Fekete fátyol - V. rész - 2.

Lagerfelt étkezőjében tartották a suli-bulit. Afrikai és kubai zene szólt, leoltották a villanyokat, kék-, zöld-, piros-, sárga-, lila és narancssárga fények vetődtek a padlóra. A zene hangos volt, de a tomboló diákok ezzel nem törődtek. Sanyi trópusi ingben, és homokszínű farmerben feszített, derekán barna övvel. Tényleg észbontóan nézett ki, szinte minden lány utánabámult. Az ing szokás szerint ki volt gombolva, így Sanyi izmos teste is látszott – a lányok legnagyobb gyönyörűségére.
Odalépett hozzá az egyik fiú, Dertuk Gergely.
- Na mi van, Lawren? Kaptál azóta pofont?
- Nem – felelte Sanyi, és körülnézett.
- Kit vársz? – kérdezte a srác. – Gábort, hogy újra behúzhass neki?
- Kopj már le! – mordult rá Sanyi.
- Nekem ne dumáljál, Lawren! Van csajod egyáltalán?
- Képzeld! – Sanyi tekintete elidőzött az izgatott fiatalokon, a zene a fülében dübörgött. Végre meglátta Diát, aki Nikivel tört utat a tömegben. Dia nem öltözött ki túlságosan, de Sanyit ez nem zavarta. A lány egy egyszerű topfélét viselt, térdig felhajtott trapéznadrágot, és egy egyszerű cipőt. Niki az ellentéte volt; ki volt festve a szeme, ki volt rúzsozva, és lenge ruhát hordott.
- Hellóka! – köszönt rá Niki, amikor odaérkeztek Sanyihoz. Dia rögtön odalépett Sanyi mellé, aki átkarolta a vállát.
Niki barátja, Robi jelent meg ezután, elköszöntek, és el is tűntek a tömegben.
- Hogy vagy? – próbálta túlkiabálni a zenét Sanyi. Dia a nyaka köré fonta a karját, és táncolni kezdtek.
- Jól! – kiabálta vissza neki a lány. – Tökéletesen!
- Ennek örülök! – Sanyi nevetve megforgatta, és egyszeriben határtalan boldogság öntötte el. Szorosan átfogta Dia derekát, és nem is törődött a fejével, ami a hangos zene miatt hamar megfájdult. Dia becsukta a szemét, és élvezte, amint Sanyi a karjaiba zárja, aztán elengedi egy kicsit, megint a karjába zárja, aztán megforgatja. Mintha újjászületett volna. Érezte, ahogy Sanyi fogja a kezét, és egyszeriben megszűnt körülöttük a világ. A gyors szám végén Sanyi elengedte a kezét, Dia meg hozzábújt. A következő lassú számot úgy táncolták végig, hogy Sanyi szinte ringatta a karjai közt. Dián ólmos fáradság lett úrrá, majd’ elaludt. Szerencsére ezután olyan zene következett, amire ritmusosan lehetett forogni, ugrálni, és ez fel is lelkesítette. Mindketten elnevették magukat. Olyan gyors táncba kezdtek, hogy kicsit el is szédültek. Bár ez se érdekelt nagyon senkit. Sanyit sokan nézték, milyen gyorsan és milyen profin táncoltatja a lányt, és jó páran például csak őket figyelték. A legtöbb ember nem is élvezte annyira, de ezt persze Diáról vagy Sanyiról nem lehetett elmondani. Ugráltak, forogtak, és közben egyfolytában nevettek.
- Nem is tudtam, hogy Lawren ilyen jól tud táncolni! – kiabálta valaki.
Sanyiék nem törődtek vele, ahogy sok más dologgal sem. Pár perc múlva azonban elhalkult a dob, elhalkult az énekes hangja. Dia kifulladva bár, de ránevetett Sanyira, aki magához ölelte, és ráhajtotta a fejét a fejére.
- Fáradt vagy? – kérdezte.
- Ühüm. Kicsit. De jól érzem magam.
- Akkor oké. Nem fogsz összeesni? Ahogy hallom, gyors számmal folytatják.
- Nem hiszem! – nevetett a lány.

Megint belefeledkeztek a táncba. Dia hagyta, hogy elragadja a zene és a boldogság bűvölete. Boldog volt, itt táncolt Sanyival, aki újra a régi volt, és valóban odavolt érte. Be kellett vallania magának, hogy nem is lenne szükség új hódolóra. Elvégre Sanyival járt két évig, utána szakítottak, de most megint itt vannak, és EGYÜTT. Ez a szó a legfontosabb. Sanyi kicsit előrehajolt, ő is becsukta a szemét. Közvetlenül Dia füle mellett volt a feje, és örömmel tapasztalta, hogyha a lány ilyen közel van hozzá, nyugalom és boldogság önti el.
Miközben táncoltak, Dia egyszercsak hallotta, hogy a fiú a fülébe suttogja:
- Szeretlek!
Ezen elnevette magát, és még szorosabban karolta át Sanyi nyakát. A fiú belenevetett a fülébe, aztán hirtelen kiegyenesedett, és megforgatta.
- Én is! – felelte Dia, mikor újra közelebb kerültek egymáshoz.
Sanyi mosolygott, de aztán el is komorult; megpróbálta palástolni jó kedvét. Persze ez nem nagyon sikerült; a következő számnál, ami egyből a kedvencük lett, már együtt énekelték a szöveget.
- Amúgy sajnálom, hogy azt gondoltam, ha a titkos udvarlómmal jövök a buliba, borsot törhetek az orrod alá! – vallotta be Dia. – De mivel te vagy a Valaki…
- Zavar? – kérdezte Sanyi kiabálva.
- Csöppet sem! Csak az elején bántott, hogy ilyen disznó módon tőrbe csaltál, de nem bánom! – fejét kicsit odadöntötte Sanyi vállának. Örült, hogy átkarolhatja a nyakát, hogy érezheti a közelségét, hallhatja a hangját. Most döbbent rá, mennyire szereti a srácot. A barátja nagyon jóképű, a legjobbak közt van. Szerencsés. És Sanyi is szereti. Erre a gondolatra felsóhajtott.
A következő megint lassú szám volt. Itt becsukott szemmel lassúztak, és élvezték egymás közelségét. Dia hozzábújt Sanyihoz, csendben hallgatta a zenét, és mire a szám véget ért, félig aludt.
- Hé, ne aludj! – nevetett Sanyi. – Tudod mit? Menjünk ki a teraszra, úgy látom, elfáradtál.

