Lehunyt szemmel áll mezítelen tudatom, már szégyen nélkül, a gyötrő szélben. Levetkőzve félelmeit, elszaggatva önnön ráaggatott bűntudat láncait.
Mérföldekről reggeli kötelességükre szerzeteseket szólító harangok hangfoszlányait szórja rám a vihar. Magam is mormolom megszokott imám, magam is szólítom természet Anyám.
Már huszad napja tagadok meg testemtől minden megszokást, minden kéjt, élelmet, mozdulatot.
Szemem kapuit nem kell kitárnom, ismerős hegyormaim már mélyemből látom.
Végtelenre nyújtott lélegzetemmel fogadom magamba az éltetőt, az érdemtelen is átölelőt.
Tüdőm megtelt, az idő megáll… hálát adok, s kitárom tudatom…
Elnyúló pillanat… egybeolvadunk a széllel… eggyé leszünk a nappal… ágaim merülnek a rám hulló harmatba… gyökereim karmolnak a kőkemény talajba…
Lassan engedem távozni lélegzetem… elbocsátom fájdalmaim… elengedem bűneim… átkarol a szél, s magával viszi múltam… Anyám végre elfogadja létem.
Újabb mély levegő, s most én jövök! Én kell, hogy elfogadjam bűneiteket, gyengeségteket, támadástokat, s minden gyarlóságtokat. Én kell legyek Anyátok, az ölelésbe fogadó, a végtelen fagyok után is kérdés nélkül szívét elétek terítő...
Démonjaim érkeznek rezzenéstelen tekintetem elé. Emlékük fáklyaként lobog, de már nem rettent tüzük. Simogatásra emelt kezem perzselik mohón, s én hagyom… hagyom hogy marják mosolygó árnyam, hagyom hogy legalább így, eggyé, s békében legyek.
Vágyom, hogy tudják, hogy érezzék, amit én! Akarom, hogy békét leljenek áldozatomban, ahogy én!
Újra egy távozó lélegzet… újra egy érdemtelen perc… újabb remény a megtisztulásra...
Szokatlan érzés, energia borít el váratlan. Napom melegítő sugarait visszaverem. Feltör való énem. Mély kutam hajnali virágként csodálkozik rá a világra. S a világ csodálkozva nézi őt, az ismeretlen érkezőt.
Igen… én állok előttetek! Remete létem adva fel, lépek a színre, mohó szemeknek tépve fel szívem.
Szétáradok a felismerésben… testem elveszti maradék jelentését is… s a csillagok közt vagyok… a föld gyomrában vagyok… a patak csobbanásában vagyok… szerető ölelés, lombját vesztő fa, ébredő kisgyermek, haragvó égzengés, a végtelen űr, a bizton elmúló, s talán újra éledő, elcsendesedő Nap vagyok!
Mérhetetlen távolságot szelek át. Gyarló testem elhagyva tombolom ki a hetek óta rezgésembe fulladt mozdulni vágyat. Óceánok, sziklaszirtek felett, emberek, városok árnyait lépve át, térek meg hozzád.
Messzi város, egykori hazám, ifjú csodák, s megannyi tévút színtere… itt talállak, s vetem rád óvó tekintetem.
Fényem leng körül… s Te ébredő Napodnak hiszel, csókom hintem hajadra… s hited nem hagyom veszni el…
Veled voltam… vagyok, s leszek… fájdalmad testetlen enyhítem… hideg kövén, s a rátapadt kábulat ködén, végre… áttörök csendesen.
