Lehunyt szememen dörömböl a jeges szél. Talán soha nem nyílik fel többé. Vaksötét éjszaka ölel, s démonjaim fogják kezem. A reggelt várom...
Fáj minden tagom, de a fájdalom jó! Tudom, hogy még élek, hogy az akarat pendíti remegő izomhúrjaim. Dermedt ujjaim gyötröm ököllé, tüdőm tágítom öböllé, s hitem vihar tépte világítótornyát építem újra meg újra, emberré.
Várok, mert várnom kell. Gyötrődök, mert gyötrődnöm kell. Figyelek, mert tanulnom kell, mert lelkemnek fény kell!
Testem vágya eltűnt, a tizedik nap étel nélkül töltött meditálás után. Gyűrött pokrócom a hideg sziklán már több a kényelemből, mint mire szükségem lehet.
Lassan ellazítom testrészeim, meg-megállva, koncentrálva külön-külön létükre, serkentve vérkeringésük, megerősítve bennük teljességünk hitét. Önkéntelen vacogásomon kívül nem mozdulok. Mostanra otthonossá vált lótuszülésemben várom az éltetőt, az újabb napot, a felengedő szívembe törő bűnbocsánatot.
Ahogy pislogni kezd a felkelő nap a hegyek hátán simítva végig, gyöngyözve olvad tekintetem, s árad szét tudatomon a béke. Az idő már elveszett, csak egységünk létezik, s az ő, mindenséget vezérlő pulzusa.
Szerzetestársam közeleg. Már távolról hallom lágy lépteit. Az első fényekkel érkezik, mint minden reggel. Leül mellettem, egy rövid imát mormolva köszönt, majd feltölti korsóm vízzel. Ez az egyetlen földi hívság, melyet még magamhoz veszek.
Hónapok óta társaim, vezetőim, testvéreim, megmentőim. Befogadtak, tanítanak, megváltásom lehetőségét adják, pedig tudják, bűnös vagyok, pedig tudják, gyilkos vagyok!
Összetartozásom az elemekkel minden csontomban érzem. Mesterem Bön tanítását mormolom, s kérem az univerzum segítségét, hogy megbocsátani magamnak képes legyek.
Elhagyott szerelmeim, csalódott gyermekeim fájdalma. Az elvett életek, a sárba általam tiport remények, a nélkülem talán máig virágzó, szeretteiket keblükre ölelő, mára már fény-lények… kísértenek.
Ölelnem kell őket, nem futnom el! Vérző szívemhez szorítani haragvó démonjaim kezét!
Munka volt, tévedés vagy gyengeség? Már nem számít!
Férfiként álltam fegyverek csöve előtt, férfiként öleltem szerelmeim, férfiként voltam rideg, férfiként hódítottam, de szembenézni most a tiszta tudattal, szembesülni múltam késztetéseivel, ösztöneim, vágyaim uralmával, a bennem élő gyilkossal, a szíveket megtörő ámítóval... életem leginkább férfit próbáló feladata.
Mérhetetlen terheim vállamon, tehetetlen mozdulatlanságba nyomnak. Kéjektől csömörlött testem tisztulni vágyik. Fuldokló lelkem ébresztő fájdalomért sikolt. Sikolyom pillantásba forrt.
A föld támaszt, egy korty víz árad szét bennem. Szemem tüzét hűti a fagyos szél, s kvintesszenciám, napomból hazatér. Átölelni, s átölelve lenni, ölésre teremtettből, ölelésre képessé teremni. Találkozni eredetünkkel, egybeolvadni az éltetővel, s engedelmes fürtként mozdulni együtt a tővel...
Makacs, kemény és repedezett szívem téglaszín, s az ég könnye mossa alázatosra.
Gondolatfelhőim búcsúznak, s ma is érdemtelen ámulok az ég szín-játékain.
Konokságom hátrahagyja elmúló napom, s nyugvó fényében... megtörök csendesen.