Az étkező fölött teraszok nyíltak. Dia és Sanyi fölmentek. Rajtuk kívül nem volt ott senki. Dia Sanyi vállára hajtotta a fejét.
- Komolyan, Sanyi, ilyen jól rég nem éreztem magam – motyogta a lány. – Rég nem, talán még soha.
Sanyi beszívta az esti levegőt, és a csillagokra emelte a tekintetét.
- Későre jár, nem?
- Nem tudom. Valahogy bent elszaladt az idő. – Dia érezte: már egyre jobban vágyik arra, hogy Sanyi végre a hosszú hetek után végre megcsókolja. De Sanyinak, úgy látszott, ez nem áll szándékában. Egyrecsak az eget kémlelte.
- Furcsa… - dörmögte.
- Micsoda?
Sanyi ránézett.
- Nagyon sok a csillag az égen. És az ég is olyan… olyan…
- Eredeti?

Mindketten nevettek.
Sanyi újra az égre nézett.
- Ha majd kipihented magad, visszamegyünk? – kérdezte.
Dia magában felsóhajtott. Új dolog derült ki a fiúról: szeret táncolni.
- Tőlem… - vonogatta a vállát. Akarata ellenére is érződött hangjában a csalódottság.
- Mi az? – kérdezte a fiú.
- Mi lenne?
- Nem akarsz táncolni?
Dia egy pillanatra becsukta a szemét, aztán újra kinyitotta.
- De…
- Ne hazudj, Dia! Halljam, mi a gond?
Dia kínosan feszengett.
- Semmi. Menjünk vissza, fázom, és már nem is vagyok fáradt. Hisz ez az utolsó buli ebben az évben, ki kell használni az alkalmat…
Habár Sanyi még mindig kérdőn nézett rá, bementek.

- Hol voltatok? – kiabálta Robi.
- Sehol. Teraszon – dörmögte Sanyi. – Dia elfáradt.
Robi és Niki rájukmeredtek. Dia megfogta Sanyi kezét. – Gyere, menjünk innen…
Újra táncolni kezdtek. Dia nemsokára elfeledkezett a bajáról, Sanyi viszont állandóan kérdő és értetlen pillantásokat vetett rá. Egyszer Sanyi megint a karjába zárta, és elengedte. Közben megszólalt:
- Mi a baj?
- Semmi – felelte Dia szinte hangtalanul. Sanyi azonban nem elégedett meg a válasszal. Magához szorította, mintha táncolnának. – Tudom, hogy valami gond van. Kivele!
- Mondom, hogy semmi – ismételte a lány. Megpróbált kiszabadulni Sanyi karjai közül, de kevés sikerrel járt.
- Addig el nem eresztlek, amíg el nem mondod! – jelentette ki a srác.
Dia becsukta a szemét.
- Légy szives, eressz el! – kérte halkan. Sanyi, vonakodva bár, de elengedte. – Hát jól van. Ne mondd meg. Nem foglak nyaggatni. Az is lehet, hogy nem is rám tartozik…
Dia örült, hogy Sanyi ennyivel elintézte. Folytatták a táncolást, és Sanyi nem kérdezősködött többet.

Később négyesben elmentek vásárolni. Miközben Diára és Nikire vártak, Robi lezuttyant egy székre, és bontogatni kezdett egy csomag Noblenotot.
Sanyi leült mellé. Az ő kezében egy zacskó chips volt.
- Hogy vagy, haver? – kérdezte tőle Robi.
Sanyi mogorván a szájába dugott egy chipset. – Sehogy – válaszolta tele szájjal. Hátradőlt, lenyelte a falatot.
- Hozok kólát – állt fel Robi. – Kérsz te is?
- Öh… aha, kösz – bólintott a fiú. Robi elment, Sanyi meg mereven nézte a táncolókat. Nemsokára Robi visszatért, kezében két pohár kóla. Egyiket odanyújtotta Sanyinak. Sanyi belekortyolt az üdítőbe.
- Most jól kijöttök? – kérdezte Robi.
- Hm? Ja, Diával?... hát, igen… fogjuk rá. – ismét belekortyolt a kólájába. Nyelt egyet, aztán előre mutatott: - Nézd, jönnek!
Robi egyből felállt, és átadta helyét Nikinek. Dia Sanyi ölébe huppant.
- Kérsz chipset? – kérdezte Sanyi egykedvűen, miközben átölelte a lány derekát.
- Hm? Ó, kösz. – Dia elvette a felé nyújtott zacskót. – Nem kérsz többet? – kérdezte.
- Nem – rázta a fejét Sanyi. Tekintete a táncolók egy csoportjára tévedt.
Pár percig ott ültek, aztán Dia felállt – Sanyival együtt.

