Fekete fátyol - V. rész - 17.

- Azt hiszem, mégse lennénk jó táncosok – jegyezte meg Sanyi, miután harmadszorra se sikerült elérniük eredményt a táncolásban – nevetésben annál inkább. Dia hozzábújt, és behunyta a szemét. Sanyi a plafont bámulta.
- Milyen jó itt a földön, igaz? – kérdezte rekedten. – Minden olyan...
Elhallgatott. Hirtelen megmagyarázhatatlan álmosság tört rá. Lecsukódott a szeme.
- ... olyan fárasztó – fejezte be alig halhatóan. Dia felemelkedett, lenézett rá, és elmosolyodott. Sanyi elaludt. Nézte egy darabig, aztán lehajolt, és megcsókolta a fiút.
- Jó éjt, Sanyi – suttogta, és odatett Sanyi feje alá egy kispárnát. Sani mordult egyet, kinyújtotta a kezét, és lehúzta magához Diát.
- Azért te csak maradj itt – motyogta félálomban.
Dia becsukta a szemét. Elképzelte, hogy egy csónakban hevernek, amit lágyan ringat a szél, és fönt az égen ragyogóan süt a nap. Nevetnek, minden békés, a környék nyugodt, és...
Észre sem vette, hogy elbóbiskolt – Sanyival együtt.

Dia arra ébredt, hogy Sanyi szólongatja őt.
- Dia! Hahó, ébredj!
- Hm? – a lány álmosan pislogott. Felült, a tarkóját masszírozta. Sanyi az íróasztalánál ült, a lábát feltette az asztalra, és nevetve nézte.
- Te aztán tudsz aludni!
Dia szégyenlősen elmosolyodott. Feltápászkodott, és hozzávágta Sanyihoz a kispárnát.
- Gonosz! – mondta szemrehányóan. Sanyi elvigyorodott, és a tarkója alatt összekulcsolta a kezét. – Nos, mit álmodtunk, kedves táncpartnerem?
Dia már bánta, hogy elfecsérelte a kispárnát az előbb. Odament Sanyihoz, és egy határozott mozdulattal kivette a kezéből a párnát, majd püfölni kezdte barátját, aki nevetve védekezett. Odarohant az ágyához, felkapott egy másik kispárnát, és lejátszottak egy hatalmas párnacsatát. Végül kimerülten Sanyi ágyára dőltek.
- Én győztem – kuncogott Dia.
- Nem, nem te győztél. – Sanyi a plafonra bámult.
Aztán eszébe jutott valami.
- Egyébként mikor megyünk vissza?
- Akár holnapután is – felelte Dia. – Az űrhajót odaadták nekünk, és most ott vár minket a nagy réten kialakított leszállópályán.

- Az hol van?
- Nem mindegy? A lényeg, hogy nem találja meg senki. Jól el van rejtve.
- És holnap nem lehetne visszamenni?
Dia felvonta a szemöldökét.
- Mi az, ennyire várod a „szünetet”?
- Dehogyis! – visszakozott ijedten a fiú. – Szó sincs erről! Csak szeretném viszontlátni Mar…- elhallgatott, a homlokát ráncolta. - Apropó, nem azt mondtad, hogy ott most nyírbálják le a lakosokat meg mindenkit?
A lány az ajkába harapott.
- Deee… - válaszolta kelletlenül.
Sanyi úgy nézett rá, mint aki citromot nyelt.
- Akkor meg mire várunk?! Akár most azonnal…
- Nem, Sanyi! Azért ez nem megy ilyen könnyen! De mehetünk holnap is, csak akkor készülj fel az útra, meg én…
Váratlanul kopogtak. Sanyi úgy pattant fel, mint akit megcsíptek. Odarohant az ajtóhoz, és gyorsan kinyitotta. Lawrenné nézett be, és egy kicsit meghökkenve nézett a fiára. Sanyi elvigyorodott. Anyja tekintete elidőzött a szanaszét heverő kispárnákon és az ágyon heverő Dián, akinek az arcán ugyanolyan vigyor volt, mint Sanyinak. Megcsóválta a fejét, aztán megszólalt:
- Miért nem jöttök ki a teraszra? Mi is kimegyünk Andrissal. Szép esténk van.
- Remek ötlet! – kiáltott fel egyszerre Dia és Sanyi.
Nyomban siettek Lawrenné után, de az asszony megfogta Dia karját:
- Szerintem jobb, ha fölvesztek még magatokra valamit, mert azért nincs olyan meleg. Várjatok, mindjárt keresek valami fölsőt a ruhásszekrényben… - azzal intett, hogy kövessék.

