Emlékül, Neked 5.

Már mindannyian nagyon várták a szombat estét. Zénó az udvarban lenyírta a füvet, fát vágott a tábortűzhöz, és felállította a sátrat, mely alá mindannyian kényelmesen befértek. Eközben Trini Erna segítségével sürgölődött a konyhában: sajtos pogácsát, gyümölcskenyeret, és Zénó kedvencét, egy hatalmas túrótortát készítettek, melyre díszítésül a saját kertjükben termett feketeszeder került. Trini már nagyon izgult az este miatt.
- Minden tökéletes, kicsim, nyugodj meg! – mosolygott Erna a lányra
- Tudom, nagyi! Csak azt szeretném, ha Zénó számára emlékezetes lenne ez az este, ha minden jól sikerülne.
- Nem lesz semmi baj! Feltéve, ha végre megnyugszol, és kicsinosítod magadat, vagy talán lisztes kötényben akarsz beállítani a barátod szülinapjára?
- Igazad van! – nevetett fel Trini, ahogy végigfutott a tekintete a saját öltözékén, azzal gyorsan felrohant az emeletre
Géza a híradót nézte a tévében, Erna keresztrejtvényt fejtett mellette a kanapén, mikor belépett a szobába Trini. Az idős házaspár elérzékenyülve nézett a lányra.
- Egyszerűen gyönyörű vagy kincsem, nem találok szavakat! – kiáltott fel Géza
- Remélem Berek Zénó a tudatában van annak, hogy milyen szerencsés, hogy te vagy a barátnője! – szólalt meg Erna is, miután végigfutatta a szemét Trini hosszú, almazöld ruháján, finom sminkjén, vállára omló göndör tincsein.
- Kedvesek vagytok, de sietnem kell, mert Zénó, az én mázlista hercegem, már vár! – ezzel Trini puszit nyomott a nagyszülei arcára, és elviharzott az éjszakában
- Trini ismerte már Zénóéknál a járást, meg amúgy is tele volt a süteményekkel a keze, ezért csengetés nélkül, a lábával berúgta a bejárati ajtót, és megindult a konyha felé. Lépteire sietett elé Viktória, Zénó édesanyja. A nő arcán sugárzó mosoly ragyogott, s azonnal átvette a lánytól az egyik tálcát.
- Trini, kedvesem! Jó hogy jöttél! Szeretnék neked valamit mutatni! Kövess a konyhába! – ezzel Viktória elviharzott az említett helyiségbe, s Trini alig győzött vele lépést tartani

A konyhában aztán a meglepetéstől csak meresztgette a szemeit, s hirtelen nem is tudta mire vélni a dolgot: Károly, Zénó édesapja ott térdelt a konyha kövén, és éppen egy kendővel törölgetett le egy poros, pókhálós, bölcsőt.
- Na, mit szólsz? – örvendezett Viktória, mire Trini is elmosolyodott
- Ez azt jelenti, hogy... – Trini nem merte befejezni a mondatát, de sejtésére szomorkás mosollyal csak ingatta fejét a pár
- Sajnos még nem. De nagyon szeretnénk egy kisbabát! Ez a bölcső Zénóé volt. Most hoztuk le a padlásról. Gondoltam, itt az ideje kicsit kicsinosítani, rendbe hozni. Károly szerint korai, de én ragaszkodtam hozzá! Nagyon sok kedves emlékem fűződik ehhez a bölcsőhöz! Zénó gyönyörű, tökéletes kisbaba volt!
- Viktória! Szerintem Trininek jobb dolga is akad, minthogy Zénóról kisgyermekkori sztorikat hallgasson. Tedd csak le a süteményeket, és keresd meg Zénót! Valahol kint van a kertben.
- Köszönöm. – mosolygott Károlyra hálásan Trini, majd Viktória felé fordulva ennyit mondott – Zénó nem csak kisbabaként volt tökéletes. – ezzel kilépett a házból, és elindult a fiúja keresésére
- Zénó! Merre vagy? – kiabálta a sötétben
- Itt, a diófánál! – kiáltott vissza Zénó, és megindult a kedvese felé
Félúton találkoztak, s üdvözlésképp hosszan megcsókolták egymást.
- Gyönyörű vagy – súgta Zénó
- Boldog születésnapot! – suttogta vissza Trini
Még egy csók következett, majd a lány huncut mosollyal a fiúra nézett:
- Láttam a bölcsődet! A szüleid teljesen odavannak! Azt hiszem, hamarosan lesz egy öcsikéd, vagy egy hugicád!
- Hogy, mi? Ezeknek komolyan elment az eszük! Szerinted nem öregek már ahhoz, hogy újabb gyerekük legyen?
- Jaj, Zénó, ne légy már ilyen ünneprontó! – dorgálta meg a háborgó fiút nevetve Trini, miközben kézen fogva elindultak az éppen éledező tábortűz felé
- Mikor jönnek a többiek? – kérdezte Trini az ajtó irányába kémlelve
- Én tudjam? Hisz te hívtad őket! – felelte félvállról Zénó

