Fájó emlék

Azt mondják az idő minden sebet begyógyit, de még frissen él bennem e két ember története, mely minden percen elgondolkodtat, pedig nem velem történ, mégis ha rágondolok beleborzongok és összeszorul a torkom....
Minden egy hideg januári napon történt életük7. évében. Nem voltak házasok, de szerelmük mindennél többet ért. Kettesben éltek egy kis városban. Az emberek csodálattal beszéltek róluk és szerelmükről, talán mert tényleg az volt:csodálatos. Ahogy az emberek tartják, mindenkinek van egy párja a világon, teljes joggal mondhatjuk, hogy Ők megtalálták. A karácsonyt és a szilveszter már jóval maguk mögött hagyták az emberek lassan, de minden visszaállt a normális kerékvágásba. Mint ahogy az már mondtam január vége fele járunk. Az egyik nap John dolgozni indult, de akkor még nem sejtette, hogy ez a nap nem olyan lesz mint a többi. Anna még az álomvilág legmélyebb tengerén járt. John leheletnyi óvatossággal egy csókót adott Anna arcára, majd elindult. Ahogy kocsijába ült félreérthetetlen vágy fogta el, hogy amint beér a céghez, azonnal fölhivja szerelmét. Igy is tett. Anna épp akkor kelt ki az ágyból és álmos hanggal felvette a telefont.
-Hallo. - mondta ásitva
-Jó reggel a világ legédesebben ásitó hölgynek.
Anna elmosolyodott majd folytatta.
-Jó reggelt szivem. Korán elmentél. Miért nem ébresztettél fel?
-Nem volt szivem. Annyira édesen aludtál.
-Van valami baj talán, hogy most hivsz, hiszen most értél be. Nem igaz?
-De, igen. De nem birtam ki hogy ne halljam a hangodat és el kell mondanom, amit már tudom ezerszer elmondtam, de ugy gondolom, hogy nem lehet elégszer elmondani mennyire szeretlek. Mindennél jobban. Szeretlek nagyon nagyon. Nélküled fél ember vagyok, szükségem van rád, mint a levegőre.
Anna csak hallgatta a gyönyörű szavakat, miközbe visszadőlt az ágyra. John folytatta.
-Ugye örökre velem maradsz és sose fogsz elhagyni, azt nem élném túl.
-A halálnál biztosabb az hogy, jóban,rosszban, egészségben betegségben melletted leszek.
John megnyugodott.
-Majd még hivlak.Szia
-Várni fogom.Szia
Anna napja ennél szebben és jobban nem is indulhatott volna. Meg akarta lepni kedvesét valami finom vacsorával. Gyorsan lefürdött majd elment a boltba. Csak olyan, finomságokat vett, ami tudta, hogy John számára ellenállhatatlan. Fizetett majd elindult haza. A nap annak ellenére, hogy január volt csodásan sütött, az emberek a megszokott tempoba igyekeztek eljutni a munkahelyükre, orvoshoz, vásárolni ki-ki a saját dolgát intézni. Anna az égre emelte tekintetét és köszönetet mondott, mindenért, ami neki megadatott. Ez a szép pillanat elég volt bajhoz. A kenyér az üditők mind a földön hevertek, ahogy Anna is. Senki soha nem fogja megtudni, hogy hogyan történt, miként tudodd letérni a járdáról. De egy biztos már késő volt a visszalépéshez. A kocsi vezetője azonnal kiszállt és segitségért kiálltott. A telefon eközbe csöngött otthon, de senki nem vette fel. John érezte, érezte, hogy baj van azzal rögtön haza indult. A baleset helyszine fele indult haza, igy a forgalom nem igen haladt. Ahogy elgurult a tömeg mellett ismerősnek vélte azt a kezet amely ott hevert az úton mozdulatlanul.
-Anna! - kiabálta majd félreállt, kiszállt a kocsiból és a tömegen átverekedve magát, döbbenten látta ő tényleg Anna.
-Ne!Istenem miért?! - kérdezte zokogva.
-John.
Egy pillanatra megszeppent, de igen, Anna szólt hozzá.
-Anna...Anna ne hagyj el. Megigérted.
-Most is megigérem... - mondta kicsit nehézkesen levegő után kapkodva- megigérem, hogy mindig melletted leszek. Csodás évek voltak...
-Neee!!!- John már nem birt uralkodni magán - Nem halhatsz meg...
-John, szerelmem, légy erős és ne feledd szeretlek, úgy mint még soha senkit az életemben. Te voltál a bölcsöm, te leszel a sirom...soha..soha nem hagylak egyedül. Azzal szemei lecsukodtak. Az addig oly sürgölődő emberek elcsendesültek. Majd minden elcsendesült.
A napok, hetek, hónapok teltek, de John érzései nem változtak. Feküdt az ágyukon és a képüket nézve a boldog pillanatokat felidézve egy könnycsepp csordult le az arcán. Tudta hogy Anna vele volt és vele lesz mindörökre.