Galaxic War (1. rész: vöröske)

1. A vöröske

Tomas Wick szép napra ébredt. Csicseregtek a madarak, sütött a nap, minden csodás és jó volt.
Ez elég megszokott dolog volt ebben a városban, itt Nagy- Britannia szívében. Igen, ebben az átlagos túlméretezett faluban, Orleans- ban, soha nem történt semmi izgalmas. Legutóbbi "érdekes” esemény a polgármester, Henry Wedel halála volt. Még máig sem tudja senki, mi történt tulajdonképpen.
Egy szürke, átlagos napon, amikor Evelyn Sparks, a polgármester öreg titkárnője belépett a szokásos kávéval, -kevés kávé sok tejjel, cukor nélkül- pár pillanat múlva a tálca és a kávé csörömpölve érkezett a földre hangos sikoly kíséretében. A polgármester holtan terült el a földön, egy késsel a szívében. Evelyn riasztotta a rendőrséget, de a tettest nem találták meg. Ez négy éve történt, néhányan még az óta is csámcsognak rajta. Azóta rengeteg változás történt a városkában.

Többek között az uszoda, a Livingstone lakópark, és az új városháza is felépült. Orleans kezdett nagyváros alakot ölteni, egyre magasabb lakóházak, modernebb irodaépületek készültek el. Nem csak magasságban, de szélességben is terebélyesedett, és mára már talán a legnagyobbak között van. Ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy a város egyszerűen unalmas. Sokan költöztek be, de még többen ki, kalandokat keresve.
Na de most térjünk vissza főszereplőnkhöz, Tomhoz.

Felkelt, becsukta az ablakot (’Jaj, már megint csiripelnek ezek a rohadt madarak?!’), és már ment is a fürdőszobába. Unottan zuhanyozott, felöltözött. És igen, már megint a jó öreg angol reggeli; tükörtojás, pirítós és angolszalonna. Benyomta magába az egészet, és már nem is próbált arra gondolni, mi mindent kell majd tennie a munkahelyén. Biztos megint várja az ezernyi feladat, papírhegyek, és mikor beér, az lesz az első gondolata, mikor mehet már haza. Tom utálta a hétfőt. Utált mindent, ami ebben a városban volt. Elköltözhetett volna, de minek? Mi értelme elmenni? Ott jobb lenne? Na ne. Ebben a pesszimista hiszemben indult el ma is a munkába. Csak pár utcányira volt tőle a buszmegálló. Öt perc múlva jön a busz, hát akkor üljünk le. Lehuppant egy különösen csinos hosszú, vörös hajú nő mellé, aki valami női magazint olvasott. Először fel sem tűnt neki, de mikor oldalra pillantott, –ugyanis rossz szokása volt, hogy mások ujságába fúrja a fejét, idegesítve annak tulajdonosát-, hogy megnézze, mit olvas ülőszomszédja, meglátta a vörös hajzuhatagot. Ezt is csak másodikra, már éppen fordította volna el a fejét az utálatos és unalmas női magazintól, de akkor megtörtént.

Belé csapott a villám. Szerencsére nem szó szerint, de olyan hatást keltett. Elkerekedett a szeme, dülledten bámulta a mellette ülő vöröskét. Harminc körül lehetett, mivel még sima volt a bőre, illatos és puha a haja, de már látszottak rajta a hosszú élet bélyegei. De úgy látszik, Tomot ez nem zavarta. Még mindig csodálkozva, vagy éppen, ha úgy tetszik, gyönyörködve bámulta a szépséget, amikor az megszólalt.
- Elnézést, jól van? Úgy bámul, mint aki még soha ne látott nőt. – mondta csilingelő hangon.
Földi hang volt, vagy vajon égi? Álom, vagy valóság? Tom meg sem tudott szólalni. Ráadásul meglátta a felé forduló zöld szempárt, aminek nem tudott ellenállni. Úgy szemezgettek egymással, amikor a busz zakatolva, füstölögve megtörte a csendet. A nő kapkodva begyömöszölte a táskájába a magazint, és felállt. Még egyszer hátranézett, és dobott egy finom kis mosolyt, majd felszállt a buszra. Ugyan választ nem kapott, sem semmilyen kérdést, vagy bármi próbálkozást, érezte, hogy a férfinek tetszik. Kár, hogy nem kérte el a telefonszámát. Biztos megadta volna. Na de mindegy, sok hal van még a tengerben.
Mikor a busz eltűnt, Tom még mindig nem tért magához. Csak egyszer volt szerelmes. Annak is nagyon rossz vége lett. Ez egy elég hosszú történet, de szerintem senki sem bánja, ha elmesélem.

