Érintések

Máté maga a megtestesült professzionalizmus. Amit nem is csodálok, mert úgy néz ki mint egy félisten, és olyanok a kezei, mint egy hóhérnak. Csak annyira finomak, hogy alig fájjon. Ismeretségünk fél éve alatt számszerint három mosolyt és/vagy- nevetést sikerült belőle kicsikarnom, de mindegyik után elszégyelltem magam a gondolatra, hogy valószínű mindenki pontosan ugyanezt csinálja vele ittléte röpke fél-egy órája alatt.
Flörtöl.
Messziről ejtve a spirituális zenére, meg az illóolajokra. Kit izgat a körítés, ha ott áll az ágy mellett Máté talpig hófehérben, a pólóján átütő, kávébarna bőrszínével, párduc testével, amin éppen annyi izom pihen, ami a munkaköréhez kell. Mindig elhatározom, hogy megkérdezem, milyen felmenőkkel büszkélkedik, de valahogy soha sincs rá alkalom. Velem sok gondja nem lehet, százhatvan centisen, hatvan kilóval annyira lehetek neki nehéz, mint egy virágszál a mezőn. Úgy is teker, és fordít és csavar. A gyönyörű kezeivel körbezár, akár egy kaloda, a mellkasához szorít és beledörmögi a hajamba.
- Fújd ki a levegőt, Anna!

Megállapítja, hogy sokkal lassabban halad a rehabilitációm, ha csak ötletszerűen jövök. És hogy a nyakam úgy be van állva, mint egy súlyemelőnek. Rábólintok, pedig pontosan tudom, hogy nincs többre időm. Biciklis baleset ide vagy oda, pénzt keresni sántító lábbal is kell.
Nem gond, Máté rögtön hatféle trükköt sorol, hogyan legyen a napi robotom a gerincoszlopomnak és nekem is kevésbé stresszes. Persze most is elmantrázza az irodai zombilét hátrányait, a rossz tartást, a görnyedő ülést, a kikészülő vállakat.
- Állj egyenesen! Told ki a melled! Húzd be a nyakad! - és igazít, szegycsonton bök, a tenyere a hátamra simul. Miközben egyetlen egy rezdülése, levegővétele, hangsúlya, pillantása sem hagyja el a profi-zónát.
Lopva fellesek rá. Az arcát mintha csak szobornak faragták volna. Csupa csont, és kiugrás és férfias él. Borostával (na ne mááááár!), sűrű, majdnem fekete szemöldökkel és szemekkel, amikkel most koncentráltan összevonva méreget. Az ajkai törik csak meg az arca szögletességét, már-már festőien ívesek, nem túl vékonyak, nem túl húsosak, egyszerűen csak... bosszantóan komolyak. Feszes szavak mögé zárják tökéletes, fehér fogsorát.
Ez egy gép.
Szerintem nem is eszik.
Kortyol egyet a gépzsírból és jöhet a következő páciens.

Vizuális típus vagyok, le kell nyelnem a vihogásom erre a képre. Máté ajkai elhúzódnak, mint egy angyali szimfónia. Ha megnedvesítené őket a nyelvével, azt hiszem helyben összerogynék.
Kérdőn lenéz rám.
- Öö… semmi. Csak elképzeltem, hogy festek majd így az irodában. Mármint… kitolt mellekkel.
- Pont úgy, mint aki helyesen tartja magát.
- Aham… világos. Majd gyakorlom - sóhajt egyet, a masszőr ágyra mutat.
- Feküdj fel! - és ez sem úgy hangzik, mintha egy szexisten mondta volna. Feküdj fel, baby! Nem, inkább feküdj alám, baby! Egy fenét.
Idefelé hallottam ugyanezt a száraz hangot a villamoson.
"Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre."

