősibb, legszentebb ciklus lehetővé teszi az Istenek számára hogy bármilyen akaratuk biztosan, tökéletesen és azonnal megvalósuljon, érintsen az akár csak egy porszemet vagy akár tízezer embert; cserébe feláldozták hosszú létezésük egy részét. Ilyennek még szentélyünk főpapja sem volt tanúja soha, az pedig különösen ritkán fordult elő, hogy bármely isten vagy istennő az Életáldozó ciklust használná embereket megmentésére. Mert, és ezt biztosan éreztem, Eli'an épp erre készült.

A ciklus három részből állt. Az első mindig az adott helyzetet vázolta, a második az istenség akaratát tartalmazta, majd a harmadik, általában csupán pár, különlegesen nagy Erővel kimondott szó pedig megtörténté tette azt. Sajnos öreg fejem már nem tud visszaemlékezni Eli'an összes szavára, csak  néhány sor jut eszembe. A második szakaszban emlékszem, ahogy Eli'an azt kántálja:

Sūi ogg ti etū o dé áèen,
Mòi ogg mnēeàn si veorēen.
Neen thlningh hlag óuk āa,
Vhlekhnegh blāe zomm déá.
Déá vog ílì eghtnogh,
Hòrr oin esá hlokmogh.
Eaēen ell de sìeie.
Hò voúengh vei péete.

Lásd meg hogy te és ő egyek,
Vedd észre mindenben az Egyet.
Szemedről homály fellebbenjen,
Békétlenség marka elengedjen.
Engedd el a viszályt,
Zárd ki a halált,
Fogadd be a békességet,
Így ünnepeld az életet.

Majd a harmadik szakaszban három rövidke mondatot mondott, de mindegyiket egyre hatalmasabb erővel:

Mi sarénāch.
Mi ódù.
Ettó éi!

Ez a kívánságom.
Ezt akarom.
Így legyen!

Az utolsó hang után hirtelen hatalmas csattanást hallottam, mintha nyári viharban száz mennykő mennydörgése dörrent volna egyszerre, majd kizökkent a világ a sarkából, megszédültem, és összemosódott minden. Kisvártatva aztán kitisztult a látásom. Láttam, hogy Eli'an még mindig ott áll, de most már egyenesen Krogg királyra néz. Hirtelen szavak jelentek meg a fejemben, de nem hozzám, hanem a királyhoz szólt valahogyan némán, a Kereskedők Közös Keleti Nyelvén, így a király is értette:

– Te, ott, a koronával a fejeden! Te, aki királynak véled magad! Hogy engedhetted, hogy ez megtörténjen? - és kezével körbemutatott a véráztatta földön és az elesetteken. Kérdésének óriási súlya, éle volt, láttam, ahogyan a király egy pillanatra megroggyan és felnyög. Majd fejét kissé lesütve válaszolt.
– Bocsáss meg, Istennő, nem tehettem mást. Ezt követelte a szokás, nem volt választásom.
– Mindenkinek, még a legegyszerűbb közrendűnek is van választása!
– Istennőm, bocsáss meg kérlek tudatlanságomért, de mit tehetnék én a szokásjog ellen?
– Én azt hittem, te királynak tartod magad!
– De...
– Sok ember megengedheti magának, hogy életében csak tétlenül sodródjon az árral, amerre az viszi, míg döntéseit mások hozzák meg helyette. Te nem! Ha király akarsz lenni, tégy is úgy, mintha király lennél! Mi a király feladata, ha nem az, hogy döntést hozzon?
Krogg király csak állt némán, magába roskadva, nem mondott semmit. Nem tudom én miért hallottam beszélgetésüket, talán mert Eli'an így akarta, vagy talán csak túl közel álltam a királyhoz.

Megdöbbenésemre Eli'an rám nézett, és hasonlóképp, mint ahogy a királyhoz is szólt, ezt mondta nekem:
– Add át üzeneted a királynak, aztán menj, Glor. Keress magadnak méltóbb társaságot. A béke legyen veled utadon!

Ezzel megfordult, felugrott lovára, és elvágtatott. Ahogy eltűnt az egyik domb mögött, az idő ismét a szokásos módon telt. Az egyetlen ami változott, hogy a csatának immár vége volt. Látszott, hogy az imént még csatázók értetlenül álldogálnak a harctéren, majd lassan elhagyják a csatateret, magukkal vonszolva elesetteiket, támogatva sérültjeiket.

A dombon a tisztviselők és a katonák meglepődött hangok állapították meg, hogy a csata véget ért. A király csak bólintott, és szó nélkül elindult a vára felé, tisztviselői, hivatalnokai, serege pedig engedelmesen követte.

Nos, ennyi. Nincs többet mit mondanom az esetről. Soha senki nem értette, pontosan hogyan is lett vége hirtelen a csatának, és hogy ki győzött, de Ti most már tudjátok. Később a király minden nemes nagy megrökönyödésre megparancsolta a grófoknak, hogy nyújtsanak kezet egymásnak és feledjék el viszályukat, vagy ellenkező esetben szívesen látja mindkettejüket vendégül kedvenc várának börtönében egy pár éves gondolkozás erejéig. Gondolhatjátok, hogy mit választottak...