Félelem

Éreztem, ahogy a szél megfújja arcomat és hűvössége felébresztett álmomból. Láttam, ahogy a szürke égtengeren a felhők járják furcsa táncukat sebesen kergetve egymást, mintha egy festmény lett volna előttem, amely miattam élt csak most igazán. Élt, úgy ahogy én is élni akartam. De a sötétség épp leszállni készült, és a Nap, mint egy háborúban megsebzett és megszégyenült katona lecsúszott a horizonton és a sár elnyelte lábnyomait.
Egy árnyék nőtt a távolban…..kúszott felém egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogy közelebb ért az ereimben elkezdett táncolni a vér. Lámpák zizegő hangjai törték meg a fegyvertelen csendet. Térdelt a Csend, most sikítani és elfutni szeretett volna. De csendnek nincsenek lábai, pont úgy, mint az én világomban a Holdnak nincs fénye és amikor esik az eső, akkor a Hold nem tud visszamosolyogni az esőcseppekben megbújó tükörképére.
S ekkor a Csend erőt gyűjtött és megfojtotta a Szelet, és a Szél egyre halkabb lett, és lassan megsemmisült. Testemre ekkor a zsibbadtság, mint egy mázsás szikla, úgy nehezedett és nekifeszített a hideg aszfaltnak. Éberségem egyre élénkült, ahogy az aszfalt hidege lándzsáival szurkálta hátamat és mászott lejjebb és lejjebb. Oldalra néztem és láttam, ahogy egy autó négy kereke az égnek szegeződik. Lassan fájdalomtól felnyögve felültem, majd mászni kezdtem az autó irányába. Tenyeremben egy hasító érzés gondolataimat megbilincselték, ránéztem és láttam, ahogy egy nagyobb üvegszilánk belefúródva utat keresett magának bőrömön és csontomon keresztül. Kezem remegett és egyre melegebb lett, ahogy próbáltam kiszedni a testidegen tárgyat. Pulzáló vérpatak tenyerem ráncaiba menekült és csöpögött le egyre felgyorsulva. Meggyengült karjaim megadták magukat, és hasra zuhantam, de másztam, ahogy csak tudtam, mert látni akartam, hogy ki van a járműben.
Ott volt valaki, a biztonsági öv tartotta meggyötört testét. Sötét haja eltakarta elszürkült arcát, karjai pedig lógtak a levegőbe mint ha csak egy rongybaba karjai lettek volna. Ruhája szakadt volt és rászáradt vérfoltok színezték. Kíváncsiságom tolta előre karjaimat, de félúton a félelmem felül kerekedett és testem köré fonódott ringatva és oltalmazva önmagamat. Sírtam könnyek nélkül és nyögtem hangok nélkül. A színek a sötétben meghaltak, a piros épp oly fekete volt, mint a kék vagy a zöld. Színtelen, véráztatta és csendtől magányos est visszanyomta megfáradt testemet az aszfaltra, szemeim elnehezültek és izmaim elernyedtek. Testem hőmérséklete egyre csökkent. Görcsök rázták kezeimet és lábaimat egyre ritmustalanabbul. Szívem küzdött, de én már nem. Vettem egy mély lélegzetet és nyugalmat erőltetve elmémre lassan kifújtam, abban a lomha ütemben, ahogy még éppen vert a szívem. Majd minden elsötétült. A csend is meghalt, az idő megállt, a kép kimerevedett és a felhők nem táncoltak többé az égen.