Dia Sanyi nyaka köré fonta a karját. A fiú a derekán nyugtatta a kezét, és farkasszemet nézett vele. Arcuk alig tíz centire volt egymástól.
Egyvalaki nagyon rossz szemmel nézte őket: méghozzá egy lány, akit úgy hívtak, Bádi Andrea. Szőke haja volt, szőke szemöldöke, és nagyon ki volt csípve, de nem táncolt senkivel. Arra várt, hogy Sanyi felkérje táncolni, de már eltelt vagy másfél óra, és eddig csak azzal a barna hajúval táncolt.
- Hé, Máté!
Máté a haverja volt. Máté odament hozzá.
- Mi az, Andrea?
Andrea Diára bökött a fejével:
- Ki az a buta kis csitri?! Mit kezdeget Lawren Sanyival?!
- Buta kis csitri?! Mit kezdeget? – Máté hitetlenkedve felnevetett. – Csak nem meg akarod szerezni Lawrent magadnak?
- És ha igen? Már jelezte, hogy tetszem neki! De akkor miért nem kér fel?!
Máté megrázta a fejét:
- Kötve hiszem, hogy tetszenél neki! Az a buta kis csitri a suli egyik legjobb csaja, és két éve együtt van Sanyival.
- Micsoda?! – prüszkölte Andrea. – Járnak?! És már két éve?!
- Miért, mit hittél? Hogy Lawren még legénysorban van? Hogy most csajozik, és ki akar újra kezdeni a barátnőjével? Ugyan már, Andi, olyan srácot kéne magadnak választani, akinek nincsen barátnője, legalább esélyed is lenne…
- Miből gondolod, hogy az a liba a barátnője? – mordult fel Andrea. – Lehet, hogy nem talál engem, ezért táncol mással…
- Neked csak most tűnik föl? Már elsőtől kezdve vele táncolt, de ne zavarjon!
- Hát akkor majd közéjük állok! Nem fog megakadályozni egy buta liba! – gonoszul felkacagott, és elindult Sanyiék felé.
- Andi! Hova mész!? – kiáltott utána Máté.

Andi nem felelt. Egyenesen Dia felé vette az irányt. Mikor odaért, teljes erőből nekiment, és úgy ellökte, hogy a lány elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Andi nem törődött vele – karját Sanyi nyaka köré fonta. De Sanyi dühösen lerázta magáról a karját.
- Hé, te meg mit képzelsz?! Hogy mered ellökni a barátnőmet?! – förmedt rá. – Húzzál innét! – azzal leguggolt Diához, és talpra segítette. Andrea nem mozdult. Diára nézett:
- Buta kis csitri – sziszegte.
Sanyi szeme megvillant. Rávetette volna magát a lányra, de Dia a karjánál fogva elráncigálta. – Hagyd, Sanyi, semmi értelme… - mondta halkan. Sanyi kiszabadította a karját. – Engem többet ne ölelgess, jó? Nekem nincs szükségem rád, húzzál innét! Ha még egyszer hozzá mersz…
- Sanyi, hagyjad… - Dia megint megfogta a karját. Sanyi nem hagyta magát lenyugodni. Egyre fokozódó dühvel folytatta:
- … nyúlni Diához…
- Hagyd, Sanyi…
- … akkor kitekerem a nyakad! Bár nem szoktam…
- Hagyjad, mondom, nincs értelme, hogy itt üvöltözz… nem történt semmi…
- … lányokat bántani, de ha még egy ilyet csinálsz…
- Végülis csak elestem… nem történt baj…
- Még szerencse! – nézett rá Sanyi, aztán rendületlenül fenyegetőzött tovább:
- … veled kivételt teszek!
Ekkor Máté lépett oda hozzájuk.
- Mi az, Lawren? Miért üvöltesz?! Hagyjad Andit!
- Ellökte a barátnőmet! Különben sincs semmi közöd hozzá!
Sanyi visszafordult Andi felé, de Máté megragadta a karját, és maga felé rántotta.
- Mi van?
- Fogd be! – förmedt rá Sanyi.
- Te fogd be, jó?
- Mi van? Húzzá’ innen!
- Vagy befogod, vagy én fogom be neked! Na?

Sanyi felordított, és Mátéra vetette magát. Dia felsikoltott, odaugrott. Andi gúnyosan megszólalt:
- Miért mászol rá?
Dia hangosan összeszólalkozott Andival. Közben egyre többen hagyták abba a táncolást, és Sanyiékra szegezték a szemüket. Máté és Sanyi csúnyán összeverték egymást – Sanyinak monoklija lett a jobb szeme alatt, Máténak felrepedt a szája, és az orra is vérzett. Máté megragadta Sanyi gallérját, és a földhöz csapta a fiú fejét – egyszer, kétszer, háromszor. Dia megpróbálta leszedni Mátét Sanyiról, de Andi kigáncsolta. Ráesett Mátéra, aki oldalra dőlt, Sanyi meg éppen belerúgott, de Diát találta el. Andrea gúnyosan nevetett, és megvetően belerúgott Diába. Máté megragadta Dia karját, és szó szerint ledobta Sanyiról. Öklével belecsapott Sanyi arcába. Sanyi orrából ömleni kezdett a vér. A srác felkiáltott, és visszaadta az ütést. Ekkor már mindenki köréjük gyűlt. Andi rávetetette magát Diára, ledöntötte a lábáról, és azon mesterkedett, hogy tövestül kitépje Dia haját. Mindenki ordított, kiabált, sikoltozott – a legtöbben lelkesen biztatták a verekedőket. Andi közben erősen pofon vágta Diát, akinek egyik lába fejbetalálta ellenfelét. Andi erre ott kezdte rúgni, ahol érte.

