Egy kis ideig még a kanapén ülve gondolkodtam, de utána éreztem hogy innen mennem kell, talán megszólalt a lelkiismeretem. Elköszöntem Rékától, aki még gyorsan elmagyarázta hogy sajnálja, és hogy rég nem volt pasival, meg hát teljesen felizgult látva engem ahogy verem a farkam... Kimentem a lakásból, és látva hogy egy idős néni éppen a kóddal bajlódik hogy kinyissa az ajtót, gyorsan odafutottam és udvariasan kinyitottam.
- Köszönöm, fiam!
- Szívesen. - Amikor kiléptem az ajtón váratlanul próbálta feldolgozni a még mindig Lídíán és Rékán kattogó agyam, azt hogy már elvonultak felettünk az esőfelhők, és a csillagos ég mutatta meg magát. Az eső elment, de itt hagyta a maradványát, a hatalmas tócsáit. Már sötét volt kint, azaz csak a hold világított a megszokott halvány fényével. Egy ideig álltam az ajtóban, mikor határozottan elindultam. Pár lépés után hallottam ahogy hatalmasat csattan mögöttem az ajtó. Réka lakásának ablakához értem, és meghökkentő látvány fogadott. Az ablak üvegen át mosolygott rám, amíg én céltudatosan sétáltam tovább. Mikor a lakás utolsó nyílászárójának végéhez értem vissza tekintettem rá, az egész csak egy másodperc volt, de úgy éltem meg mintha egy évtized lenne. Szerelmes lettem. Ahogy rátekintek, a barnán csillogó vállig érő hajára, azokra a szemekre, és ha a szemei mögé tekintek, látok valamit, valamit ami megfog... Zsebre tett kézzel sétáltam tovább, közben Rékára gondolva. Egy ideig el is felejtettem Lídet. Most már magam sem tudom mit akarok, teljesen össze zavarodtam. Eddig Lídiát vártam hogy hazaérjen, most pedig legszívesebben Rékával lennék.
Az este alig bírtam elaludni, folyton a történteken járt az agyam. Ám észre vettem ahogy a farkam jelzi hogy készen áll, jöhet a következő menet. - Sajnálom, barátom, de most csak a kezemmel tudod beérni... - Mondtam magamban. Az ágyon háttal fekve néztem a plafont, miközben a kezeimet becsúsztattam a takaró alá, és szépen lassan lefejtettem magamról az alsómat. Olyan fura érzés volt az átélt kalandok után... Hirtelen ráfogtam a jobb kezemmel a péniszemre, és szépen lassan elkezdtem húzkodni a bőrt. De aztán egyszer csak abbahagytam, mert nem tudtam eldönteni hogy kire gondoljak, Lídiára vagy Rékára. Mindkettőbe szerelmes vagyok, ez már tiszta sor. De vajon kit szeretek jobban? Egyáltalán mi az a szerelem? És ha már itt tartunk miért kell nekem mind ezt átélnem, aki pár hete még csak egy senki volt, aki csak fantáziálgatott a csajokról... Na jó, mindegy, valahogy döntenem kell, de ez ráér holnap. Elengedtem a már lelankadt nemiszervemet, vissza húztam az alsómat, és oldalra feküdtem, pár perc után elnyomott az álom.
* Kinyitom a szemem, és észre veszem hogy nem otthon vagyok, vajon hol lehetek? Körbenéztem, és észre vettem hogy a TV képernyője megvan repedve. Már tudom hol vagyok, Rékánál. De mit keresek itt, úgy emlékszem hogy hazamentem. Még egyszer bejártam szememmel a szobát, és meglepetésemre észre vettem egy digitális órát ami szerint most ötven-hét óra, kilencven-négy perc van. Álljunk csak meg egy pillanatra, én már olvastam erről. Ezt úgy nevezik hogy Tudatos Álom, mikor valaki tudatára ébred az álmában. Akkor ezek szerint ez egy álom? Olyan valóságosnak tűnik minden. Ha minden igaz, ilyen állapotban lehet repülni, teremteni, és még sok-sok mindent addig amíg a fantáziád határai elfogynak. - Nézzük meg a repülést! - Mondtam magamban, és elindultam az ablak felé. Ha ez egy álom, akkor simán átmehetek rajta. Hirtelen egy nagy ugrással, kitörtem az ablakot, és a betonon landoltam. Vérzik a kezem, te jó ég, ez rohadtul fáj! Baszki, azt elfelejtettem hogy itt minden valóságos, azt a kurva! Felkeltem, és a felhőkre néztem, pár pillanat múlva már ott repültem! Hatalmas élményt nyújt, attól függetlenül hogy csak egy álom. Érzem a szél érintését, a friss - talán tökéletes - levegőt... Zuhanjunk egyet, gondoltam, és a földre tekintettem, jó magasban lehettem. Hirtelen azon kaptam magam hogy zuhanok, és bepánikoltam. Nem kaptam levegőt, egyre gyorsabban vert a szívem, már nem tudtam koncentrálni a zuhanás szépségeire. Már nagyon közel volt a talaj mikor egy hatalmas, pillanatnyi, fájdalom után... *
Felébredtem. Vajon ahogy a tudatos álomban is, a valóságban is a halál után felébredek egy helyre? De majd ha meghalok megtudom, ahogy minden élőlény, azt hiszem, szóval ezen kár filózni. Kinyitottam a szemem, és meglepve tapasztaltam hogy már a nap fénye világítja meg a függönyt. Miután elvégeztem a reggeli teendőimet, gondoltam sétálok egyet hogy kiszellőztessem a fejem. Felkaptam a telómat, a fülest, és útnak indultam.