- Na, Sanyi, ez a fölső jó? – mutatott fel Lawren Márta egy sötétzöld pulcsit.
- Hát… aha… - motyogta a fia, és máris kivette a kezéből.
Lawrenné most kinyitott még egy szekrényajtót, és tovább keresgélt.
- Hm. Mit is adjak neked? Mondjuk… ezt…?
Dia meghökkenve nézett a kötött mellényre, ami ronda zöld csíkokkal volt díszítve. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, az asszony egyből visszarakta.
- Nem, nem, ez túl… hogy is mondjam… bizarr egy darab, nem igaz? De ezt csak jobban kedveled? – vett elő egy fehér melegítőt. Dia arca nyomban felderült.

Nem sokkal később Sanyi apja mellett ült a teraszon. Dia mellette üldögélt. Lawrenné is előbukkant; süteményt és innivalót hozott a gyerekeknek meg a férjének. Letette egy kis asztalra, mindannyijuk elé, majd hozott egy széket, és helyet foglalt Lawren András mellett.
- Holnap mennek el Sanyiék – közölte.
- Igen? – nézett meglepetten fiára András. – Miért nem maradtok még egy kicsit? Olyan jó volt, kicsit visszatért az élet a…
- Hapci! – tüsszentette el magát Sanyi.
- … házba – fejezte be a mondatot Lawren úr. – Egészségedre, fiam.
- Böszögöm – szipogta Sanyi, és kifújta az orrát.
- Ej, Sanyi, megmondtam, hogy ne aludj a földön! – rótta meg fiát Lawrenné.
Sanyi céklavörös lett.
- H-honnan tudod, hogy én… - dadogta.
- Diától – hangzott a rövid válasz. Sanyi nyomban a lány felé fordult. Dia lesütötte a szemét.
- Miért mondtad el? – fakadt ki Sanyi, tetetett dühvel.
- Én… én csak… izé… nem tudtam…
- Honnan is tudhatta volna? Dia, egyétek a sütit! Azért van!
Sanyi elhúzta a száját, de végül is beleharapott egy teasüteménybe.

Nem telt bele pár perc, és már mind a négyen vígan falatoztak. Lawren András mindenkinek töltött a szénsavas zöldalma üdítőből. Dia Sanyi vállára hajtotta a fejét. A fiú beleivott az italába, ránézett Diára, aztán letette a poharat az asztalra, és a csillagokra emelte a tekintetét.
Minden békés volt. Előttük, a 20-21 méterre levő úttesten nem haladt el egyetlen autó sem. Valahol egy kutya ugatni kezdett, de hamarosan el is hallgatott. Egy közeli fának a szél megrezegtette faleveleit, és a hűvös fuvallat végigsöpört a bokrokon és a többi fákon egyaránt. A tücskök halkan ciripeltek a fűben. Dia szeme lassan lecsukódott, úgy hallgatta tovább a természet zajait, ami fülsiketítőnek hatott az álmos csöndben.
Hallotta, ahogy Sanyi azt mondja neki, mégsem indulhatnak el holnap, mert orkok fogják várni őket Lagerfeltben, és akkor lemészárolják a szüleit. Megérkezett az apja is, orknak beöltözve – ő volt az orkok vezére.
- Megölöm a barátodat! – sziszegte, és meglengette buzogányát Dia felé.
- Ne – suttogta a lány. – Nem mérgez meg semmi…
Váratlanul valaki megragadta a karját, megrántotta. Dia ránézett. Apja volt az – de az arca csakhamar átváltozott Reynardé, aki gonoszul felnevetett…
- Anya! Dia elaludt a vállamon! – kiáltott fel halkan Sanyi.
- Nem baj, fiam. Valahogy felvisszük a szobádba, had aludjon. – mondta Lawrenné.
- Majd én felviszem – ajánlotta Lawren úr. Valaki mintha megemelte volna… aztán még mélyebb álomba merült.