A négy ember verekedésének végül a tanárok vetettek véget. Természetesen maga az igazgató is a helyszínre jött.
Sanyi és Dia elég gyászosan néztek ki. Sanyi számos sebből vérzett, lila foltok éktelenkedtek rajta. Dia haja égnek állt, arca kivörösödött, és a gyomrán tartotta a kezét – Andi ugyanis jó néhányszor gyomron találta.
Andi és Máté is kábé úgy néztek ki, mint Sanyiék: Máté vérzett, tele volt sebekkel, Andi meg az arcát fájlalta.
Eleshar szigorúan nézett rajtuk végig. Sanyi nem sokáig bírt állva maradni; enyhe agyrázkódást szenvedett, mikor Máté a földhöz csapkodta a fejét. Megszédült, hanyattvágódott a padlón, és elájult. Dia felkiáltott, és dühében Mátéba rúgott. Máté erre visszarúgott, de a tanárok rájukdörrentek.
- Először is – szólt Eleshar -, mindnyájan ápolásra szorulnak, aztán eldöntjük, mi lesz a büntetésük.
Dia gyűlölködő pillantást küldött Máté és Andi felé. Máté viszont Sanyit nézte megvető mosollyal. Andi állta Dia tekintetét, és némán mutatta neki, hogy következő alkalommal már mindent be fog vetni ellene.

Sanyinak még egy napig feküdnie kellett a kórházban. Máté legtöbb sebét ellátták, és mind a négyen igazgatóit kaptak. Eleshar azzal fenyegetőzött, hogy legközelebb már elbúcsúzhatnak az iskolától.
Dia másnap meglátogatta Sanyit. Leült az ágya végébe.
- Hogy vagy? – kérdezte.
Sanyi megvonta a vállát.
- Most sehogy. Csak fáj mindenem. – Orra ki se látszott a gézréteg alól. – A szemem nagyon fáj…
- Szép monoklid van – kuncogott Dia.
Sanyi együtt nevetett vele, de aztán feljajdult. – És te? Teveled mi történt? – kérdezte végül.
- Á, semmi… csak Andi elkezdett velem verekedni, de semmi más – mesélte Dia csevegő hangon, és lepöckölt egy szöszt a pólója ujjáról. – Megígérte, hogy egyszer még elkap, de nem érdekel.
- Azt próbálná meg! – dohogott Sanyi. – Úgy kitekerem a nyakát, hogy…
- Nem kell komolyan venni, Sanyi – legyintett Dia. – Egy egyszerű átok kell neki, és kész.
- Ugye nem ütötted meg magad, amikor az a csaj fellökött? – aggodalmaskodott Sanyi.
- Ugyan már! Nem halok bele, ha ellöknek! – hirtelen felállt. – Úgy döntöttem, megbeszélem ezzel az Andival a dolgot. Ha jól tudom, úgy hívják, Bádi Andrea.
- Nehogy! Még a végén megint nekedmegy!
- Ugyan, nem hiszem, hogy ne lehetne vele normálisan kommunikálni.
- Jó, de akkor üzend meg neki, hogy ha veled valami problémája van, szeretettel várom!
- Sanyi, nem hinném, hogy te is kellesz egy beszélgetéshez. Csak felhúznád magad. Tudom, hogy utálod, ha a lányok miattad vitatkoznak.
- Ez mondjuk igaz – morogta a fiú. – De ha egy ujjal is hozzád mer nyúlni…
- Inkább öklöt vagy lábat mondjál – nevetett Dia.
- Mindegy, csak ne üssön – legyintett Sanyi.
Dia nevetett.
- Ne félts annyira! – Sanyi fölé hajolt, és egy puszit nyomott a homlokára. – Légy jó!
- Nyugi, nem verekszem – ígérte a fiú mosolyogva.

Dia a vacsoránál szánta el magát a cselekvésre. Andi egy üres asztalnál evett. Dia egyenesen felé vette az irányt. Mikor odaért, barátságosan megszólalt:
- Helló! Leülhetek?
Andi felnézett. Mikor felismerte Diát, eltorzult az arca.
- Te meg mit keresel itt?! – sziszegte.
- Inkább kit keresek itt – javította ki Dia.
- Szerintem el vagy tévedve, Klaudia – rázta a fejét Andi, és ismét a tányérja fölé hajolt.
- Diána vagyok, nem pedig Klaudia – helyesbített a lány. – Amúgy pedig téged kereslek.
- Engem?! – horkant föl Andi. – Nem tudom, minek…
- Leülhetek végre? – türelmetlenkedett Dia. – Tudod elég kényelmetlen így ácsorogni kajával a kezemben…
Andi letette a villáját, hátradőlt, és felnézett Diára.
- Mit akarsz?
- Veled szeretnék beszélni – ismételte Dia.
Andrea bosszúsan sóhajtott, végül megadóan a vele szembe levő székre bökött a fejével. – Jó, rendben van, ülj le. De gyorsan mondd, mit akarsz, mert nem érek rá.

Dia leült, letette a tálcáját, és Andira nézett.
- Először is nem nagyon értem, mi volt az a tegnap esti incidens? Én tudtommal nem bántottalak meg semmivel, és nem adtam okot arra, hogy egyszercsak nekemgyere és fellökjél. – szünetet tartott. – Aztán meg elgáncsoltál, meg elkezdtél verni. Szerinted mivel érdemeltem ezt ki?
Andi egy ideig mélyen hallgatott. Végül indulatosan így szólt:
- Kikezdtél Sanyival.
- Sejtettem, hogy innen fúj a szél – morogta Dia bosszúsan. Karba fonta a kezét. – Szóval Sanyi miatt jöttél nekem. Nézd… nem is tudtunk róla, hogy…
- Talán nem is tudtál róla – vágott közbe Andrea.
Dia legyintett.
- Tökmindegy. A lényeg: azt se tudtam, hogy egyáltalán a világon vagy. Már két éve járok Sanyival, és arról nem tehetek, hogy engem választott annak idején, és nem téged. Érted már? Engem nem hibáztathatsz valamiért, amiről egyáltalán nem is tehetek. Ezért szeretném tisztázni a dolgokat.