Blanka már percenként emelte fel a tekintetét a konyhai faliórára. Ott ült az asztalnál a Zénónak szánt becsomagolt pezsgő társaságában, s várta, hogy Dávid végre felbukkanjon, s elinduljanak a buliba. De Dávid nem jött.
- Kislányom, miért nem hívod fel azt a fiút? Megnyugodnál, ha legalább tudnád, hogy miért késik! – Ferenc látta a gyötrődést Blanka arcán, és szeretett volna rajta segíteni, csak nem tudta hogyan
- Igazad van! – mosolyodott el Blanka, és máris tárcsázta Dávid számát. Meglepetésére a telefont Győző vette fel
- Szia, szöszke lány! Ki kell, hogy ábrándítsalak, de úgy néz ki, Dávid kihagyja a ma esti bulit.
- Mit csinál? Hiszen Zénó szülinapja van! – döbbent meg Blanka – Hol van most? – kérdezte rosszat sejtve
- Nem tudom, hogy mi ütött belé, teljesen begőzölt az agya! A Sportcsarnokban van, kitalálta, hogy neki ma este még úsznia kell! Azt mondta, hogy formában maradjon, és üzeni, hogy szeret.
- Remek! Köszönöm! Azért legalább felhívhatott volna! – dühöngött Blanka
- Ne is foglalkozz vele! Holnapra megjön az esze. Azért nem akarod kihagyni a ma estét, ugye? – kérdezte Győző gyengédséggel a hangjában
- Nem, hát persze, hogy nem! – felelte Blanka hangjában teli lemondással – Hiszen Zénó szülinapja van!
Győző hamarosan csengetett Blankáék ajtaján, és Dávid helyett ő kísérte el a lányt a buliba. Útközben Zénóhoz összefutottak a motoron száguldó Kristóffal. Kristóf a barátait meglátva lelassított, majd megállt mellettük.
- Mondták már neked, hogy életveszélyesen vezetsz? – szegezte neki a kérdést Győző
- Mintha már hallottam volna, de akkor sem értettem, hogy miért mondják! – kacsintott rájuk nevetve Kristóf