Másnap reggel Dia meglepve tapasztalta, hogy Sanyi ágyán fekszik, pedig nem emlékezett rá, hogyan került oda. Kicsit megemelte a fejét, és körülnézett. Sanyi épp egy hátizsákba pakolt be néhány dolgot.
Megfordult, odalépett az ágyhoz, levett valamit a polcról, azt is berakta. Majd Diára nézett, és szélesen elmosolyodott.
- Hát felébredtél, álomszuszék?
Dia felült.
- Hogy kerülök ide? Nem emlékszem, hogy lefeküdtem volna…
Sanyi észrevett egy újabb dolgot. Bizonyára úgy gondolta, erre is szükség lesz, hát bepakolta, és így felelt:
- Nem… apa hozott be téged… tegnap este elaludtál… de én a helyedben most sietnék az átöltözéssel, mert nemsokára indulunk – legalábbis anya azt mondta, inkább reggel induljunk, minthogy napközbe… bár már lassan dél van…
A lány kicsit furcsának érezte Sanyi viselkedését. Bármit mondott, Sanyi csak mosolygott.
- Szép napunk van! – fütyörészett a fiú, és behúzta táskája cipzárját.
Dia megállt előtte (immár farmerban és pólóban). – Mi van? Mitől vagy ilyen… ilyen…
- … jókedvű? Ó, semmi… csak jó kedvem van. Egyszer nekem is lehet, nem?
- Persze, de…
- Amúgy pedig gratulálok!
- Miért?
- Elnyerted szüleim tetszését – vigyorgott Sanyi. – Ez már nagy szó!
- Tényleg? És ezért vagy olyan jókedvű?
- Aha!
- Hú. – Dia megcsóválta a fejét.
Sanyinak ekkor eszébe jutott valami.
- Hoppá! Kihagytuk a Duna-parti sétánkat.
- Tényleg. De még elmehetünk, nem?
- Hm. Végülis az űrhajó megvár...
- Hát akkor mehetünk is!
Sanyi letette a hátizsákját.

Lerobogtak a lépcsőn.
- Anya, mielőtt elmennénk, még elmegyünk a Dunához – mondta Sanyi. Lawrenné meglepetten nézett rá.
- Ahogy gondoljátok, Sanyi.
Dia és Sanyi kiléptek az utcára. Kellemes idő volt. Sanyi lehajtott fejjel bandukolt Dia mellett, és nem szólt semmit. Dia kicsit aggódva figyelte.
Végre elérkeztek a Dunához. Sanyi első dolga volt megállni a parton. Dia odalépett mellé, és ő is a vizet nézte. Várta, hogy Sanyi megszólaljon, ám erre nem került sor.
- Öhm... Sanyi...
- Hm? – a srác nem nézett rá. Látszott, hogy nagyon elmerült a gondolataiban.
- Min gondolkodsz?
Dia azt hitte, Sanyi azt feleli majd: semmi. De nem így történt.
- A tegnap estén.
Diából mintha kiszippantották volna az összes levegőjét. Lehajtotta a fejét.
Sanyi hirtelen a lány felé fordult.
- Te nem töprengenél ezen?
Dia felemelte a fejét.
- Nem tudom... – motyogta. – Nem tudom, mi... mi üthetett belénk.
Sanyi arca merevvé vált.
- Én sem. Tudod... én örülök, hogy...
Elhallgatott.
- Minek? – kérdezte Dia. – Minek örülsz?
Sanyi hosszan nézett a szemébe.
- Annak, hogy volt eszünk.
Dia hirtelen elnevette magát.
- Na látod, annak én is.
- Dia – kezdte Sanyi kissé akadozva.
- Igen?

