Felismerés

Elmúlt éjfél, ütött a templom harangja. Egyedül ülök a szobámban, társaságom csak egy üveg bor, és egy doboz cigaretta. Vágni lehet a füstöt, de hát nem erre vágytam hónapok óta? De, igen. Elég volt. Elég volt az eddigi életemből. Ez élet? Dehogy… 25 évesen semmit sem tudhatok a hátam mögött. Persze, van karrier, van diploma, vannak barátok. De mit ér ez? Elszállt a fiatalságom. Mióta az eszemet tudom, csak dolgozom, éjt nappallá téve, hogy ellássam idős szüleimet, illetve magamat. Mindig abban a hitben éltem, hogy nekem csak ez jutott, azért kell dolgoznom, hogy minél előrébb jussak. De mit ér ez? Mindent elértem, amit ennyi idős korára egy ember elérhet. Vagy talán még többet is, de ezt úgyis csak az idő dönti el.

Viszont most egyedül vagyok. Csak az üveg Cabernet Sauvignon, és a PallMall a barátom. Ők azok, akik mindig mellettem állnak, bármi is történjen. Hiába vannak „Ők” itt, én mégis egyedül vagyok. Talán igazuk volt azoknak, a barátaimnak, akik már évekkel ezelőtt megházasodtak, hiszen „társ nélkül mit sem ér az élet”. Persze, akkor még nagy legény voltam, mindenkinek bizton állította, hogy az élet nem ettől lesz teljes.

Lehet, hogy még mindig így érzem? Nem tudom… Talán csak gyáva vagyok beismerni, hogy nem nekem volt igazam. Fáj, hogy egyszer másnak is lehetett igaza, nem csak nekem. Pedig minden bizonnyal így van.

Most is csak magamnak köszönhetem, hogy így vagyok itt. Már régesrég nem mozgat meg, hogy szombat este lévén az X-faktor megy a tévében, illetve, hogy melyik barátom tart éppen házibulit. Ők nem tudják, hogy mi munkál bennem. Nem tudják, hogy már nem erre vágyom. De hát akkor mire? Mindenem megvan…. Saját lakás, autó, pénz, presztízs. Minden. Csak az nem, hogy valaki hozzám bújjon, miközben nézzük azt a bizonyos tehetségkutató műsort így szombat este, vagy akivel épp elmehetek abba a bizonyos házibuliba.

Túl fiatal lehetek még ahhoz, hogy felfogjam, hogy mit is jelent egy ekkora döntés, mint a végleges elköteleződés? Ezt nem hiszem, bár kitudja. Annyi év eltelt már, mióta utoljára jött egy olyan személy, aki mindent meg tudott volna változtatni…

Fiatal voltam még, 21 éves. Egy srác, aki tele volt ambíciókkal, tervekkel, álmokkal. Egy srác, aki elhitte, hogy az életben a legfontosabb a vagyon és a hatalom. Hiába figyelmezették a legjobb barátai, hogy ez nem így van, bele se gondolt, hogy nem biztos, hogy neki van igaza. Azt sem hitte el, hogy ő nem ilyen. Mindenképp ragaszkodott azokhoz a merev szabályokhoz, amiket felállítottak neki, hogy neki nem szabad másnak lennie, csak egy anyagias, érzelemmentes „igazi férfinak”, aki mindent elér, amit csak kitűz magának. Csalódott annyit, hogy elhiggye, azoknak a hangoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy érzelmek húszad rangú dolgok, amik maximum hátráltatják azt a bizonyos előremenetelt. Hát ez a srác hallgatott rájuk.

És ez a srác most itt ül velem együtt a szobában, társasága csak az üveg Cabernet Sauvignon, és egy doboz PallMall...