Huszonkét éves volt, amikor befejezte az egyetemet. Londonban tanult az egyik egyetemen. Egy kis lakása volt, és kisebb munkákat vállalt, hogy tudja fizetni az egyetemet. De amikor befejezte, természetesen egy nagy bulit rendezett a haverokkal. Nem volt túl bulizós fajta, de ha elment valahova, nagy ritkán, akkor ő volt a buli lelke. Egy kibérelt night- klubban tartották a bulit, csak meghívottaknak. Elég lepukkant volt a helyzet, bár ittak, ettek és zene is volt. Tom már tudta, hogy ott rontotta el, amikor csak közeli ismerősöket, haverokat hívott. Pedig az ő barátai nem voltak még annyira sem bulizósak, mint Tom. Mit is várhatnánk pár stréber egyetemistától, akiknek lételemük a tanulás? Ekkor viszont betoppant a felmentősereg: Tom testvére. Őt is meghívta, bár igazából nem számított rá, hogy el is jön.
Tom bátyja, Adam, London belvárosában lakott. Most kérdezhetnénk: miért látja ilyen ritkán egymást két testvér, ha pár kilométer választja el őket egymástól?

A válasz igen egyszerű; Tom és Adam egymás ellentétei voltak, mellesleg gyűlölték egymást. Az ellentétséget viszont nem a külsejükre értem, ugyanis ikrek voltak. Igaz, kétpetéjűek, és öt perc különbséggel születtek, de a hasonlóság szembeszökő. Aki viszont ismerte mindkettejüket, már a köszönésükről is megállapította, hogy ki-ki. Míg Tom visszahúzódóbb volt, és egy finom kis halk sziával elintézte a dolgot, Adam tombolt, bulizott, rámenős volt, döglöttek utána a csajok, és mindig jó hangosan, pimaszul szexin hol „csá”-zott, hol pedig „hello”-zott. Tom jó volt a suliban, sokat járt versenyekre, Adam viszont mindig a fő bajkeverő volt, és a jegyei is tükrözték ezt. Semmi kétség felőle, más gimnáziumba mentek. Adam egy pincérfelkészítő szakközépiskolába ment (bár azt is csak nagy unszolásra és könyörgésre), Tom pedig egy rangos és jó hírű, két tannyelvű gimnáziumba.

Hamar eldöntötte, hogy egyetemre fog menni, és a gimnázium befejezése után kirepült a fészekből. Adam követte, de természetesen külön lakásba, a város másik végében. Munkát vállalt egy kis pub-ban, és szerényen bulizgatott, csajozgatott az örök fiatal. Tom végigjárta az egyetemet, és utána rögtön munkát vállalt egy nagyon híres reklámmenedzser cégnél. Hamar beletanult a szakmába, és híres reklámmenedzser lett. Később saját céget is alapított.
Ott tartottam, hogy Adam betoppant a bulira. Természetesen nem egyedül, hanem egy egész kis hadsereggel, akik ugyan embert nem öltek (bár ki tudja?), de az alkoholt, és a klubbot pusztították rendesen. Szóval bevonult a sok iszonyatosan dögös csaj, rámenős Adam stílusú hapsi, és bevadult a buli. Tom egyrészt örült, hogy nem fog senki meghalni az unalomtól, másrészt viszont haragudott Adamra, amiért ilyen csordát hozott magával és „tönkreteszi” a bulit. Végül úgy döntött, hagyja az egészet, végül is mindegy. Leült a bárpulthoz, és kért egy jó erős whisky-t. Ekkor történt az első nevezetes szerelmi villámcsapás, amikor leült mellé egy barnahajú bombázó, és kért egy italt.

Nem volt tipikus cicababa, csak a teste volt olyan a kissé átlátszó vörös ruhában, amit hordott, az arca kedves volt és szolid. Nagy, barna szemek, vastag ajkak, édes mosoly. Hősünk ugyanolyan tüneteket mutatott Tracy megismerése során, mint a titokzatos vöröskénél.
Tracy, mint kiderült beszélgetésük során, így hívták, nagyon kedves volt és inteligens. Húsz éves volt és még egyetemre járt. Tom sem volt ám csúnyácska, sőt jóképű volt, szőke haja, és kék szeme mellett sokan elbújhattak volna. Hosszan beszélgettek, sőt, táncoltak is, majd a sok együtt elfogyasztott ital hatására az éjszakát is együtt töltötték. Másnap Tom elkérte Tracy mobilszámát, és később felhívta. Többször randiztak, és négy év együttjárás után egy gyertyafényes vacsoránál Tom megkérte Tracy kezét. Megvolt a csodálatos esküvő, boldogak voltak. Mindkettőjüknek jó állása volt, így megengedhették maguknak egy új, tágas és szép ház vásárlását a külkerületben.