Hát jó. Mit lehet ilyenkor tenni? Felfekszem.
- Hogy van a lábad? Csinálod a gyakorlatokat?
- Ühüm.
- Ne lódíts, Anna - fáj. Most mit ragozzak rajta? Egy autóval találkozni soha se sátoros ünnep, főleg ha a saját váza fúródik közben az ember combjába. Máté keze kíméletlenül végigsiklik a lábamon, tudja mit keressen. Már nincs semmi, csak a négy- öt centis hegesedés, és a masszív makacssággal letapadt izmok.
Tudom mi következik. Össze-vissza tekerget majd, kiroppant és átgörget, és nyújt. El se hiszem, hogy ezen az embernyi ágyon ennyi mozgásforma megvalósítható. Éppen valahol a tevékenység közepén járhatunk (a karjaim átlósan, a csípőm a másik irányban), mikor diszkrét kopogás után benyit az asszisztens. Csak hallom a társalgást, mert a testem a Máté-féle kalodában van éppen összegyűrve, mint egy szennyes.
- Bocsánat a zavarásért, csak jelezném, hogy a fél hetes most mondta le - susogja a kellemes, női hang, mintha épp egy szívműtétbe szólna bele kéretlenül. Máté karjai meg se rezdülnek a hírre.
- Oké, rendben.
- Akkor pakolhatok?
- Persze Csilla, kellemes estét.
- Köszönöm, jó éjt. Viszlát!

Kellemes estét. Ki a fene mond ilyet? Egy gép. Aki mindig, mindenkit precízen a nevén szólít, mert úgy illik.
- Fújd ki a levegőt, Anna! - emlékeztet, mielőtt kipréseli belőlem a maradékot. Aztán jön az a rész, hogy feltérdel az ágyra. Az ágy elbírja. A térdei közé szorít. Valami olyan fogást csinál, amitől átsuhan a fejemen: akkor én most már akár meg is halhatok.
Persze tisztában vagyok vele, hogy a mozdulatai intimitás értéke kábé annyi, mint egy váll-váll találkozása a bárpult előtt. Néha, egy-két másodperce látom az arcát. A szemközti falra kifüggesztett poszterre bámul kifejezéstelenül.
A poszter amúgy szép. Egy tusrajz másolat, hegyekkel, cseresznye virágokkal, kóborló szerzetessel. Elég részletesen meg tudom szemlélni, miközben Máté arccal előre, a vállamra támaszkodva beleprésel az ágyba. Itt már kérnie se kell, hogy fújjam ki a levegőt.
A teste, mint egy sűrített, nehéz homokzsák nehezedik rám, természetesen pont olyan precízen és tudatosan használja, akár a kezeit. Eszközként.
Majd ugyanolyan gyorsan és könnyen tűnik el rólam, ahogy érkezett.

Megáll szorosan az ágy mellett, a hátamra gördít még néhány mutatványra.
Most már a testem is felfogta, hogy semmi esélye nincs ellene, mindenem laza és kinyúlt. Kábé arra teker, amerre akar. A combomban, akár az iszapos vízben, felzavart fájdalom lüktet, de még viselhető.
Most csak azzal a lábammal foglalkozik. Félrehúzza, oldalra tolja. A keze a belső combomon. Egy távoli hang emlékeztet rá, hogy fogalmam sincs, mikor is járt ott férfi keze legutóbb. Persze Mátéé nem számít. Máté egy gép. De én kevésbé vagyok az, és a kellemes, langyos izgalom végigárad a szívem felé.
Surran a tenyere a nyári nadrágom szárán. A combom külső ívén simít végig, a térdemet borítja be a keze, egy kicsit meghajlítja. Végigveszi az ízületeimet. Az izmaimat.
Megnéztem az anatómia atlaszban. Hogy eltereljem a figyelmemet, gondolatban követem, merre halad. Elülső feszítő izmok. Belső közelítő izmok. Hátsó hajlító izmok. Majd újra belül, a keze felsiklik majdnem a bugyimig, ott megtámaszt, és lefeszít. Ha nem fájna éppen, akkor attól szédülnék, mennyire erős a keze. 
Majd középre lép, kinyújtja a karom és átrázza. Mire tudatosodik bennem a melleim finom hullámzása, már be is fejezte. Visszafekteti a kezeimet a testem mellé, a vállaimat az ágy felé feszíti finoman.

Ez a rész a kedvencem. Amikor szinte észrevétlenül masszírozni kezd. Végre, semmi csavarás és ropogás és préselés. Csak a színtiszta élvezet… tíz percben. Pontosan, másodpercre, mert ennyi a kötelező penzum. Sajnos.
- Fordulj hasra, Anna!

