Félelem a haláltól

Ez a nap is pont úgy kezdődött, mint a többi. Egy hatalmas birtokon dolgoztam, egy
igen tehetős embernek, csakúgy mint a többi 40 ember. Voltak itt kertészek,
szobalányok, karbantartók, pincérek, állatgondozók, séfek és még sorolhatnám.
Szorgalmas, hűséges és istenfélő emberek dolgoztak itt, mert a jó munka alapja ha az
elme és a lélek tiszta, a kéz pedig ügyes és dolgos.
Itt nem volt helye panasznak, aki itt akart maradni, annak mindig tele kellett lennie
energiával és ha éppen gondok adódtak az életében, azt félre tudta tenni, mert csak
visszahúzta volna attól hogy igazán hatékony legyen.
Megfordultak itt az évek alatt több százan is már és javarészt mind elbuktak, és
távozniuk kellett.
Nem mintha a körülmények rosszak lettek volna és nem lettek volna eléggé
ösztönözve, hiszen a fizetés kiváló, a bánásmód pedig legalább annyira megfelelő
amennyire egy munkahelyen azt el lehet várni.
A problémát az emberi hozzáállás és az értékek hiánya okozta. Ugyanis nagyon ritka
az olyan ember aki elszánt, őszinte, hűséges és a többi.... A gyarló emberek mind
bepróbálkoztak, hiszen az összeg amit ajánlottak, olyan kecsegtető volt hogy nem
hagyhatták ki, de sajnos igen hamar ki is estek.
És hogy ki vagyok én és mit is keresek itt? A nevem Mary, és akár hiszik, akár nem,
nagy kockázatot vállaltam hogy ebbe az üzletbe belementem.
Akkor most szólnék a negatív oldalról is pár szót, mert az is volt, és talán hihetetlen
hogy ilyen feltételek mellett bárki is elvállal valamit, de vannak akiknek egyszerűen
nincs más választásuk. Mert léteznek olyan emberek, akik nem csak a saját jövőjükért
dolgoznak, és aggódnak. Őket hívják szülőknek.
Nekem pedig van egy lányom, Lily. Már nem él velem, az apjával maradt, de attól
még szüksége van rám és felelőséggel tartozom érte. Ezért is mentem bele ebbe az
ördögi megállapodásba.
A feltételek egyszerűek és könnyen elfogadhatóak. Az ember, ha elég jó a főnök
számára, dolgozik ahogy kitelik tőle és cserébe annyi pénzt kap amennyire csak
szüksége van. Ez a jó oldala, mint látják. És a trükk? A rizikó? Ha az Úr úgy érzi, már
nem hasznos az alkalmazott, mennie kell. De nem akárhogyan, nem úgy mint egy
megszokott munkahelyen. Itt nincsen felmondási idő, sem utolsó havi bér kifizetése.
Ha valaki már haszontalan, örökre távoznia kell.
Most gondolom nem értik miért jó ez. Miért vállalja bárki is azt hogy esetleg elbukik
és aztán meg kell halnia. Egyetlen engedmény van, ami kevésbé ijesztővé teszi ezt az
opciót, ezt a végső és elkerülhetetlen lépést. Hogy a halál fájdalommentes lesz.
Persze arról nincs szó, hogy mi van a félelemmel. Arra nem térnek ki, mert ennyi
jóság már nem fér a dologba. Viszont ha valaki ellenszegülne és megtagadná a
dolgot, ha úgy dönt, megszegi a szerződésben mondottakat, a halált elkerüli ugyan és
mehet ahová akar, de amint eléri a végzet a külső életben, a lelke azé lesz akinek
dolgozott.
Szóval az ördöggel lepaktálni talán nem tünik túl jó megoldásnak, de mégis, van aki
belemegy.