Sanyi nem válaszolt. Egyik kezével megérintette Dia arcát, hogy aztán hevesen magához szorítsa.
Aztán hirtelen elengedte, és odakiáltott valakinek:
- Hé, Kristóf!
Dia megfordult. Az utcán egy velük egykorú, magas, nyúlánk fiú ment, de összerezzent Sanyi kiáltására. A homlokát ráncolta. Sanyi odafutott hozzá.
- Hé, Kristóf, hát nem ismersz meg?
Kristóf a fejét rázta.
- Sanyi vagyok, tudod, Lawren András fia!
Kristóf rámeredt. Aztán vigyor terült el az arcán, és lelkesen kezetfogott Sanyival:
- Hé, öreg cimbora, de megváltoztál! Mi van veled? Ezer éve nem láttalak!
- A barátnőmmel vagyok itt – magyarázta Sanyi, és Diára mutatott, aki lassan odasétált hozzájuk. – Dia, bemutatom Heldes Kristófot, régi ismerősét a családnak. Jó barátom. Kristóf, ez itt Dia.
Kristóf kezetfogott Diával.
- Hello, Kristóf vagyok.
- Szia, én pedig Kindes Diána.
Kristóf elnézte őket, aztán felnevetett.
- Komolyan, el sem hiszem! Hány éves is vagy most, Sanyi?
- Tizenhat.
Kristóf elmerengve bólogatott.
- Hogy telik az idő! Azt meg főképp nem gondoltam volna, hogy barátnőd is van!
- Bezony – nevetett Sanyi. – És már két éve!
- Ejha, te aztán nem tétlenkedtél! De hogy-hogy nem láttalak errefelé? Elköltöztél a szüleidtől? Ja, nem, te is Lagerfeltben tanulsz, mi?

Dia csodálkozva nézett rá.
- Hát ezt meg honnan tudod? – gyors pillantást vetett Sanyira. – A többi ismerősödnek mind azt mondják, hogy külföldön vagy, és...
- Á, régen segítettem Sanyi szüleinek – legyintett Kristóf.
- Mondhatni családtag volt – nevetett Sanyi. – Akkor voltam tízéves!
- Ma is nálam van az a fényképed, ahol a kutyáddal hülyülsz – mondta Kristóf, és előhalászott a kabátzsebéből egy meggyűrt fotót. – Azért hordom magamnál, mert mindig röhögnöm kell, ha meglátom. – elnézegette a képet, majd Sanyira nézett. – Hát, öregem, iszonyúan megváltoztál!
Dia is megnézte a fotót. Sanyinak nagyon kerek arca volt, de hasonlított a tizenkét éves Sanyira.
- Aranyos vagy rajta – mosolygott rá a fiúra. Sanyi elhúzta a száját.
- Na és meddig maradtok?
- Már ma megyünk vissza – felelte Sanyi -, csak beígértem egy sétát, és most akartam pótolni, még indulás előtt.
- Jól tetted. Na, megyek tovább. Jó sétálást!
Azzal Kristóf elsietett. Sanyi mosolyogva nézett utána.
- Jó haverom – mondta halkan.
- Tényleg jó fej – bólintott Dia.
- Ugye?

Sanyi visszaindult a Dunához, és letelepedett a partján. Sokkal jobb kedvében volt, mint a Kristóffal való találkozás előtt, és Dia emiatt külön hálás volt Kristófnak.
Dia leült mellé.
- Mit gondolsz, megnyerjük a háborút?
Sanyi mosolya lehervadt az arcáról.
- Nem tudom. Nagy baj lenne, ha nem, az tuti.
- Nem félsz egy kicsit sem? Azt hiszem, még nem voltunk olyan hatalmas csatákban. Kivéve amikor a bölömbikákkal küzdöttünk.
- Jaj, ne is emlékeztess rá! – nyögött föl Sanyi. – Örülnék, ha megint amnéziám lenne, és elfelejteném Saradont a drágalátos bikáival együtt!
- Azért nem volt annyira szörnyű – jegyezte meg Dia óvatosan.
- Még hogy nem? Dia, Saradon egy vadállat!
- Nem, csak egy jaeli.
- Hm, tényleg, kiváncsi vagyok, vajon hol lehet Jael. Az senkinek se jutott még eszébe, hogy fel kéne robbantani Jaelt?
- Szerintem külön pajzs védi.
- El tudod képzelni? Jó, igazad van. Az ilyen gépezeteknek biztos van pénze ilyesmire.
- Pénze? – Dia elnevette magát. – Szerintem ott pénz sincs.
- De családjuk csak van!
- Hogy lenne? Csak azok, akik megalkották őket.
- Ja, a diliházban biztos.
Hallgattak. Sanyi hatalmasat ásított.
- Nem igaz, olyan álmos vagyok! Mennyi az idő?
- Dél volt, amikor elindultunk.
- Akkor olyan fél egy körül járhat. Hé, nem ebédelünk meg még a szüleimnél?
- Sanyi, egyszer el kell indulnunk!