- Jössz a buliba? Hol hagytad Szabinát? – kérdezte Blanka
- Igen, persze, megyek. De előtte még van egy kis dolgom. Segítenem kell az apámnak a szerkesztőségben. Ha onnan szabadulok, csak akkor megyünk Szabinával.
- Akkor jó munkát, és Zénónál találkozunk! – búcsúzott el Győző, mire Kristóf újra beindította a motort, és meg sem állt a Hírmondó épületéig. Gyakran bejárt a szerkesztőségbe, szeretett itt lenni, s szerette azt a gondolatot is, hogy ez mind a saját tulajdonuk. Az apjáé, és az övé. Vidáman végigsétált a folyosón, belépett az apja irodájába, az egyik fotelre rádobta a bukósisakot, és a bőrkabátját, majd leült az apja íróasztala mögé.
- Egyszer ez a te irodád lesz! – lépett be az ajtón András, s elgondolkozva nézett a fiára. Elképzelte a felnőtt gyermekét, mint a Hírmondó első emberét. Szép kép volt, de persze, addig Kristófnak még nagyon sokat kell tanulnia, és komolyodnia.
- Miben kell segítenem? – Andrást fia kérdése visszarántotta a valóságba, s mosolyogva felelt rá
- Át akarom rendezni az irodámat, s ezt a szekrényt áttesszük a szemközti falhoz
- Tessék? De, apa!
- Nincs semmi, de! Gyere, fogd meg az egyik végét, és essünk túl rajta!
Kristóf kelletlenül felállt, és odasétált, ahová András parancsolta. Nagy nehezen megmozdították a bútordarabot, de alig vitték pár méterrel arrébb, mikor András hirtelen elengedte azt.
- Apa, most mit csinálsz? Nem te mondtad, hogy siessünk? – méltatlankodott Kristóf, de ahogy az apjára emelte a tekintetét, komolyan megijedt: András a szekrénynek támaszkodva állt, kezét a szívére szorítva, eltorzult arccal
- Apa! Apa mi a baj? – kérdezte rémülten Kristóf – Hívok egy orvost! – ezzel Kristóf már el is rohant volna a doktorért, de András megragadta a karját, és nehezen formálta a szavakat:
- Ne! A fiók! Vedd ki! A gyógyszerem!

Kristóf sebesen rábólintott, és az íróasztal fiókjához rohant, és előkotorta belőle a gyógyszert, majd vissza az apjához, aki kettőt is bevett a színes pirulákból. Percekig csak némán ültek egymás mellett. Kristóf még mindig halálra volt rémülve, leste apja minden mozdulatát, hallgatta a lélegzetvételét. András megnyugodott, s mosolyogva, mintha nem történt volna semmi állt fel:
- Akkor arrébb visszük ezt a fránya szekrényt, vagy itt éjszakázunk mellette?
- Apa, mi volt ez? – Kristófnak most nem volt kedve viccelődni, s nem akart úgy tenni, mintha nem történt volna semmi
- Igazán nem lényeges, csak egy kis múló rosszullét! Előfordul az emberrel, ha öregszik! – nevetett fel András, de nevetése erőltetett volt, csak a fiát akarta megnyugtatni
- Apa, utoljára kérlek, hogy mondd el! Különben szólok anyának!
- Te aztán értesz a zsaroláshoz! – húzta el a száját András, majd visszaült a szőnyegre, és maga mellé húzta a fiát is
- Pár hónappal ezelőtt vettem észre, hogy valami nincs rendben. Gondoltam, hamar elmúlik, minek ezzel orvoshoz fordulni, de a fájdalom nem szűnt meg, újra, és újra visszatért. Ekkor mentem el az orvoshoz. Kiderült, a szívem a beteg. Nagyon gyenge, és tartok tőle, hogy már nem verdes sokáig! – András keserűen felnevetett, s átkarolta a döbbenten ülő fia vállát – Erről neked sem szabadna tudnod. S meg kell ígérned, hogy anyádnak, és Szabinának még véletlenül sem árulod el! Nagyon megijednének, s nem akarom feleslegesen felzaklatni őket.

- Meg fogsz halni? – Kristóf falfehér arccal csak ennyit tudott kipréselni magából
- Nem tudom fiam. Őszintén nem tudom. – tárta szét a karját András
- Szeretlek, apa! – Kristóf érezte, ahogy elcsuklik a hangja. Nagyon kötődött az édesapjához, s nem tudta nélküle elképzelni sem az életét
- Én is téged fiam! – ölelte magához András Kristófot – És most menj, ne várasd meg a húgodat, ha jól tudom valami buliba vagytok hivatalosak ma este
Kristóf zavartan felállt, de tovább nem mozdult.
- Menj! Érezd jól magad, és miattam igazán ne aggódj! Nem lesz semmi baj! – bátorította András, mire Kristóf nagy nehezen elhagyta az épületet.
Felpattant a motorjára, s óriási sebességgel száguldott hazafelé, hogy hulló könnyeit útközben felszárította a szél.