Mint említettem, és hogy félreértések ne essenek, voltak a munkára alkalmatlanok, és
a próbaidő itt is érvényes volt. Akinek egy év alatt nem sikerült beilleszkednie, nem
ismerte meg a dolgok valódi mivoltát, nem lett mindenbe beavatva, különben
elfecsegi és az nem lett volna éppen jó. Szóval aki egy éven belül el lett bocsájtva,
annak semmi de semmi baja nem esett, arra nem vonatkozott a lélek eladásáról szóló
pont. Mert ezt a sátáni üzletet végül azzal kötötték csak meg aki bizonyított hogy
érdemes a földi javakra.
Talán bolondnak tartanak hogy pont én, akinek gyermeke van, miért is vállal el egy
ilyen munkát. De sajnos a mai világban, ha az ember jót akar annak akit szeret és akit
féltve óv, annak kockáztatnia kell. Kockáztatni és hinnie hogy jó döntést hozott és
hogy a lehető legtöbbet nyeri ezzel a lépéssel.
Én imádom a lányomat és ha ahhoz hogy mindene meglegyen, a lelkemet kell
felajánlanom, hát ez van, megteszem. Hiszen én csak egy apró kis pont vagyok az
életben és nem tudhatom mi lesz velem ha egyszer a földi pályafutásomnak vége.
Nem garantálja semmi hogy a másik oldalon majd boldogság és béke vár. És hogy
majd valaki aki engem teremtett, majd megdícsér és megjutalmaz amiért jó ember
voltam, amíg éltem.
A bizonytalanság, a félelem és a másikért érzett aggodalom sok buta dologra
késztethet egy édesanyát.
És hogy mit mondtam az apjának, Bennek? Hogy honnan a sok pénz amit minden
hónapban utalok a lányunk számlájára lekötve, amit csak a 21. születésnapján vehet
ki, és külön az övére is, a mindennapi életre? Eléggé merész ötlet lett volna beavatni
és valószínűleg kinevet vagy őrültnek néz, esetleg sajnálkozva rámpillant és azt
mondja: „drágám, nem kell ez a mese, ne szégyelld, ha prostituált vagy, én megértem
azt is.”
Néha elképzelem amint ez a beszélgetés lezajlik köztünk és mindig olyan vicces és
egyben szánalmas véget ér a párbeszéd hogy nevetésben török ki. De nem tehetek
róla. Szükségem lenne beszélnem erről valakinek, hogy a lelkem megnyugodjon, és
nem mintha visszajelzés kéne, vagy megnyugtatás , esetleg egy mentőöv, amibe
belekapaszkodva megszegek minden szabályt és kiléphetek végre. Mert nem akarok
semmit, nem akarok változni vagy változtatni. Csak jót tenne ha valaki meghallgatna.
Egy pap, egy pszichiáter, egy vadidegen, vagy akár a volt férjem. Mert olyan az
emberi lélek, hogy ha valamit magunkban tartunk, az egyszer megbosszulja önmagát
és pusztítást végez. Persze a munka is megköveteli az egészséges lelki világot,
különben, mint mondtam, nem mehetünk máshová, csakis a biztos halálba.
De valójában Ben csak annyit tud hogy egy gazdag öregúrnak vagyok a
társalkodónője, aki hálás a figyelmemért és pár jó szóért, és senkije nincsen a világon
akinek adhatna a vagyonából. Azt mondtam, a barátnőm ajánlotta ezt a lehetőséget, és
neki is egy ismerőse adta le a drótot, és persze csodálkozik hogy pont én találtam egy
ilyen anyagi forrást, de végül is egész hihetően adtam elő a mesét, mert hát a
munkaadóm öreg is, gazdag is, férfi képét vette magára és örül ha néha mesélek neki
a kinti életről. Valójában egészen jól bánik velünk és soha egy panasz nem hangzott
el miatta. Tudom, érdekes az ördögről így beszélni, mert valójában mindenki azt hiszi
gonosz és csak ártani tud. Végeredményben valóban árt és a feltételei noha
betarthatóak és korrektek, azért mégis azt kéri hogy az életünkről ő dönthessen.