- Jó, jó, de mégis, teli gyomorral sokkal jobb lenne, nem?
- Sanyi, inkább menjünk, pakoljunk össze, és minél előbb nyerjük meg a háborút. Nem akarom, hogy tízezrek hasztalanul haljanak meg addig, míg mi jókedvűen ebédelünk a szüleidnél. Ez időpocsékolás.
- Csak életpocsékolás.
- Ilyen kifejezés nincs.
- Nem mindegy? A lényeg: nem akarod, hogy itt ebédeljünk. Éhes vagy?
- Nem igazán.
- Én sem. Úgyhogy végülis nem is baj.
Megint hallgattak. Végül Dia szólalt meg.
- Na mi az, nem megyünk?
- Hm? Ja... mindjárt. – Sanyi a Dunát nézte. – Ki tudja, visszatérhetünk-e ide valaha?
Dia felkapta a fejét.
- Azt mondod...
Sanyi ránézett.
- Hm?
- Azt mondod... azt mondod, visszatérhetünk-e?
- Aha. Hát te meg én, nem?
Dia elmosolyodott. Sanyi felállt.
- Na, akkor indulhatunk is. – gyors pillantást vetett a mosolygó Diára.
- Hé, mi van? Min mosolyogsz?
- Semmi, semmi – legyintett Dia.
- Fogadjunk, hogy a visszatérhetünk-e-n mosolyogsz.
- És ha igen?
- Akkor jó. – Sanyi megfogta Dia kezét, de még a tájat fürkészte.
- Remélem, hogy nemsokára újra itt lehetünk – morogta, aztán hátat fordítottak a sétánynak, és elindultak hazafelé, hogy felkészüljenek az útra.

- Vissza is jöttetek? – kérdezte Lawrenné meglepetten, mikor ajtót nyitott.
- Aha – felelte Sanyi.
- Nem ebédeltek itt? Most lett kész az ebéd.
- Nem, anya, köszönjük – hárította el Sanyi a meghívást. – Megbeszéltük Diával, hogy minél előbb Mardigóra akarunk érni.
- Hát jól van – sóhajtott Lawrenné. Sanyiék felsiettek az emeletre.
- Én nagyon örülnék, ha ilyen szüleim lennének – jegyezte meg Dia, mikor Sanyi lehajolt a hátitáskáért. A srác felegyenesedett.
- Az apádról tudom, hogy egy elmebeteg, de az anyukádról nem mondtál semmit.
- Nincs is mit mondani róla – felelte Dia -, nem nagyon emlékszem rá. Amikor apa elköltözött tőlünk, vele éltem. Nagyon szerettem. Azt hiszem, most olyan ötven év körül lehet.
- Hm. Egyszer őt is meg kéne keresni – jegyezte meg Sanyi. – Kiváncsi lennék rá. Biztosan nagyszerű asszony.

Dia halványan elmosolyodott.
- Igen, valóban az. De az apám... fel sem foghatom, hogy mehetett hozzá ilyen szörnyű alakhoz.
- Dia, szeret téged az édesapád? – ráncolta a homlokát Sanyi.
- Igen, a gyenge pillanataiban, bár azok elég ritkán jönnek elő.
- Nem sok apai szeretetet kaphattál akkor.
- Nem, tényleg nem.
- És a bátyádat szerette?
- Nem tudom – felelte Dia elgondolkozva. – Erre már tényleg nem emlékszem.
- Dia, ígérj meg nekem valamit!
- Mit? – kérdezte Dia, meghökkenve a komoly hangnemtől.
- Egyszer ugye meglátogatjuk édesanyádat a háború után?
- Az a baj, hogy már nemigen tudom, hol él.
- De felkutatjuk mindenáron, igaz?
- Ha ennyire szeretnéd, felőlem lehet.
- Biztosan örülne nekünk.
- Lehet – hagyta rá Dia, aztán hirtelen odalépett barátjához, és odabújt hozzá
Sanyi összerezzent, aztán lenézett rá.
- No mi az? Félsz valamitől?
- Nem – felelte a lány röviden.
- Hát akkor?
- Semmi, csak jó hozzád bújni.
- Oh. Értem. – Pár percig így álltak, aztán végül Sanyi szelíden eltolta magától a lányt, felemelte a táskáját, és fellendítette a vállára.
- Na, azt hiszem, útra készen vagyunk. Irány az űrhajó!