Engedelmeskedem az égi parancsnak. Bár utálom ezt az ágyat, mert minden cserélhető és fertőtleníthető rajta - jelezve, hogy csak egy vagyok a napi félórások között, beleernyedek. Lehunyom a szemem, most már hallom a CD lejátszóból csörgedező meditatív muzsikát, és belélegzem a szantál illatát.
Különös, de mindig emlékszem a sorrendjére. Ahogy halad fentről lefelé, átdolgozza a nagyobb izomkötegeket, a derekamat, a combjaimat, még egy kicsit megnyújt, végighúzza az öklét a talpamon, a vádlimra simítja a hüvelykujját. Aztán megajándékoz egy rövidke, pihentető hátmasszázzsal, amit ő energetizálásnak nevez, én meg szimplán mini orgazmusoknak. Előtte végigsimít a karjaimon és lelógatja őket az ágy két szélén.

A jobbomon áll, és valami olyasmi történik, ami sehogy sem illik a RENDSZERBE. Az ujjaim a combjához érnek.
Ez a tény éppen csak átsurran az agyamon, mert máris a hátamat dolgozza, és a gerincem mentén végigsistergő boldogság minden másról eltereli a figyelmemet. Különben is, majd arrébb lép. De valahogy mégis bennem motoszkál, és megzavar a teljes elmerülésben, hogy nem teszi. Amikor már-már kínosan ügyel mindennemű személyes kontaktus kiiktatására. Ez szabály. Nemcsak szabály. Törvény.
Nem flörtöl. Nem mosolyog. Nem nevet. Nem kacsint. Nem tapogat. Dolgozik.

Oké, Anna. Nem kell túlagyalnod. Hozzá ér a kezed. Mit számít? Éppen a bambuszokat tanulmányozza a szomszéd falon. Attól még, hogy a szegényes szexuális életedben jelenleg Máté a csúcspont, az ő keze alatt ezerszer jobb nők fordulnak meg naponta. Vagy pasik. Ó, ég, add, hogy ne legyen homokos! Az annyira… tragikomikus volna.

A gondolataim nem engedelmeskednek. Az ujjaim se, mert akaratlan, finom rándulásokat produkálnak. Biztosan érzi. Akkor mi a jó francért nem lép egyet arrébb? Mert leszarja, Anna. Pont leszarja, hova lóg a kicsi kacsód. Máté kezei erősebbé válnak, éppen annyira, hogy elképzeljem, hogyan markolna a hajamba szex közben. Mintha csak olvasna a gondolataimban, gyengéden megfogja a fejemet és átfordítja balról jobb irányba. A mozdulattól most már tényleg letagadhatatlanul hozzásimul a tenyerem a combjához. Kinyitom egy pillanatra a szemem, de csak a köldöke alatt megkötött nadrág zsinórját, a hasát és a felkarja villanásait látom.

Az érintése perzselőn fel és alá jár a hátamon, a derekamon, éppen azon a határvonalon, ami szükséges. Talán a kisugárzása, vagy a rutinja tölti fel a kezeit ezzel az égető magabiztossággal, nem tudom, nem is érdekel. Azért imádkozom, hogy egy milliméterre jobban közelítse meg a fenekemet, mint az előbb. Vagy az oldalamat. Vagy a tarkómat. Igen, a tarkóm hivatalos masszőr-terület, félrevonja a hajam és beteríti a kezével. A csigolyámat követi, majd áttér az izmokra. A lélegzetem mély és hosszú, akár az örökkévalóságban, azt kívánom, bárcsak addig is tartana ez az egész. Azt kívánom, bárcsak lenne bátorságom hozzá, hogy megmozdítsam a kezem a combján, amit ekkorra legalább annyira forrónak érzek az ujjaim alatt, mint a saját bőrömet.
Bár az időérzékem erősen torzít, valahogy mégis észlelem, hogy ez a masszázs jóval túlhaladta már az előírt tíz percet. A keze hol lágyabb, hol keményebb, én meg úgy érzem, mintha egy tükörsima, áttetsző medencébe lógatnám a lábam, ami csak arra vár, hogy belecsússzak. És a csöndjébe süllyedjek.
- Anna? Anna! - a hangja rekedt. Egészen új dimenziókba nyitja bennem az áramló vágyat.
- Hmm?
- Kész vagyunk  - nem, nem! Csukott szemmel is érzem, hogy eltávolodik, nemcsak fizikailag, mintha kihúznának egy dugót, lekapcsolnák a villanyt. Vége. Kész. Ennyi jut egy savanyú sorsú irodistának. Úgy vánszorgok fel arról az átkozott ágyról, mint az árva gyerek, akit egy kegyelem szaloncukorral kivágtak az éjszakába.
Máté háttal nekem ügyködik, megmossa, megtörli a kezét, lehuppan a számítógépéhez és bepötyög néhány mondatot a beteglapomra. Pontosan ugyanúgy, ahogy szokta. Miközben én visszabújok a cipőmbe és próbálom megtalálni a valóság fonalát. Ő láthatóan el se veszítette.
- Akkor rögzíthetjük a következő alkalmat? - kérdezi felpillantva a monitor mögül.
- Még nem tudom, hogy lesz időm előbb eljönni a munkából.
- Ugye tudod, hogy a saját dolgodat nehezíted meg?
- Igyekszem - megcsóválja a fejét, átnyúl az asztalon, felemelkedik a székből és kilép az asztal mögül.