Hiszen ahogyan tapasztalta, sokan félnek és inkább odaadják a lelküket, csak még pár
évet élhessenek. Tiszta haszon. Neki már ennyi is éppen elég és amit megad érte, neki
csupán aprópénz, nekünk, földi halandóknak viszont egy kész vagyon.
Minden nap igyekszem jól végezni a munkámat, a késést, hanyagságot nem nézik el,
a lustaságot, fáradtságot pedig messziről megérzi rajtunk, tehát tényleg bele kell adni
apait anyait.
A munkabér mellett biztosítanak mindenkinek szállást és étkezést, teljes ellátást. A
birtokot bármikor elhagyhatjuk, saját felelősségre mi osztjuk be a szabadidőnket, és
ugyan ki mer packázni a gonosz sötét urával? Ha vétkezünk, ha mondjuk részegen
valakinek mesélünk, aki hisz is nekünk és félő hogy kitudódhat a dolog, annak
azonnali és fájdalmas halál az ára.
Tehát mindenki óvatos, szorgalmas és próbál mindennek megfelelni.
Nem mondom, voltak olyanok akik nem bírták betartani amit ígértek és eljárt a
szájuk. Még akkor is mikor már én itt voltam, nem csak előttem. Hogy honnan
tudom? Onnan hogy mindenkinek elmesélik ha ilyen eset történik, elrettentés céljából
és persze hogy lássuk, nem csak a levegőbe beszél a Főnök.
Itt sokat lehet tanulni, fejlődni és ha nem csak az van előttünk hogy eljön majd a nap,
amikor már nem leszünk hasznára az Úrnak, egészen jól el lehet élni.
Van magánéletem, vannak férfiak is mellettem ha az a vágyam, és a gyermekemet is
látogathatom, nincs megvonás. Ebből a szempontból nincsenek korlátok, sem
határok. Az Urunk látni akarja és néha hallani milyen is az életünk, mert kíváncsi és a
saját véleményem szerint azért irigy és féltékeny is ránk, halandókra.
És akkor következzen az, amiről azt hittem, csak sokkal később fog eljönni, hiszen
élnek a házban sokan 60 év felettiek is, azt hittem én is megérem az öregkort. De
tévednem kellett..
Előbb eljött a végzet számomra mint hittem.
Éppen a birtokon voltam, tettem a dolgom – szobaasszonyként dolgoztam – amikor a
szünetemben odajött hozzám a Főnök jobb keze, Susan. Ő volt a titkárnő a pokolból,
azelőtt sosem láttam, csak a hírét hallottam és tudtam hogy most igazán bajban
vagyok.
Senkihez nem ment oda csak úgy és ő volt az aki a külső világban egy pszichopata
gyilkos szerepét is felvehette volna. Mert őt sosem látta senki sem kétszer.
Éppen dohányoztam, tudom rémes szokás, de úgy voltam vele, amíg itt vagyok,
úgysem a tüdőrák visz el, jó vicc,igaz?!
És épp hogy rágyújtottam, amikor megláttam Susant. A cigi rögtön kiesett a
kezemből, a füstölgő rúd a murván landolt és mintha mi sem történt volna, csak izzott
tovább. Normális esetben rátaposok, és felveszem mert hát szemetelni aztán végképp
nem akartam, meg egyébként is pedáns ember vagyok.
De abban a pillanatban valahogy nem éreztem fontosnak. Odaállt elém és így szólt:
- Mary, a Főnök úgy döntött, nincs rád szükség többé, gyere velem kérlek.
Teljesen össze voltam zavarodva és halálra rémültem. Csak akkor vettem észre hogy
folyik a könny a szememből, mikor a kertész megragadta a karom, hogy mozduljak
már. A segítségével elvittek a Végrehajtó Szobába, és higgyék el, nem az volt életem
legszebb napja.