Két év múlva, amikor Tom huszonnyolc, Tracy pedig huszonhat éves volt, megtörtént az, aminek nem kellett volna. Tracy teherbe esett. Mindketten nagyon örültek, szerettek volna gyereket. Mit sem sejtve boldogan nézegették a nyolchónapos magzat frissen készült ultrahangfelvételeit, amikor megtörtént a tragédia. Tracynek megindultak a fájásai. Bár még csak a nyolcadik hónapban járt, nem volt ritka a koraszülés, attól még a kisbaba ugyanúgy lehet szép és egészséges. Tom aggódó apa szerepét betöltve elvitte Tracyt a korházba, aki nem túl nagy szerencséjére a kocsiban engedte el a magzatvizet. Na de mindegy, csak ne essék baja! Igen, ez járt a fejében. A kórházban a műtőbe vitték Tracyt, Tomot teljesen kihagyva a történtekből. Akkor még nem is sejtette, hogy nemsokára újból facér lesz. Pár óra múlva az orvos odalépett Tomhoz, és elmondta a szomorú hírt. Tracy nem élte túl a szülést, de a csecsemőt még meg tudták menteni. Tomnak lánya született. De ez nem változtatott a tényen, amely annyira fájt a friss apukának: elvesztette szeretett feleségét. Azt, akit annyira imádott. Élete értelmét. A gyönyörű, és mindig kedves Tracyt. Nem lehet, nem, nem!

Magát okolta mindenért. Azaz nem mindenért. A másik valaki, akit ezután gyűlölt, megvetett, és kitagadott, nem volt más, mint tulajdon lánya. Elnevezte Laurának, mert Tracy mindig ezt szerette volna. Az elején etette, végül is a lánya, de később órákig rá se nézett. Minden pillantás Laurára egy iszonyatos emléket idézett fel. Mégsem vitte árvaházba, mert magát akarta kínozni ezzel. A másik „tettest”.

Egyik nap a kis Laurát megetette, majd elment dolgozni és otthon hagyta. A kicsi Laura nem viselte jól a több órás magányt és nemsokára üvöltő sírásba, bömbölésbe kezdett. A szomszédasszony meghallotta, és átment hozzájuk. Amikor meglátta az ablakon keresztül a kis bömbölő babát, perceken belül hívta a mentőket. A kicsi nagyon lefogyott, és rosszul fejlődött. Feljelentették Tomot, aki bár próbálkozhatott volna a kicsi megtartásával, de nem tette, így éheztetés, és rosszul bánás vádjával elvették tőle. Laura nevelőotthonba került. Tom azóta rá sem nézett.

Elvesztette feleségét, gyermekét, időközben meghaltak a szülei autóbalesetben, és senkije sem maradt. Elköltözött Orleansba, otthagyta a jól menő állását, eladta autóját, és elhagyta régi életét. Elzárkózott a világtól, mindenkit kizárt. Nem akart kalandokat, nem akart már semmit. Mégis az életet választotta, mert legbelül még reménykedett az újból kezdésben.
Így hát most itt tartunk. Egy harmincnégy éves senki, aki mindenét elveszette. És most egy csapásra szerelmes lett. Az pedig fel sem tűnt neki, hogy a titokzatos szépség, aki eltűnt a buszon, az ő buszával ment el. Na most várhat vagy egy fél órát. Itt, a külső városban nem járnak túl gyakran a buszok. Sebaj, addig olvasgassunk. Elővette könyvét, ami valami unalmas krimi volt, és nekilátott olvasni.

Eközben elment mellette egy szórólap osztogató, és megzavarva nyugodt magábasüppedését, az orra elé nyomott egy szórólapot. Tizenéves lányka volt, szánalmasan szegény öltözetben. Kedvesen mosolygott. Tom szánakozva elvette a lapot, és begyűrte a zsebébe. A lányka tovább ment. Ekkor megérkezett a busza. Felugrott, de még mindig a szegény kislányt bámulta, mintha azzal segíthetne rajta. Leült, és újból kezébe vette a könyvét. Egész úton olvasott, míg meg nem érkezett a munkahelyére.