A csengetésre Szabina nyitott ajtót. Azt hitte, hogy a bátyja érkezett meg végre, és indulhatnak Zénó bulijába. Már így is egy órás késésben voltak, a lány el sem tudta képzelni, hogy Kristófnak mi tart ilyen hosszú ideig. Ingerülten lépett az ajtóhoz, s szinte feltépte a kilincset:
- Na, végre! – kiáltotta, de aztán zavartan elhallgatott. Nem Kristóf állt az ajtóban, hanem anyjának a munkatársa, Dr. Varga Barnabás.
- Szia, az édesanyádat keresem. Itthon van? – láthatólag a férfi is zavarba jött a lány láttán
- Igen, a nappaliban. Tessék utánam jönni! – ezzel Szabina elindult az említett helyiségbe, nyomában Varga Barnabással
Soha nem találkozott még a férfival, igaz hallani sokat hallotta már a nevét, hiszen Barnabás volt Ibolya közvetlen munkatársa az ügyvédi irodában. Meglepődött a férfi megjelenésén, hiszen még soha nem jött el az otthonukba, ha üzleti megbeszélésük volt az anyjával, mindig Ibolya ment be a városba. Szabina azt is furcsának találta, ahogy felragyogott az anyja arca Barnabás láttán, de ez csupán pár pillanatig tartott, aztán az asszony gyorsan átváltott hivatalos hangnemre:
- Barnabás! Örülök, hogy megérkeztél! Sok iratot kell még átnéznünk ma este!
- Talán korán jöttem? – a férfi pillantása az ajtóban ácsorgó Szabinára esett
- Dehogy! – legyintett Ibolya – Pont időben. Szabina éppen indulni készült. Ugye drágám? – Ibolya mesterkélt mosolya megrémítette Szabinát. Mi folyik itt?
- Hát persze anya! Már itt sem vagyok! – bólintott Szabina, felvette a kabátját, és úgy döntött, inkább a kapuban várja meg Kristófot

Kint álldogált, közben folyton az óráját leste, de Barnabás megjelenése nem hagyta nyugodni. Mit keres itt ez a férfi? Ibolya elhallgatta, hogy ma este vendége lesz, amikor tudvalevő, hogy a férje dolgozik, és a gyerekei is házon kívül töltik az éjszakát. Szörnyű gyanúja támadt, amit azonban igyekezett elhessegetni. Az ő anyja nem olyan! Soha nem tenné meg velük! De kétségei nem múltak el. Nem gondolkozott azon, hogy mit tesz. Lábai akaratlanul vitték vissza a házba. Csendesen belépett, és odalopódzott a nappali félig nyitott ajtajához. Sikítani akart, de egy hang sem hagyta el a torkát. Érezte, ahogy a szemei megtelnek könnyel, s még mindig nem hitte el azt, amit lát: az anyját, ahogy szenvedélyesen csókolózik a szoba közepén Dr. Varga Barnabással. Földbe gyökerezett a lába, mozdulni sem bírt, csak némán bámulta az ölelkező párt. Miért? Miért történik mindez? Hogyan teheti ezt velük az anyja? Kristóf motorjának hangja térítette magához a lányt. Ibolya és Barnabás meg sem hallották a motor zúgását, elvesztek valahol mélyen egymásban. Szabina gépiesen mozgott, zúgott a feje, ahogy elindult kifelé. Nem akarta, hogy Kristóf bejöjjön, nem akarta, hogy ő is lássa ezt.

