Az edzés felüdíti a testet és az elmét. De hozhat más élvezeteket is.
FIGYELEM! A történet a Kompromisszum című művel együtt a Sorina-sorozat része. Az előzmények ismerete erősen ajánlott. A történet, szándékaim szerint, anélkül is érthető és élvezhető, azok számára azonban, akik rajonganak a részletekért és mindent pontosan érteni akarnak, zavaros és hiányos lehet.
********************************************************
Sorina fújt egyet, miközben a nyakába vetette a törülközőjét. Megigazította hátra fogott vöröses haja néhány elszabadult tincsét és mélyen beszívta a friss levegőt. Örült, hogy végre kiszabadulhat egy kicsit a négy fal közül, még akkor is, ha így is csak a kétes értékű pesti levegőt szívhatta.
Erre azonban nem akart gondolni. A szabadtéri kondipark igazi kis nyugalom szigetének tűnt. Mintha nem is a nagy és büdös fővárosban lenne, hanem valahol kinn, a szellős vidéken.
Ennyit a sztereotípiákról, gondolta, mosolyogva végigpörgetve közben fejében, mi minden szépet és jót látott azóta, hogy ide költözése után megkezdte csatangolásait a városban. Tény, hogy vannak problémák és visszásságok bőven, de a nagyvárosi élet sosem könnyű. Azonban míg a tősgyökeres pestiek már az egészet megszokásként kezelik, a kívülálló látja igazán milyen sok szépség van ebben a városban.
Neki meg ebből a sok szépségből épp egy farkat kellett kifognia. Megborzongott és szorosan lehunyt szemekkel igyekezett kiverni a fejéből az emléket. Nagyon jól jönne neki, ha annál a magazinnál dolgozhatna. És nem csak a sok megbízatás miatt, hiszen egy ilyen lapnál mindig elkel a jó fotós de a vele járó élvezet miatt is. Aki viszont jót akar, annak előbb át kell verekednie magát a... khm... farkakon. Sorina esetében szerencsére csak egyen, és már túl is volt rajta.
Megrázta a fejét és igyekezett elfelejteni még azt is, hogy az egész egyáltalán megtörtént. Ha lett volna olyan gomb az agyán, amivel az elmúlt négy óra történéseit egy az egyben ki lehet törölni, most bőszen nyomkodná.
Nem mintha akkora tragédia lett volna. Minden feltétel adott volt a munkához. Egy kellemes kis műterem, minden felszerelés kéznél, ami kellhet... Még a modell srác is jófej volt. A maga módján jóképű, humoros és laza. Még ő is mindent megtett, hogy ellazítsa a fotós kisasszonyt, még ha valószínűleg nem is szándékosan és tudatosan. Sorina hálás volt neki, amiért meg se próbált ráhajtani. Persze női önérzetét normális esetben sértette volna a gondolat, hogy talán nem elég jó ennek a fickónak, de most szíve mélyéből örült ezeknek a fejleményeknek. Egy ideig elmerengett, vajon a srác érezte a feszélyezettségét és hogy csak az akaratereje tartja vissza, hogy sikítva elrohanjon innen, és nem akarta még jobban megnehezíteni a dolgát, esetleg ő is meleg, ami egy modellnél annyira nem lenne meglepetés, vagy csak tényleg nem az esete. Hamarosan azonban feladta a gondolkodást. Mindegy is. Csak örült, hogy egy ilyen rendes sráccal hozta össze a sors meg a főnökasszony.
Csak a ruhája maradt volna rajta! Ha az elmúlt négy órát nem is, azt az időt Sorina mindenképp kitörölte volna a fejéből, amikor képtelen volt másra koncentrálni, csak a modell izmos mellkasára, vastag combjaira és köztük a... Bah! Már a gondolattól is megborzongott.
Inkább ismét szippantott a levegőből, kinyitotta halványkék szemeit és körbenézett a kondipark sokkal vonzóbbnak tetsző képén.
Az egész olyan volt, mint egy játszótér. Játszótér felnőtteknek, ahol a mászóka, a libkóka, a csúszda és a homokozó helyét kondigépek foglalják el. Bár, ha igazán belegondolt, sok mindennek meg volt a megfelelője.
Sorinának tetszett ez a hasonlat. Talán gyermeki énje épp ezért szeretett annyira ide járni. Amellett persze, hogy imádta a szabad levegőt, a madárcsicsergést és a testmozgást. Nem is volt jobb módszer, hogy levezesse a felgyülemlett feszültséget, amit az okozott... amire nem is akart többet gondolni.
