Én, Peter Morrison 20

Elgondolkodva fogom a kávésbögrét. Mennyi emlék, mennyi vér és szenvedés kísérheti végig egy ember életét? Mikor még katona voltam, úgy éreztem, csak parancsot teljesítek és ez felment a felelősség alól, ma már tudom, ez nem így van. Az ember akarva, akaratlanul, visszatekint az életére, és olyankor minden tettével köteles elszámolni. Nem Istennek, nem a társadalomnak, hanem a saját lelkiismeretének. Talán ezért is nem lettem igazán jó katona, nem tudtam gondolkodás nélkül meghúzni a ravaszt. Tony ugyan más volt, mint én, de ez közös volt bennünk, tiszteltük az életet és csak akkor öltünk, ha a saját életben maradásunk függött tőle. Szegényt mégis utolérte a vég. Nekem pedig kötelességem kideríteni kik tették, még ha az életembe is kerül, ezzel tartozom neki. Megpróbáltam mindig is tréfára venni az életet, hiszen a legnehezebb helyzeteket nem éltem volna túl nevetés nélkül, de most nem volt lelkierőm mosolyogni.

Mike bőszen küzdött a laptoppal, az ujjai rendkívüli sebességgel táncoltak a klaviatúrán. Furdalt a kíváncsiság mit fog találni. Bevallom, bíztam benne, hogy az ügy megoldása került végre a kezembe, de ez elég csalfa reménynek tűnt. Minden esetre a remény hal meg utoljára. Nem tudtam egy helyben várni, a tétlen ücsörgés sosem volt az erősségem, így egy óra múlva már az autómban ülve róttam az utakat.

Vajon Isaacet hova vihették? Valószínűleg nem az irodaépületbe, hiszen ha esetleg valamilyen ürüggyel kihívtam volna a rendőrséget, nehezen tudnák megmagyarázni, miért tartanak fogva valakit. Vajon a közelben hány ingatlannal rendelkezhet még a SAT? Valamilyen ürüggyel meg kellene szereznem az ingatlan-nyilvántartóból, a szükséges információkat. Sajnos itt a telefonos trükk már nem válna be úgy éreztem, tehát nem maradt más megoldás, improvizálnom kellett. Még volt pár órám reggelig, ez alatt az idő alatt még pont be tudtam szerezni pár holmit, hogy a legpimaszabb tervet hajthassam végre, amit csak valaha is kitaláltam.