Némán odalépett a motorhoz, nem osztotta ki a bátyját a késésért, ahogy Kristóf se ugratta semmivel a húgát. Egy halk köszönés, aztán Szabina felszállt a motorra, belekapaszkodott Kristófba, s elindultak Zénó otthona felé.
Már messziről hallották a ház kertjéből kiszűrődő zene hangját, de most egyiküknek sem volt bulizós hangulata, de tudták, el kell jönniük, Zénó miatt, és különben meg, még egymás előtt is titkolták bánatukat.
- Kristóf! Szabina! – kiáltotta Trini, mikor észrevette barátai közeledtét. Feléjük futott, és egyszerre magához ölelte mindkettejüket – De jó, hogy itt vagytok! Nélkületek nem buli, a buli!
Ezzel Trini már rohant is vissza Zénóhoz, akivel már órák óta csak táncoltak. Mellettük táncolt Blanka Győzővel, s a lány Győző aggodalmára, minden dühét, melyet Dávid távolléte miatt érzett, a vörösborba fojtotta.
- Megyek, iszom még valamit! – szólt oda Blanka Győzőnek, mire a fiú elkapta a lány karját:
- Meg ne próbáld szöszke lány! Ittál ma már eleget!
- Győző, szállj le rólam, nem vagy az apám! – kiáltott fel dühösen Blanka, majd hátat fordítva barátjának megindult a szendvicsekkel, és italokkal megpakolt asztal irányába

Győző tehetetlenül nézett utána, s lemondóan felsóhajtott. Ismerte jól Blanka önfejűségét, makacsságát. Ilyenkor jobb, ha az ember csak távolról szemmel tartja őt, és hagyja, hogy kitombolja magát. Ekkor pillantása Blankáról átsiklott az egyedül ácsorgó Szabinára. Hosszú percekig csak némán figyelte a lányt. Saját magán döbbent meg, hogy eddig nem vette észre, hogy Szabina milyen gyönyörű. Odasétált a lányhoz, megállt előtte, és mosolyogva így szólt:
- Szia! Lenne kedved táncolni velem?
Szabina minden más esetben boldogan igennel válaszolt volna, most azonban csak egyedül akart maradni, hogy jól kisírhassa magát.
- Ne haragudj, de nincs kedvem. Inkább leülnék. – szabadkozott, s remélte, a sötétben Győző nem látja kisírt szemeit
- Ugyan már, Szabina! Ne kéresd magad! Buli van! Ma este nem kuksolhatsz egyedül a sarokban! Te is megérdemelsz egy kis kikapcsolódást! – Győző a szavai közben gyengéden megfogta a lány kezét. Érezte, ahogy Szabina megrázkódik az érintésére, majd felszegett fejjel, határozottan így szól:
- Tudod mit? Igazad van! Ennyit én is megérdemlek! Gyerünk táncolni!
Győző és Szabina táncát szúrós szemmel figyelte a padon ülő Kristóf, s közben jó nagyokat kortyolt a söréből. Szándékában állt annyit inni, hogy holnapra ne emlékezzen semmire ebből a rémes estéből. Azonban ehhez még mindig túl józan volt.
- Közelebb adnád a bort? – huppant le Kristóf mellé Blanka. A fiú szó nélkül a lány kezébe adta az üveget
- Hol van az álom pasid? – tudakolta némi gúnnyal a hangjában Kristóf
- Az álmaimban! – nevetett fel Blanka – Az álmaimban – ismételte meg csendesen, s jól meghúzta az üveget