- Ezeket ne felejtsd itt - nyújtja át a személyes apróságaimat, amit az elején mindenki az e célra kihelyezett műanyag dobozba tesz. Bizsereg mindenem, mint egy hosszú, mély álom után. Elveszem a hajgumit, az ujjammal fésülném át a hajam. Sehogy sem sikerül.
- Mindig jól összekócolsz - csúszik ki a számom a kétértelműség teljes pompájában. Máté szemei egy pillanatra rám kerekednek, az arca leveti a szigor maszkját. És elmosolyodik. Olyan váratlan és lehengerlő, ahogy ez a férfias mosoly rám villan, hogy úgy maradok egy pillanatra, felemelt kézzel, a hajgumival az ujjaimon. És nem tud rá mit mondani. Csak áll, és néz. Aztán megrántja a vállát.
- Ez néha megesik

Ja, ja persze. Sóhajtok, félrehajtom a fejem, gépiesen tuszkolom valami copf félébe a hajam, a tekintetem fókuszpont nélkül végigpásztázza a kis szobát. Aztán megállapodik a nadrágján. Az ágyékán. És nagyjából ott is ragad. Hallom a hangját.
- Anna? Ez néha megesik - ismétli lágyan. Megdöbbentő, mennyire más értelme lehet ugyanannak a három szónak, öt másodpercen belül. Kinyitom a számat, de csak elkrákogom.
- Go...gondolom...
- Ez teljesen természetes reakció.
- Tudom… azt hiszem…
- A te részedről, vagy az én részemről, nincs benne semmi szégyellnivaló. De semmi más nem volna etikus.
- Persze, persze...
- Anna? Rám néznél?

Nem, képtelen vagyok rá. Egy gépies félistennel még elbírok, de egy olyannal, akinek az erekciójával farkasszemet nézek, azt hiszem nem. Pedig ez is biztos ki van írva valahol a szabályzatok között a váróteremben.
“Gerjedelem esetén mindkét fél udvariasan távozik, és utólagos reklamációval nem él.”

Szeretnék az a magabiztos nő lenni, aki kihasználja ezt a lehetőséget. Aki könnyed, búgó kacajjal odasétál egy olyan pasihoz, mint Máté, és nem etikai alapon elcsábítja.
Helyette csak a fülem zúg. A vérem egy gyorsvonat sebességével száguld az ereimben. Szeretnék megszabadulni ettől az érzéstől, a fullasztó forróságtól, a vágytól, ami nem csak simogat, egyenesen smirgliként, sikoltva hasítja fel a belsőm és ez halálra rémít. Elképzeltem. Hogy megmozdítom a kezem a combján, és megfogom a farkát. Elképzeltem ott, az asztalon kiterülve. De én nem az a csaj vagyok, aki ezt meg is teszi. Nem vagyok bátor.

Úgyhogy válaszként dadogok valamit, a táskám után tapogatózom, és a bejárati ajtóhoz sietek. Látom a szemem sarkából, hogy Máté megmozdul, ez még meggyorsítja a lépteim. Átmegyek a várón, csak egyetlen lámpa ég az asszisztensi asztalon. Minden üres, rendezett, félhomályba vesző. Tekintetemmel belövöm az üvegezett ajtó melletti gombot, kiengedem magam. A folyosón épp takarítanak, bólintok, a lifthez lavírozok a frissen felmosott padlón. Csak ekkor merek hátra nézni, de a rosszalló pillantású takarítón kívül üres az egész folyosó.