Andreát felettébb bosszantotta, hogy Dia értetlenül fixírozza őt. Elfordította a fejét.
- Akarsz még valamit mondani, vagy kezdjem el én?
- Szeretnélek felvilágosítani, hogy te most felforgattál mindent... Sanyi és én már régóta ismerjük egymást, és téged nem is ismer! Hogy kezdhetne ki veled? Mi szeretjük egymást, és nemrég történt, hogy szakítottunk, de egy-két hét után kénytelenek voltunk kibékülni, mert…
- Kénytelenek?
- Igen, kénytelenek, mert tudtuk, hogy így mindketten szenvedni fogunk. És pont tegnap újítottuk fel a kapcsolatunkat. Ha ebbe te nem tudsz beletörődni, légy szíves ne úgy oldd meg, hogy nekünk esel. Ami a másik: én megértem, ha vonzódsz Sanyihoz, de ez nem állapot! Tudom, hogy most bizonyára nagyon utálsz, meg gyűlölsz, meg minden egyéb, de ebbe bele kell törődnöd. Te már csak annyira hiányoztál nekünk, mint púp a hátunkra. Én nagyon sajnálom, hogy idáig durvult a helyzet, hogy gyomron rúgjuk a másikat, meg ki akarjuk tépni a haját… - fájdalmasan elmosolyodott. – A frászt hoztad rám tegnap, amikor…
- Jó, nem kell a duma – legyintett Andi, így Dia végre elkezdhetett enni. Már nagyon éhes volt, és úgy érezte, a sok beszédtől mintha kihűlt volna a gyomra. Ezért is hálás volt Andi, igaz, cseppet sem barátságos szavainak.
- Figyelj, Klaudia…
- Nem vagyok Klaudia! Kindes Diána a nevem! – horkant fel Dia, de mikor Andira nézett, egyből rájött, hogy a lány direkt csinálja. – Ez se megoldás! Normálisan mikor tudok veled beszélni?!

- Sanyinak igenis tetszettem! És erre látom, hogy veled táncol…
- Mivel velem jár! És nem tetszhettél neki, ha nem is ismer!
- Azt te honnan tudod? Ha van valakije titokban, biztos nem osztja meg veled a dolgot…
- Hát ez nem igaz! – Dia lecsapta a villáját. – Hányszor mondjam el neked, hogy Sanyival járok, és ez nálunk nem azt jelenti, hogy…
- Honnan veszed?
- Ne vágj a szavamba! – csattant fel a lány. Kezdte elveszteni a türelmét. Lehet, hogyha ököllel tárgyalnának, többre mennének… - Nálunk ez nem azt jelenti, hogy akkor…
- Miért vagy annyira biztos benne?
- Azt mondtam, ne vágj a szavamba! – Dia már remegett a dühtől; még a gyomra is kavargott a felindultságtól. – Tehát: nálunk egyáltalán nem szokás, hogy…
- Tényleg? Lehet, hogy Sanyi megszegte a te törvényedet…
- Végigmondhatnám végre?!
- Csak nyugodtan – felelte Andrea. Nem tudott elfojtani egy győzelmes mosolyt. Dia észrevette ezt. – Mondd, neked az a jó, ha felbosszanthatsz? – kérdezte tőle. – Mert nekem nagyon rossz! Nos, már negyedszer kezdem el: Sanyiban teljes mértékig megbízok, és ő…

- Miért? Honnan tudod, hogy nem vág át?
- MERT ÁLLANDÓAN VELEM VAN! – ordította Dia. – ÉS MÉG IDEJE SINCS ARRA, HOGY…
- Igen? Mit gondolsz, amikor betegnek tetteti magát…
- … HOGY MEGCSALJON VAGY ILYESMI!
- Azt hiszed, Sanyi szent, vagy ilyesmi? Szerintem te nem vagy képes elfogadni, hogy jó néhányszor, amikor betegnek tetette magát…
- TE MÁR CSAK TUDOD, MI?!
- Képzeld! Sanyi egy csomószor hazudott neked, mert olyankor velem találkozott!
- Ó, tényleg? – Dia már rekedt volt a kiabálástól, ezért úgy döntött, visszavesz a hangerőből. – Sajnálattal közlöm, hogy olyankor csak a képzeletedben találkozhattatok…
- Igen? Akkor is, amikor rosszba volt veled?
- Akkor a barátaival volt!
- Igen, akkor, amikor láttad. De amikor nem, velem volt!
- Nem hinném, hogy Sanyinak is ugyanaz lenne a véleménye! – vágott vissza Dia.
- Mert nem meri bevallani!
Dia mély levegőt vett. Legszívesebben belenyomta volna Andi fejét a tányérjába. – Tényleg? És megmondanád, hogy csinálta? Mert akár a srácokkal volt, akár velem, még lélekben se nagyon találkozhatott volna veled…
- … igen, és amikor például azt mondta, rosszul van, velem találkozott! Csak azért mondta, hogy rosszul van, hogy ne bukjon le!
- Sanyi nem szokott rosszul lenni, és ha beteg, mindig meglátogatom! Gondolod, hogy a szemem láttára randizgattatok volna?!
Andrea elmosolyodott, aztán kitört belőle a nevetés.
- Megtudhatnám, mi olyan vicces? – nézett rá Dia.
- Ahogy előadod, hogy Lawren Sándor, a szent, a jó kisfiú… minden fiú egyforma! Veled van, és közbe mással találkozgat…
- Most Sanyi oldalán állsz, vagy az enyémen?
- Egyik sem. A sajátomon állok. Sanyi hibát követett el, amikor velem találkozott, és nem engem kéne elővenned, amikor ő csalt meg! Én nem tudtam, hogy jártok! Azt mondta, nincs senkije!
- Érdekes, nem jellemző rá, hogy ilyeneket hazudozzon.
- Di… Klaudia, értsd meg…
- NEM ÉRTELEK MEG! FOGD FEL, SANYIT NEM ISMERED, Ő NEM CSALNA MEG SOHA, ÉS TANULD MEG, HOGY NEKEM DIÁNA A NEVEM, NEM PEDIG KLAUDIA!!!
- Jó, mindegy. Ne üvölts! Sanyi a hibás, nem én!
Dia felpattant a helyéről.
- Na jó, én befejeztem – jelentette ki. – Szállj le rólunk, és ne találj ki arról meséket, hogy Lawren Sanyi veled találkozgat, mert falnak megyek tőled! – azzal megfogta a tálcáját, és elcsörtetett.