Farkas Mihály, és felesége, Annamária boltja az elmúlt tizenkét évben semmit sem változott. Ugyanazok a polcok, ugyanaz a kínálat, és ugyanaz a kedves házaspár, csak immár megőszült fővel várják a vásárlókat. Trini céltalanul, mosolyogva sétált az üzletben. Eszébe jutott, hogy a nagymamája hányszor küldte el őt ide annakidején egy kiló kenyérért, vagy egy liter tejért. Ő meg titkon mindig meglepte magát egy kis csokival is.
- Vásárolsz is, vagy csak nézelődni jöttél be? – kérdezte Győző türelmetlenül, hiszen a nő ötletére tértek be az üzletbe, most pedig Trini csak járkál körbe
- Hát persze! Veszek magamnak valamilyen csokit. Szerinted banánosat, vagy rumos-diós szeletet vegyek? – állt meg Trini az édességek pultja előtt, és szórakozottan emelte fel az egyik csokoládét a másik után
- Az istenért, Trini! Nem érdekel, hogy melyiket választod! – csattant fel Győző ingerülten, tőle nem megszokott hangon
- Győző! – Trini döbbenten a férfi felé fordult. Őt is meglepte ez a hangnem – Mi ütött beléd?
- Semmi bajom, csak idegesít ez a lassúság. Kettőre be kell érnem a kórházba, s úgy látszik addigra nem tudok megebédelni, mert te vacak csoki szeletek között dilemmázol!
- Ó, bocsánat doktor úr, hogy feltartom! – jegyezte meg gúnyosan Trini – Te akartál velem ebédelni, most meg hirtelen eleged lett belőlem? Az utóbbi napokban nem lehet rád ismerni! Ingerült vagy, és durva! Azóta, hogy jártál Szabinánál. – Szabina említésére eltorzult Győző arca
- Ne haragudj, igazad van! Bunkó voltam veled, pedig csak magamra vagyok dühös. Elvesztettem Szabinát, és tehetetlen vagyok. Nem tudom, hogyan kaphatnám vissza őt! Felkerestem újra az intézetet, de folyton Ibolyába ütköztem, vagy abba az utálatos főnővérbe, s nem engedtek még csak Szabina közelébe sem. Tudom, hogy ő is szeret, és velem akar élni! Ki kell onnan hoznom!
- Hát tedd meg! Ne csak beszélj róla, hanem cselekedj is! – válaszolta egyszerűen Trini
- Nem, Trini, ez nem megy ilyen hirtelen. – csóválta a fejét Győző
- Hirtelen?! Hiszen erre vársz tizenkét éve!

Győző némán állt, s elgondolkozott Trini szavain. Lehet, hogy a lánynak van igaza. Meg is akarta mondani ezt neki, de ekkor észrevette, hogy Trini már nem rá figyel. Egy kisfiút nézett egyre homályosabb szemekkel, aki csokoládét pakolt kis kosarába.
- Istenem! – suttogta Trini megrendülten, ahogy a tizenkét év forma fiúcska ráemelte a tekintetét. Ugyanazok a mélybarna szemek, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a haj, és kezek – Zénó! – suttogta, s ujjaival már kitapintotta a nyakában lógó medaliont
- Tamás! Mondtam, hogy nem veszünk csokit! Aki nem tanulta meg a verset, nem kap édességet! – Trini, és a megszólított kisfiú egyszerre fordultak a hang irányába.
A kis Tamás már könyörgőre fogta volna a dolgot, de ekkor meglepetésére az anyja ráparancsolt:
- Tomika, menj, és fizesd ki a csokit Misi bácsinak!
Miközben a meglepett gyerek elindult a pénztárgép felé, Trini, és a nő némán meredtek egymásra.
- Viktória. – ejtette ki Trini halkan a vele szembenálló asszony nevét, majd Tomika után nézett – Ő Zénó öccse, igaz?
- Igen, helyesen gondolod. Mára már Tomika maradt az egyetlen fiam, hála neked! – Viktória szemében is könnyek jelentek meg, s miközben vádló szavait kimondta, remegett a hangja
- Viktória, ne mondd ezt! Tudnod kell, hogy nagyon szerettem Zénót, és soha, de soha nem ártottam volna neki! És nagyon hiányzik nekem.
- Ahogy nekem is! – Viktória vállát rázta a zokogás, ahogy már potyogtak Trini könnyei is, majd a két nő közelebb lépett egymáshoz, átölelték egymást, s némán zokogtak. Zénót siratták.
- Anyuka, mi a baj? – futott vissza ijedten ezt látva a kisfiú
- Anyuka jól van, semmi baja. Gyere, menjünk ki! Meghívlak egy fagyira – ezzel Győző kézen fogta Tomikát, és elindultak kifelé a boltból