Nem értettem miért történik ez és hogy miért nem kapok magyarázatot. Elvégre ez
lett volna a minimum ha már meg akarnak tőlem szabadulni. Hogy mondanak egy
indokot. Akármilyen banális dologgal, ürüggyel beértem volna, mert tudtam hogy ez
eljön egyszer és minden reggel úgy ébredtem hogy talán ma lesz a napja hogy az
életemnek vége.Hiába vigyáztam és voltam óvatos és adtam bele mindent, azért
annyira naiv nem voltam, hogy azt higgyem, talán nekem örök élet jár, csak mert
néha elmeséltem mi történt a lányommal a hétvégén. Persze érdekes előadások
voltak, amik kimondatlanul is benne voltak a munkámban, szórakoztatni a Főnököt.
Bent voltam a szobában, leültettek egy székre és odajött egy ember hozzám. Azt kérte
nyugodjak meg, mert nem tudja végrehajtani a műveletet. Próbált nyugtatni,
elkezdődött a folyamat, az elmémben éreztem de csak zokogtam és ellenkeztem és
aztán kiszakadtam annak az embernek a tudatának befolyása alól, és csak annyit
hallottam:
- Nem! Még nem mehetek el! Hát a lányomnak szüksége van rám! Még annyi dolgom
van az életben!
És rájöttem hogy ez én vagyok...
A Végrehajtó próbált rábeszélni hogy ez volt megbeszélve és ne féljek, nem fáj,
megúszom minden nélkül, csak hagyjam hogy tegye a dolgát és hamar vége az
egésznek.
De akkor és ott, hiába az ígéret hogy fájdalommentes lesz és gyors, rettegtem és
ragaszkodtam az élethez. Nem tudtam hová megyek és az igazat megvallva, nem is
akartam menni. Túlságosan jó volt az életem semmint így, minden ok és magyarázat
nélkül eldobjam, elengedjem.
A Végrehajtó feladta és azt mondta, neki így nem megy és Susan bosszúsan
elviharzott a szobából. Nem tudtam hová vagy miért, nem voltam tisztában azzal ami
körülöttem zajlik és nem is igazán érdekelt. Csak a lányom járt az eszemben és az
hogy soha többé nem láthatom, nem ölelhetem őt, és nem lehetek mellette amikor
szüksége lesz rám.
Pár perc múlva megjelent Susan és mögötte jött a Főnök. Bosszús volt picit ugyan de
próbálta leplezni, hiszen azzal nem segít ha még ő is csak rámijeszt.
Ezért odaült velem szembe, és kedves, megnyugtató hangon beszélt hozzám:
- Mary, ugye tudod, hogy ez volt megbeszélve? Ne rettegj gyermekem, nem fog fájni,
hiszen a szavamat adtam, ahogyan te is arról hogy parancs esetén kiiktathatlak.
Hagyd hogy megtörténjen.
De nem igazán figyeltem rá, mert a halál előtt állva nem voltam magamnál, és nem a
szemem előtt lepergő képeket figyeltem, mert az nem volt, csak éreztem hogy a
szívem mennyire hevesen ver a félelemtől.
Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra hogy eszem ágában sincs most
meghalni.
Most azt kérdezik, hogyan született meg ez a történet, ha én lepaktáltam az ördöggel
és ő úgy döntött, meg kell halnom, miért vagyok még életben?
Emlékeznek arra a kitételre, hogy fel is bonthatom a szerződést, azzal a feltétellel
hogy a halálom esetén a lelkem a régi Főnökömé lesz?
Nos, most egy kocsmában ülök, mellettem whisky, jég nélkül, egy régi füzetbe írom
le ezt a sztorit és reménykedem hogy a halál, bármit is szabott meg nekem Isten, vagy
aki ezt az egészet irányítja, messzire elkerül még egy jó ideig...

Vége