Felejtés

A felejtés a legnehezebb dolog a világon. Azt hisszük, hogy sikerült túl lépnünk a múlton, de az emlékek újra és újra felélednek. Mindig ott vannak. Ha ébren vagyunk abban,, amit csinálunk, ha alszunk az álmaikban, ha kettő közt, akkor a gondolatainkban. Akkor szokott gond lenni, mikor az emlékeink a felejtésből újra előtörnek...
Otthon ültem a szobámba a barátommal. Beszélgettünk. Mindig olyan kérdéseket tesz fel, amik visszavezetik őt a múltamba. Még mindig nem jött rá, hogy ezeket a kérdéseket nem lenne szabad feltennie, mert biztos, hogy válaszolok rá, és akkor mindketten szomorúak leszünk.
Az emlékek így hatnak ránk. A boldog emlékek csak akkor bújnak elő, ha valaki eszünkbe juttatja őket. A többitől meg elszomorodunk. Ezért szomorúak az emberek.
Esténként mikor fekszem az ágyamon a sötétben, néha sírni kezdek. Kicsit szégyenlem, de talán a legtöbb emberrel így van.

Emlékszem, amikor meghalt a nagyapám. Előtte pár nappal bementünk a kórházba. Akkor jól nézett ki. Azt gondoltam, hogy hamarosan hazajön és minden rendben lesz. Szilveszterkor az éjféli himnusz és a szilveszteri üzenetek mellett a következő üzenet is eljutott hozzám: MEGHALT.
Emlékszem, mikor megismertem Andrást. Jól éreztem magam vele, nagyon jól megvoltunk úgy egy hónapig. Aztán egyre kevesebbet találkoztunk. Egyre kevesebbet írt. A végén (ismét sms) elmondta, hogy csak KIHASZNÁLT, mert törődésre vágyott.
Emlékszem, amikor Tomival jártam. Addig az volt életem legszebb kapcsolata. Legalábbis azt hittem. Végig a szemembe hazudott. Azt mondta szeret. Én túl naiv voltam, hogy észrevegyem, ez nem így van. Messze laktunk egymástól, az igaz. Egy idő után, nem írt több sms-t, és azóta sem találkoztam vele. De már... nem is akarok.

Emlékszem, hogy sokat csalódtam eddigi életemben. (mint mindenki - gondolom.) És emlékszem, hogy minden rossz dolog után képes voltam hónapokon át szomorkodni, magamba roskadni, bezárkózni. Buta voltam. Talán most is az vagyok (biztos). És az emlékeim ezekután is megmaradtak. Hiába sírtam ki magam. Hiába próbáltam felejteni. Talán csak az segítene, ha (mint egy ócska szappanoperában) amnéziás lennék. De az életem mégsem ért véget. Folytatnom kell, és folytatom is. De az emlékeim mindig velem maradnak... és néha... Újra sírok majd miattuk...