- És azt is állította, hogy te betegnek tetteted magad, és vele találkozgatsz, rendszeresen megcsalsz engem…
- Micsoda?! – horkant föl Sanyi.
- Tiszta hülye. És állandóan Klaudiának szólított, hogy bosszantson. Egyértelmű, hogy viszályt akar szítani köztünk, de én aztán nem dőlök be a meséinek! Szerintem még a csillagokat is lehazudná az égről, ha tehetné.
- Ennek el kéne mennie pszichológushoz – mondta Sanyi fintorogva. – Ez egy elmebeteg, hülye, barom, szemétláda, kis…
- Jó, jó, inkább hagyjuk a témát – legyintett Dia. – Ha rá gondolok, már elönt a méreg. Felesleges éjjel-nappal róla beszélni.
- Oké, igazad van – sóhajtotta Sanyi. – Holnap beszélek vele. Bár ide is hívhatnád.
- Hülyének nézel?!
- Igen – vigyorgott Sanyi, aztán gyorsan hozzátette: - Tényleg hagynunk kéne a fenébe. Most beszéltél vele, elmagyaráztad, mi a szitu. Ha ezt nem képes felfogni, és tovább zargat, én magam küldöm el a…
- Légy szives! Ne beszélj nekem arról az elmebetegről!
- Oké. – Sanyi felült. – Amúgy végre elmondanád, mi volt a bajod a buliban?
Dia megint kényelmetlenül kezdte magát érezni.
- Inkább beszéljünk az elmebetegről – mondta gyorsan.
Sanyi azonban a fejét rázta.
- Nem. Nos?
Dia hallgatott.
- Tegnap egyáltalán jól érezted magad? – fortyant föl a fiú.
- Igen, nagyon. – Dia rámosolygott, hogy megnyugtassa. Sanyi nyaka köré fonta a karját. A fiún látszott, hogy egy kicsit neheztel rá, de aztán hamar felhagyott a faggatózással. – Én is jól éreztem magam… és jól éreztem volna magam, ha az az elmebeteg nem lök föl téged.
- Na igen… - motyogta Dia. – Szemét húzás. Tudtad, hogy beléd van esve?
- Nyugi, már az első pillanattól fogva, amikor fellökött és átkarolt, már akkor tudtam – legyintett Sanyi. – De nem nagyon érdekel. Az annál inkább, hogy Te szeretsz-e. Az érdekel a legjobban!

Dia elmosolyodott. Érezte, eljött a pillanat. Tegnap nem volt idő rá, se a téma nem volt megfelelő, de most…
Így hát odahajolt, hogy megcsókolja, de ekkor…
- Bocsánat, hogy megszakítom ezt a megható percet – harsogta Andi Dia háta mögött -, de már felkeltetted a kíváncsiságomat, hogy Lawren tényleg akkora szent-e, amilyennek beállítottad. Ugye, nem zavarok?
Sanyi bosszúsan fordult felé. Dia kiegyenesedett, és dühtől remegve Andira meredt.
- Nem, dehogy zavarsz! – felelte Sanyi nyájasan. – Igaz, hogy már a hócipőnk van tele veled, de azért dehogy, nem zavarsz!
- Ennek örülök! – mondta Andi vidáman.
Dia legszívesebben felordított volna, annyira idegesítette. Ennek aztán van bőr a képén!
- Mikor hagysz már minket békén?! – fakadt ki. – Komolyan, mikor szállsz le rólunk?!
- Úgy gondoltam, bizonyítékot keresel majd, hogy bebizonyítsd Sanyi ártatlanságát – kacarászott Andrea.
- Rosszul gondoltad – sziszegte Dia. – Semmi szükségem bizonyítékokra!
- Tényleg? – csodálkozott Andi. – Ó… hát akkor nem is zavarok tovább…
- Köszönjük! – vicsorgott rá Sanyi.
De Andi nem mozdult.
- Ó! Most jut eszembe, hogy…
- HAGYJÁL MÁR MINKET MAGUNKRA, JÓ?! NEM VÁGYUNK A TÁRSASÁGODRA! – ordította Sanyi.
Andi vállat vont.
- Ahogy gondolod, Sanyi. – azzal megfordult, és elment.
- Már megint megtépázta az idegeimet… - Sanyi visszafeküdt, és a mennyezetre meredt. – Miért ver a sors?! Mostantól ahol vagyunk, ott fog megjelenni?!
- Fogalmam sincs – csóválta a fejét Dia.
- Nem tudunk miatta táncolni, belekever minket egy verekedésbe, most meg kifigyelt minket, és pont olyankor ront ránk, amikor végre megcsókolhatnánk egymást! – Sanyi mindezt egy szuszra hadarta el, és úgy tűnt, tényleg veri az isten egy őt imádóval. – Elegem van belőle! Semmi köze a magánéletemhez, üldöz a szerelmével, és azt hiszi, minden álmom vele találkozgatni!

Sanyi beletúrt a hajába.
- Ha legközelebb megjelenik – fogadkozott -, szólok egy tanárnak. Ez már zaklatás, és engem ez felettébb zavar! Nem tudja felfogni, hogy én Téged szeretlek, nem pedig őt!?
- Sanyi, higgadj le! Ha kimutatod, hogy idegesít, tovább csinálja majd!
- Dia, én esküszöm, hogy holnap első utam hozzá vezet, és a képébe vágom, hogy…
- Nyugi! –Dia visszanyomta az ágyba Sanyit, amikor a fiú fel akart ülni. – Inkább próbálj meg aludni! Én meg kipihenem a mai fáradalmaimat. Borzalmas volt vele beszélgetni, bár azt nem is lehet beszélgetésnek nevezni. Na, szia, Sanyi. Megyek, lefekszem.
- Szia – motyogta Sanyi. Dia felállt, és kiment. Sanyi kissé csalódottan nézett utána.