Trini mosolyogva lépett be a Hírmondó szerkesztőségének ajtaján. Megkönnyebbült, hiszen Viktória, Zénó édesanyja képes volt neki megbocsátani, már nem őt hibáztatja a fia korai haláláért. Talán ez az első lépés. Talán ezután a kicsiny városrész lakói más szemmel néznek rá, s lassan mindenki el fogja őt fogadni. Trini őszintén remélte, hogy így lesz. Bízott a szebb jövőben, bár maga sem tudta, miből táplálkozik optimizmusa. Az biztos, hogy a munkája rengeteg erőt adott a számára. Legalább e falak között elfogadták, s nem a múltja alapján alkotnak róla véleményt. Persze Kristóf más. Kettejük kapcsolatát senki sem tudta megfejteni, még maga Kristóf és Trini sem. A vihar éjszakája óta valami megváltozott közöttük, valami folyton ott vibrált a levegőben, de ettől csak megzavarodtak, s nyilvánvalóan kerülték egymást. Csupán szakmai kérdésekről esett szó közöttük, s az is csak, ha már nem tűrt tovább halasztást. Trini, ha a férfira nézett, akaratlanul is Géza döbbent arca jelent meg előtte, amikor a nagyapja azon a reggelen rájuk lelt a nappaliban. Nem történt semmi, csak együtt aludtak, védekezett Trini, de Géza ezt a bejelentést igencsak kétkedve fogadta.

- Szereted? Érzel valamit iránta? – szögezte a lánynak a nagyapja a tíz pontos kérdést
- Nem! Vagyis igen. Mármint barátok vagyunk. Vagy valami hasonló. Nem tudom, nagyapa! Olyan bonyolult ez az egész! Azt hiszem csak annyi bizonyos, hogy már nem tekintünk egymásra ellenségként.
Trinihez hasonlóan ugyanebben az időben Kristóf próbált az anyjának elszámolni az előző éjszakájával, sikertelenül.
- Micsoda? Hogyan tölthetted azzal a nővel az éjszakát? Észnél vagy fiam? Ő egy gyilkos! Azt akarod, hogy hírbe hozzanak vele? Hát nem látod, hogy milyen elvetemült, és aljas! Manipulálni akar téged! – kiabálta dühösen Ibolya – Lefeküdtél vele?
- Nem, anya! – méltatlankodott Kristóf – De tudod, mit, ha megtettük volna, neked ahhoz se lenne semmi közöd!

Kristóf tökéletes kis világát is alaposan felbolygatta Trini Harper. Azt hitte, ura az érzelmeinek, de ez a nő rádöbbentette, hogy egyáltalán nem tudja, mit cselekszik, vagy éppen miért teszi azt. Mindenki elvárja tőle, hogy vesse meg Trinit, egy olyan bűnért, mely nem is az ő lelkén szárad, s ez ment is neki, amíg a nő vissza nem tért. Ha Trinire nézett szembe kellett néznie a saját lelkiismeretével. Miatta fordultak vissza azon az éjjelen, az ő figyelmetlensége okozta a tragédiát. Tudta, hogy lehetetlen, de jóvá akarta tenni bűnét, legalább Trinivel szemben. Ezért hívatta a lányt az irodájába. Trini a számítógépe előtt ült, s még mindig Viktóriára, és Tomikára gondolt, amikor megkapta Kristóf üzenetét. Összeráncolt szemöldökkel állt fel, és indult el a férfi irodája felé. Vajon mit akarhat tőle?
- Hívattál. Itt vagyok. – lépett be Kristóf szobájába
- Úgy van – köszörülte meg a férfi a torkát – Ülj le, lenne számodra egy feladatom.
- Nocsak? – lepődött meg a lány, majd miközben leült, gúnyos mosollyal hozzátette – Megkapom a lap pletyka rovatát is?
- Tudod, bármilyen hihetetlenül hangzik, ennél azért többre értékellek téged. Egy igazán testhez álló feladatról lenne szó. Ismered Bell Johnsont?
- Bell Johnsont? Hát persze! Ő rendezte a Fehér folt, a Postán jön a halál, és a Szálló madarak című filmeket. És számtalan díjat is bezsebelt, például...
- Jól van, elég a rögtönzött bibliográfiából! Arról lenne szó, hogy rendező barátunk sorra járja Európa neves városait. Párizs, Versailles, Madrid, Róma, Velence, és még sorolhatnám. Az a lényeg, hogy a napokban érkezett Budapestre, s várhatólag holnap lejön Szegedre is. Senki nem tudja, mi céllal utazgat Európában, mindenki csak találgat össze-vissza. Képzeld el, mekkora szenzáció lenne, ha pont a Hírmondó tárná nyilvánosság elé az igazságot!
- És itt jövök én a képbe, ugye?
- Pontosan! Gondoltam egy amerikai lány jobban szót érthet egy amerikai sztárral, mint bármelyik hazai riporter. Mi a véleményed?
- Csak annyi, ha a lap eladási száma megemelkedik, fizetésemelést kérek! – felelte csillogó szemekkel Trini