Ismét megigazította a bemelegítés közben kissé szétzilálódott haját, biztonságosan rögzítette fülhallgatóját és már el is merült a dobhártyáját lüktető muzsikában.
Szinte már légies mozdulatokkal libbent oda a függeszkedéshez kihelyezett rúdhoz, még egyszer meglazította izmait, majd elrugaszkodott, hogy vállszélességben megragadja a fém csövet. Lábait enyhén széttárta, hogy párhuzamosak legyenek karjaival, megfeszítette izmait és lehunyt szemmel koncentrált minden egyes izma feszülésére.
Ekkor hasított belé az érzés, Mintha egy kétágú szigonnyal döfték volna át a hátát valahol lapockái között. Vagy nem is. Mintha egy jól irányított hősugár perzselte volna bőrét. Azon se lepődött volna meg, ha orrát hirtelen megcsapja parázsló atlétájának szaga.
Persze nem voltak illúziói. Az ember lánya felismeri azt a különös, bizsergető érzést, amikor bámulják. Néha még azt is meg tudta mondani látatlanban, a delikvens úriember épp a lábait vagy a popóját méltóztatik mustrálni, esetleg arra les, elővillannak-e valamerre a mellei.
Egy pillanatra elöntötte a méreg. Éveket töltött kemény tanulással, hogy aztán legalább olyan keményen dolgozzon a fotószalon beindításával, Pestre költözése után pedig a munkakereséssel. Erre ez a fazon, legyen akárki is, fogja magát és egy darab hússá degradálja.
Fortyogott a méregtől, de aztán gyorsan vett egy mély levegőt, megfeszítette izmait és hagyta az egészet kiáramlani a testéből. Ez nem ő. Nem hagyhatja, hogy a rossz nap maga alá temesse. Szegény srác meg nem tehet semmiről. Hibáztathatja őt, miért megakadt a szeme egy lányon? Elvégre ez van a génjeimbe kódolva. Az viszont azért már kezdett kényelmetlen lenni, hogy ennyi ideig...
Mélyeket lélegzett és igyekezte megőrizni a nyugalmát, kivárva, amíg letelik az erre a gyakorlatra szánt idő. Aztán elengedte a rudat, és ahogy belehuppant a homokba, csak úgy mellékesen a kukkoló irányába fordította a fejét.
A meglepetés nem maradt el. Az elképzelt nyálcsorgató pasi nem volt sehol. Helyette egy törékeny lányka üldögélt tőle egy kőhajításnyira a kondiparkot körbevevő zöld rész füvében, úgy beleolvasva a környezetébe, mint egy félős nyuszika. Amikor észrevette, hogy Sorina felfigyelt rá, elkapta fürkész tekintetét és hirtelen hatalmas figyelmet összpontosított a mellette heverő vizes flakonra. Halványszőke haja tövében tisztán lehetett látni a kirajzolódó pírt.
Sorina elmosolyodott. Nocsak-nocsak! Még a végén olyan hódolója is akad, aki nem akarja egyből letapizni? Bár Freud óta tudjuk, a pasiknak úgy a jó, ha folyton ezen jár az eszük. Maximum a mai világban előnyösebb, ha ezt jól tudják burkolni és bunkósbot helyett virágot használnak a barlang helyett lakásba való eljuttatás eszközéül. Talán ezért is vonzódott Sorina sokkal inkább a lányokhoz, akik tudnak törékenyek és gyámoltalanok is lenni és, még ha nekik se feltétlenül jár kevesebbet az eszük az ő combjai között, nem az foglalja le minden energiájukat, hogy oda kerüljenek.
Megmosolyogtatta a lányka zavara, de nem foglalkozott vele sokáig. Izmai már szinte sikoltoztak még több mozgásért, agya pedig hevesen helyeselt rá. Leakasztotta hát nyakából a törölközőt és, a következő gyakorlatot előkészítendő, átvetette a függeszkedő rúdon. Másik kezének ujjait ismét a hideg fém köré fonta, miközben ugyanakkora súlyt helyezett a szövet két végét összemarkoló párjára.
Hüvelykujja jól esően sajgott a megerőltetéstől, miközben izmai ismét megfeszültek. És, mintha csak a gyakorlattal járt volna, szinte azonnal megérezte újból háta közepén a sanda tekintetek szúrását. Most azonban nem foglalkozott vele. Lehunyta szemeit és csak a fülében lüktető zenére és a bőre alatt megfeszülő izmokra koncentrált.
Végig érezte a szűnni nem akaró figyelmet, miközben folytatta munkáját. Az izzadtság jól esően csorgott le bőrén, ahogy váltogatta a fogásokat, majd áttért a következő gyakorlatsorokra. A lány tekintete azonban mindenhova elkísérte. Mintha csak valami láthatatlan cérna kötötte volna össze őket, amin keresztül húzza maga után a sóvár tekintetet.