Másnap Sanyi, mikor felment a szobájába, egy levelet talált az ágyán. Egyből felismerte Dia kézírását.


Szia, Sanyi!

Hogy vagy? Remélem, jól, és a monoklid is eltűnt… amúgy velem ma nem fogsz találkozni, mert el kellett utaznom egy küldetésre. (A jövőm miatt, ha jó harcos akarok lenni). Azt hiszem, neked is nemsokára lesz egy ilyen küldetésed. Úgy hallottam, akik lovagnak készülnek, egy hónapra kell elutazniuk, viszont én két nap múlva újra a suliban leszek. És akkor végre viszontlátjuk egymást. Reggel, amíg aludtál, benéztem hozzád, és eredetileg oda akartam tenni a levelemet, csak féltem, hogy valaki megtalálja és elveszi. Így hát szóltam Robinak, hogy tegye be ide neked. A rózsákat és a leveleket különben tényleg Nikivel rakattad az ágyamra? Megkérdeztem tőle. Nagyon jól eljátszotta, hogy semmit se tud az egészről! Majd leírod nekem a házit? Valamikor azt is be akarom fejezni. Egész nap rossz lesz a kedvem, már most hiányzol! Amúgy, a verekedést kivéve, csodálatos volt a suli-buli. Még mindig viselem a nyomát…

Képzeld, Bádi Andrea is tehetséges kül. képességtanból, valószínű, hogy a küldetés folyamán társak leszünk. Lehet, hogy ököllel fogunk tárgyalni, mint a fiúk, de majd megpróbállak utánozni… „Ki is dekorálhatnám a képét”, ha megengednéd, mert egyszerűen botrányos, amit csinál. Például: ma reggel egy szerelmeslevelet küldött neked, csak Robi kihozta a szobádból, és odaadta nekem. Most is nálam van. Először bocsánatot kér a zaklatásodért, aztán megkérdezi, érte otthagynál-e engem! Na, ehhez mit szólsz? Hát nem pofátlan? Majd a küldetés során, ha vele leszek, megkérdezem tőle, hogy is gondolta a dolgot. Aztán tőlem ököllel is tárgyalhatunk, vele úgyse lehet normálisan beszélni, hiszen kicsit hülye… na, most búcsúzom, mert nemsokára indul a hajóm. Sok millió csók, nagyon remélem, nem találkozol Mátéval, és nem dekorálod ki a képét. Mindennap gondolni fogok rád, minden órában, jó? Te is gondolj néha rám! Így talán átvészelem az előttem álló két napot, amik üresek és unalmasak lesznek… távolról is tartsd bennem a lelket! Dögunalom és megtestesült borzalom lesz, ha Andit két teljes napon keresztül el kell viselnem… szóval, csókollak, és ne felejtsd el azt sem, hogy nagyon szeretlek.

Sok szeretettel ölel:
Dia

Sanyi lelkét csendes derű árasztotta el. Mosolyogva újra végigolvasta a levelet. Annak nem nagyon örült, hogy két napig nem találkoznak, de a levél egyből jobb kedvre hangolta. Meg aztán az a szerelmeslevél! Igaza volt Diának: tényleg van bőr Andrea képén! De ha már a lánynál van a levél, semmi baj. Dia ezt el tudja intézni. Sanyi azt kívánta, bárcsak látná Andi képét, amikor Dia kérdőre vonja, és kiderül, hogy ő, Sanyi, nem is látta a levél színét sem… Dia majd felnyitja a szemét! Sanyi hangosan felnevetett a gondolatra. Jókedvűen felállt, és felkészítette magát az első órájára, miközben egyre csak Dia és a levele járt az eszében. Áldotta a jó Istent, hogy ilyen kedves, normális, megértő, szerető barátnője van, akit a divat és a smink se érdekel betegesen, és számára nem az a legfontosabb, hogy jól ki van-e fésülve a haja, nincs-e pattanás az arcán, és elég fényes és csillogó-e a szájfény. Sanyi utálta az olyan lányokat, akik mindenhová kiöltöznek. Dia pont jó úgy, ahogy van – és Sanyi örült, hogy ezen a lány nem hajlandó változtatni.
„Dia a legszebb, a legcsodálatosabb, a legnormálisabb, a legokosabb, a legmegértőbb lány az egész galaxisban!” – gondolta sóhajtva, és a vállára vette a táskáját.

Kicsöngettek az utolsó óráról is. Fentről, lentről diákok zsivaja hallatszott. Sanyi némán baktatott a folyosón. Egyszercsak valaki hátba taszította.
- Hogy vagy, Lawren? Lötyög még a fejed? Leverhetem, ha nagyon akarod…
Sanyi megfordult. Máté állt mögötte.
- Hagyjál békén! – horkant fel, és megnyújtotta lépteit.
Máté nem hagyta magát lerázni.
- Na mesélj: hogy van a csajod? Andi nem tépázta meg nagyon? Nagyon utálja a csajt, ugye tudod?
- Képzeld, rájöttem – morogta Sanyi.
- Igen? És? Mit fogsz csinálni? Andi a bulin „kis buta csitrinek” titulálta a csajodat! Ehhez mit szólsz?
- Tudod mit? Koptasd le magad! – Sanyi már szinte futott.
- Sőt, azt hitte, a csajod most kezd ki veled…
- Fogd már be!
- Amúgy pedig nagyon féltékeny volt, amikor a csajoddal táncoltál, meg magadhoz ölelted…
- Semmi közötök hozzá, kivel táncolok!
- És ölelgetted, meg fogtad a kezét…
- És? A barátnőm! Miért ne foghatnám a kezét?! – Sanyi lassan átváltott üvöltésbe. – Azért, mert Andrea szerelmes belém, az nem jelenti azt, hogy érdekel is! Jó lenne, ha felfognátok, hogy nekem van barátnőm, és eszem ágában sincs elhagyni!
- Jó’ van, Lawren, nem kell ordítani! Különben se nekem kéne ezt mondanod, hanem Andreának!
- De ő olyan hülye, hogy nem tudja felfogni! Reménykedtem benne, hogy te talán értelmesebb vagy, de úgy látom, nem igazán! Mondd meg Andreának, hogy szálljon le rólam végre! – Sanyi azzal faképnél hagyta Mátét, aki most már nem követte többet; döbbenten nézett utána, és meg se szólalt.