- Vigyázzatok magatokra, és máskor is nagyon szívesen látunk. Mindkettőtöket. – Lawrenné magához ölelte fiát, aztán kiengedte a karjai közül, hogy aztán Diát kapja közéjük.
- Ugyan, Márta! Tudnak ezek vigyázni magukra! – nevetett András, és kezetrázott Sanyival. – Remélem, fiam, máskor is látunk, és aztán csak bátran!
- Oké, apa, vettem az adást – legyintett Sanyi, de fülig ért a szája. Magához ölelte Diát: - Vigyázok Diára!
Dia is kezetfogott Lawren úrral.
- Köszönöm a vendéglátást.
- Ugyan, nincs mit – legyintett Lawrenné. Majd együtt integettek férjével a távozó fiatalok után.

- Alig várom, hogy visszaérjünk Lagerfeltbe – sóhajtotta a lány, miközben az űrhajót kormányzó Sanyit figyelte.
- Meg hogy ellássuk a baját azoknak a szemeteknek – sziszegte Sanyi dühösen. Futó pillantást vetett Diára. – Innentől már csak Mardigo akadhat az utunkba.
Sanyi kicsit felemelkedett az ülésről, és elcsavarta a hajó tetején levő légkondíciáló gombot.
Mikor visszaereszkedett az ülésre, megadta az úticélt, aztán átállította az űrhajót gépvezérlésre, így nyugodtan hátrasétálhatott Diával a társalgóba.
- Csodálatos érzés elhagyni a Földet – ásította a srác, kényelmesen elnyúlva egy bőrfotelben.
- Ühüm. – Dia leült vele szemben, az előtte levő asztalt tanulmányozta.
Némaság borult rájuk. Végül Sanyi szólalt meg először.
- No mi az?
Dia felemelte a fejét.
- Ugye nálad van a kardod, Sanyi?
- Ig… ja, nem.
Dia sóhajtott.
- Az űrhajósnál csak pálca volt. – hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani. – Te nem tudsz harcolni.
- Majd bemegyek a szobámba, és előveszem.
Megint hallgattak.
Sanyi homlokráncolva nézte a lányt, akiről lerítt az elkeseredettség.
Fölkelt a fotelból, odament Diához, és leguggolt elé.
- Mi a baj?
- Hm? Semmi. Csak valahogy… rossz kedvem lett. Nem tudom miért.
Sanyi elgondolkozott.
- Biztos?
- Igen, persze.
Dia felállt, megkerülte az asztalt, és kibámult az űrhajó keskeny ablakán.
Sanyi is felállt, de nem ment oda hozzá. Úgy érezte, Dia egyedül akar maradni. Lehalkított léptekkel hát átvágott az utastéren, és visszaült a pilótaszékbe.

Pár perccel később meghallotta Dia lépteit. Úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná a műszerfalat, és nem hallaná, ahogy a lány megszólal:
- Miért hagytál ott?
Mivel a fiú még mindig a gombokat tanulmányozta, Dia leült a székébe.
- Sanyi.
Sanyi most bal oldalra nézett, és a kijelzőt figyelte.
- Sanyi.
A fiú előkereste a térképet, és azt nézegette.
- Sanyi!
Sanyi uralkodott magán, nehogy válaszoljon. Elhatározta magában, hogyha Dia nem vágyik a társaságára, akkor ő sem a lányéra.
- Sanyi, beszélek hozzád, nem hallasz?
Sanyi most se felelt.
Dia, elunva a dolgot, felállt, és hátrament. Ott maradt az utazás hátralevő részében is.

Folyt. köv.