Fájdalom

A takaróm alatt fekszem, magzat pózban. –Nem szabad megtenned. Nem szabad megtenned.- kántálom magamnak. Hajnali kettőre jár és én csak egy dologra tudok gondolni. Ahogy a pengét végig hasítom a csuklómon, és a vér vékony csíkban folyik végig. Pupilláim kitágultak, ringatom magam az ágyban. Ne tedd. Ne tedd. Utasítom magam. A vágy egyre erősebb.  Már vagy tucatszor álltam fel, hogy megtegyem, de a fésülködő asztalom előtt mindig megálltam. Hosszasan néztem magam. Minden vágyam hogy érezzem a fájdalmat. Legszívesebben az egész testemet összevagdosnám. De nem tehetem. Meglátszódnának örökre. Elég az a pár, ami a csuklómon megmaradt.
Beteg vagyok. Depressziós. 17 évesen depressziós lettem. Apám nem veszi észre, anyám meg tagadásban él. A halál a mindennapi gondolataim részévé vált. Minden átkozott reggel  úgy kelek fel, h na, még mindig élek. És nem szívből mondom, mintegy megkönnyebbülve. Nem érzem értelmét az életemnek.  Persze a halál megváltás lenne. Újra eszembe jut a kezem. Remegnek a kezeim, még szorosabban fonom magam köré, nem mintha fáznék. Csak félek hogy szétesek. Holnap, vagyis még ma történelem tz-ét írunk, én meg csak a véremre és a fájdalomra tudok gondolni. Kibaszottul elcseszett vagyok. Ahogy a penge végig fut az alkaromon, belevágva evvel a húsomba. Ettől a normális emberek frászt kapnának, és sikoltoznának. Némelyek esetleg még sokkot is kapnának.  Rohadtul elcseszett vagyok. Talán más is érzi ezt? Talán más is ilyen? Biztosan. Csak én nem ismerek egyet sem.  Aludnom kellene. Már megint nem fogok tudni koncentrálni az órákon. Mondjuk sosem vagyok ott teljesen. Álom világban élek, miközben pedig az igazi összedől. Romokban hever, és én nem tudom újjá építeni. Nincs hozzá elég erőm. Elkezdem, majd feladom. Penge. Kéz. Fájdalom. Élvezet. A szavak akaratlanul jelennek meg a szemeim előtt. Penge. Kéz. Fájdalom. Élvezet. Ennyi volt, feladom.
Felkelek az ágyamból, a tükröt gondosan elkerülöm. Leülök az íróasztalomhoz, felkattintom az olvasó lámpám. Előveszem a pengém, gondosan ráhelyezem a csuklómra. Behunyom a szemem, a fájdalomra koncentrálok. A kezem elindul, a penge vág. Oh igen. Végre. A fájdalom végig söpör a testemen, a szájam mosolyra húzódik. Igen. Ez az amit akarok. Semmimás. Még egyszer. Izgalmamba beleharapok az alsó ajkamba. Még egyszer. És még vagy fél tucatszor megteszem. A vér végig folyik a kezemen.  Ez vagyok én. Nem más. Egy lány, aki a fájdalom miatt él, akit ez tart életben. Aki mindennap minden percében csak arra tud gondolni, ahogy éjszaka a penge végig hasítja a testét.