- Hé, mikor jössz haza? - Kérdezte Anyám aggódva.
- Nemtom, majd egysze'! - Mondtam szokásosan, és teljes erőmből becsaptam magam után az ajtót. Elegem volt abból hogy állandóan be kell számolnom minden lépésemről. Réka felé volt egy elhagyatott kilátó féleség, senki nem járt arrafelé, ezért szerettem ott gondolkozni. Miután oda értem elkezdtem töprengni az életemen. Vajon mi a helyes út? És ha van helyes út, kötelező azon járnom? Ki vagyok én? A kilátón ülve, lepergettem magam előtt az eddigi életemet, a döntéseimet... Amikor már teljesen belemásztam az eddigi életembe, és nagyon mélyen voltam a dolgokban, akkor a zenét megszakítva hirtelen megszólalt a csengőhangom. A fülesem gombjához nyúltam, és felvettem.
- Igen, kiaz? - Mondtam a fülhallgató mikrofonjába.
- Szia, Én vagyok Líd - Egy pillanatra teljesen lefagytam – Mi újság édes?
- Hát... - A lelkiismeretem megint az elmémbe vágott, de nem mertem elmondani a történteket - Semmi... Unalom!
- Ahham, itt is. Alig várom már hogy újra veled legyek, csak rád tudok gondolni azóta, hogy... tudod!
- Igen, de... Figyelj, Líd, el kell valamit mondanom. - Kicsit bizonytalanul, de határozottan egy szóval megoldottam a dolgokat - Megcsaltalak.
- Úristen... - Hallottam ahogy megcsuklik a hangja - Utállak! - És kinyomta. A könnycseppjeim megjelentek a szememen, de hatalmas kő esett le a szívemről. A lelkiismeretem tiszta lett, bár nem éreztem sokkal jobban magam. Lenéztem a kilátóról, és észre vettem ahogy egy banda közeledik. Gondoltam megvárom míg elmennek, aztán lemászok, és benézek Rékához, de a sors megint közbe szólt.
A banda megállt a kilátó létrájánál, és felkiáltott egy kigyúrt, bőrkabátot, kopott farmert, és acélbetétes bakancsot viselő, tarajos csávó.
- András a kurva anyád! - Kiabált rekedt hangon. - Takarodjál le te kis fasszopó. - Nem tudtam mit tegyek, a telefonomért nyúltam, ami abban a pillanatban kikapcsolt, lemerítette a sok zenehallgatás, és tegnap nem tettem fel töltőre...
- Basszameg! - Mondtam félhangosan, és megráztam a fejem. Tudtam le kell mennem, amikor leértem a létrán, ahogy megfordultam két kéz nyúlt felém, és a pólómat elkapva földhöz vágott.
- Mit képzelsz te magadról, kinek a csaját dugod, te szemét! - Már mindent értettem, bár azt nem hogy mire céloz a dugással, hiszen én csak meg ujjaztam... De ez most nem számít, csak az hogy ő volt Réka pasija.
- Bicska, intézd el, ne tököljünk itt. - Szólt az egyik banda tag. Bicska? Ez most komoly, vajon miért hívják bicskának? Amikor elővette a bicskáját, kezdtem sejteni... Becsuktam a szemem és összehúztam a kezem, lábam, magzatpózban próbáltam átvészelni az ütéseket, és a vagdosást. Szerencsére a bicskával nem ért hozzám. Nem tudtam mit tegyek, csak feküdtem ott, és tűrtem az ütéseket. Ellenállni kár lett volna, többen vannak és erősebbek nálam, elfutni meg már nem tudok, ez egyszerűen szívás, ennyi. Mikor már úgy éreztem majdnem elájulok, és fáj mindenem, alig kapok levegőt, akkor szótlanul arrébb sétáltak. Én pedig csak ott feküdtem, és próbáltam megfejteni a különös életemet.
- Ezt megint mi a faszért kaptam? - Kiabáltam, én se tudom kinek. - Mi a faszért kaptam te geci? Én csak próbáltam jól élni az életemet rohadjon már meg ez az egész szar, nem hiszem el! Basszátok meg... - Ekkor már azon a ponton voltam, hogy sírva fakadva folytattam - Ti kis gecik, egyszer vagyok jó, akkor is ezt kapom az élettől, elmondtam még Lídnek is hogy megcsaltam, amit rohadtul bánok, de hát hogy ellenállhattam volna? - Nagy nehezen a harmadik próbálkozás után sikerült felkelnem, aztán pedig valahogy felmásztam a kilátóra, és hanyatt feküdtem, nem akartam haza menni. Ha hazamegyek magyarázkodnom kell, azt pedig nem akarok. Rékát most már elfelejthetem. Az élet kiszúrt velem, és nem tudom mit tegyek. Csak feküdtem ott a kilátón, amikor egyszer csak a fájdalomtól elnyomott az álom.