Sanyi becsapta a szobája ajtaját, belerúgott az ágyába, aztán leroskadt rá, és a tenyerébe temette az arcát. Elege volt az egészből. Ha Andrea nem hagyja abba…
Az ujjai között a padlóra meredt, és ekkor vette észre, hogy egy csomó papírfecni hever ott. Homlokráncolva felvette a legnagyobb fecnit. Rögtön felismerte, hogy ez Dia írása, a papírfecnik pedig csakis a levele maradványai lehetnek!
Sanyit olyan iszonyatos düh öntötte el, amihez foghatót még aligha érzett. Markába gyűrte a fecnit.
- ANDREA!!! – üvöltött fel dühösen. Felpattant, feltépte az ajtót, és kicsörtetett rajta.
- HOL VAN MÁTÉ?! HOL AZ A SZEMÉT?! – bömbölte. Az arrajárók döbbenten nézett rá, a legtöbben az elmeállapota iránt érdeklődtek, de Sanyi nem törődött velük. Befordult egy sarkon, végigcsörtetett a folyosón, aztán szinte beleütközött Mátéba. A fiú még magához se tért meglepetéséből, Sanyi máris galléron ragadta, és a falhoz szögezte:
- Miért tépted szét a levelemet?!
- Andrea bízott meg! – nyögte Máté. – És engedj el!
Sanyi vicsorgott még egy darabig, aztán végül elengedte. Máté megigazította az ingét. – Nem kéne úgy nekem jönnöd – morogta. – Andrea volt, aki…
- ÉS HA AZT MONDJA NEKED, HOGY UGORJ A KÚTBA ÉRTEM, MEGTESZED?! – ordította Sanyi. – ÉRTESD MEG VELE, HOGY SZÁLLJON LE RÓLAM! ELEGEM VAN BELŐLE! TE MEG NE LÉPD ÁT A SZOBÁM KÜSZÖBÉT! NE TÉPD SZÉT A LEVELEIMET, AZÉRT, MERT A HÜLYE KIS ANDIKÁD ÚGY ÓHAJTJA! KÜLÖNBEN IS, HONNAN TUDTA, HOGY DIA LEVELET ÍRT NEKEM!?
Máté felvonta a szemöldökét.
- Ezt talán tőle kérdezd meg – felelte. – De ha tényleg eleged van belőle, holnapután mondd meg neki. Én meg… megpróbálom megértetni vele, de nem hinném, hogy hallgat rám. Túlságosan ragaszkodik hozzád… csak tudnám, mit eszik úgy rajtad.
- BARÁTNŐM VAN, AKIT SZERETEK! ÉS SOHA, SENKIÉRT NEM HAGYNÁM EL! EGY KINDES DIÁNA TÖBBET ÉR TÍZ, SZÁZ, EZER, ÉS TÍZEZER BÁDI ANDREÁNÁL IS! EZT ÜZENEM A DRÁGALÁTOS ANDIKÁDNAK!
Azzal Sanyi megfordult, és visszament a szobájába.

Az órák és a napok csigalassúsággal teltek. Sanyinak már nagyon hiányzott Dia, és bizonyára így lehetett vele a lány is. Az órák unalmasak voltak, pedig sok új dologgal ismertették meg Sanyit, ha a fiú egyáltalán hajlandó volt odafigyelni. Sokszor eszébe jutott, amikor önfeledtek táncoltak, vagy beszélgettek a teraszon; vagy amikor együtt üvöltöttek Andreával… Azzal vigasztalta magát, hogy úgyis együtt fogják levakarni róla Bádit…
Mikor végre elérkezett a várva várt nap, Sanyi ismét felkereste Mátét, hogy megkérdezze, pontosan mikor érkeznek vissza a küldetésről.
- Nem tudom! Ha minden jól megy, egyetlen szállítóhajó hozza őket vissza, de hogy mikor, arról fogalmam sincs!
Sanyi csüggedten lement a bejárati csarnokba, és megfogadta, hogy addig bizony onnét el nem mozdul, amíg Dia be nem lép az ajtón.
Ekkor hatalmas dörrenés rázta meg az iskolát. A kapu kivágódott, és tömegesen tódultak be az ijesztő külsejű lények, akik buzogányokkal, karddal és minden egyébbel a fiú felé vágtáztak.
Sanyi felkiáltott – elakadt a lélegzete. Orkok! Sosem látott orkokat, de azokról mindig borzongva meséltek; és Sanyinak eszébe jutott egy részlet is: „Mindent felégettek, mindenkit megöltek. Könyörtelenek, erősek, és csak gyilkolásnak élnek. Aki orkok útjába áll, ostobának nevezik – egyenest a vak és kínnal teli halálba rohan…”
Sanyi nem ért rá foglalkozni, mint keres ötven ork Lagerfeltben, csak azt tudta, hogy ott áll fegyvertelenül, és még menekülni sincs ideje...
Aztán már csak egy puffanásra emlékezett.

Folyt. köv.