Egy idő után már kezdett kellemetlen lenni. Vannak, akik élvezik, ha minden figyelem rájuk irányul és ők vannak a reflektorok kereszttüzében, Sorina azonban nem tartozott közéjük. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy fényévekkel jobban szeretett a kamera mögött ténykedni, mint előtte. Ha az objektív felé fordult, rögtön elfogta a szorongás.
Nem volt kishitű. Tudta, vannak nála sokkal rondább és igénytelenebb lányok is, ettől függetlenül azonban mégsem sorolta volna magát még véletlenül se a szépek közé. Ezen kívül pedig, van olyan, akit szeret a kamera és van olyan, akit nem. Ő inkább az utóbbi kategóriába tartozott. Míg a modelljeinél azt mindig el tudta érni, hogy a legjobb oldalukat kapja el a villanás, eddig még nem találkozott olyan teremtett lélekkel, beleértve saját magát is, aki ugyanezt nála el tudta volna érni. És ez nem csak a fotózásra igaz. A szem is torzít.
A feszültség egyre csak nőtt benne, ahogy folytatta a gyakorlatokat. Izmai az idő múltával jobban és jobban feszültek. Végül már szinte felüdülés volt odaállni a bokszzsák elé és ökölbe szorított kezeivel neki esni. Persze mindezt is csak mértékkel. Azzal kinek használna, ha ész nélkül kezdene vagdalkozni?
A perzselő tekintet azonban csak nem akart szűnni, Sorinának azonban már kezdett elfogyni a türelme. Nem volt agresszív típus. Az a fajta ember volt, aki inkább meghátrál a konfliktusok elől és igyekszik kompromisszumot találni. Ez azonban már sok volt. A himbilimbi még mindig ott lengett valahol lelki szemei sarkában, és még ez a lány és a tekintete is...
Beleöklözött még egyet a zsákba, majd fújt egy nagyot. Ez így már nem mehet.
Úgy fordult meg, mintha csak ez is benne lett volna edzése jól megtervezett koreográfiájában, és lassú de magabiztos léptekkel elindult a haspadon ücsörgő lány felé.
A fakó szőke hajhoz illő fakó kék szemek elkerekedtek és az egész arcon az aggodalommal és ijedtséggel vegyes izgalom és öröm jelei rajzolódtak ki. Amikor Sorina a közelébe ért, csak akkor figyelt fel rá, milyen picike és törékeny is a lány. Mindig is magát gondolta kicsinek. Általános iskolában és gimnáziumban is ő volt a legalacsonyabb az osztályban és most is, ahogy Pestre költözött, a sors összehozta egy nagyszerű lánnyal, egy csodás teremtéssel, akiről csak pozitívumokat tudott mondani... De hát B is több mint egy fejjel magasabb volt nála. Emellett a teremtés mellett viszont még ő is óriásnak érezte magát.
- Elnézést... - szólalt meg végül, de elakadt a szava. Eleinte üvölteni szeretett volna. Toporzékolni és leordítani a lány fejét, hogy hagyja békén őt edzeni és bámuljon inkább mást. De nem ment. Nem tehette ezt meg vele és... úgy igazában nem is akarta. Inkább csak fújt egyet gondolatban és folytatta: - Én... láttam, hogy figyelsz. Szeretnél... esetleg valamit?
A lány fülig pirult és lesütötte a szemeit.
- Én... - tördelte a kezeit - csak szerettem volna kijönni edzeni, de... - nyelt egyet, ahogy elakadt még testalkatánál is vékonyabb hangja. - Nem tudom, hogy kezdjek hozzá. És te... - nézett fel rémült őzike-szemekkel Sorinára - olyan magabiztosan és klasszul csinálod és... nem tudtam levenni rólad a szemem olyan... jól nézel ki - pirult el és sütötte le a szemét ismét.
Sorinának minden haragja elszállt. Izmai elernyedtek és arcára szelíd mosoly ült ki.
- Szeretnéd, ha segítenék?
A lány szeme felcsillant és tátott szájjal felnézett az előtte álló, izzadtságtól csillogó bőrű, atlétás és rövid nadrágos lányra. Látszott a szemein, hogy alig akar hinni a fülének. Ebben a válaszban talán nem is reménykedett.
- Gyere! - karolta át Sorina a vállát gyengéden és talpra állította. - Nem olyan nehéz ez. Segítek.
A lány arcára visszafogott mosoly ült ki, szemeiben viszont a határtalan öröm csillogott, miközben bólintott.