Szabina még sohasem érezte ennyire kilátástalannak a helyzetét, mint Győző távozása után. Egy percre mert hinni benne, hogy ő is élhet még teljes életet, de álmai oly gyorsan szertefoszlottak, hogy már Győző megjelenésének valóságosságában is kételkedni kezdett. De tudta, hogy minden igaz volt. Ha nem lenne igaz, nem fájna ennyire. Már pedig fájt. Nagyon fájt. Még jobban magába zárkózott, senkihez nem szólt egy szót sem, nem evett egy falatot sem, és még folyadékot sem fogadott el. Az orvosok komolyan kezdtek aggódni Szabina romló egészségi állapota miatt, ezért megkérték az anyját, először ő próbáljon meg hatni a lányára.

Ibolya idegesen járkált fel-alá Szabina szobájában, míg a nő rá sem hederítve, ült a tolószékében az ablak előtt, s nézte, ahogy egy madár táplálja fiókáit, s hallgatta csivitelő hangjukat.
- Az istenért, Szabina szólalj már meg! Mintha a falhoz beszélnék! Az sem érdekel, hogy teljesen megőrjíted, szegény anyádat? Hát ez a hála, amiért rád áldoztam az elmúlt tizenkét évemet!
- Szegény, anya! Micsoda mártír vagy te! – felelte cinikusan Szabina
Szabina soha nem ellenkezett az anyjával. Vakon hitt minden szavában, s mindig igazat adott neki. Kapcsolatukban az első törést az jelentette, mikor a nő rádöbbent, az anyjának szeretője van. A baleset után azonban Szabina erről is megfeledkezett, hiszen nagy szüksége volt az édesanyjára, mint régen, kislánykorában. Szörnyű most azt hallania, hogy nyűgöt jelent Ibolya számára. Az elmúlt napokban sokat gondolkozott kettejük kapcsolatán, azon, amit Ibolya mondott neki a nyomorékságáról, s hogy ez hogyan hathat ki a Győzővel való kapcsolatára. Most döbbent csak rá: az anyjának nincs igaza! Az anyja elfordult tőle, s jogtalanul őt bünteti a saját tönkrement életéért! Megvetette Ibolyát, amiért megcsalta az apját, megvetetette, amiért tizenkét éve miatta ebben a börtönben kell élnie, amiért a szemébe hazudott, amiért elszakította Győzőtől.
- Ha nem kezdesz el enni, a főorvos úr kénytelen lesz infúziót bekötni neked. Komolyan ezt akarod? Hogy összeszurkáljanak? Gyerünk, láss neki az ebédednek, ne kelljen többször mondanom!
- Anya, többé semmit se kell nekem mondanod, mert nem érdekel a véleményed! – sziszegte Szabina, s közben szándékosan kiborította a főzeléket
Ibolya a döbbenettől némán meredt a lányára, az viszont merészen egyenesen az anyja szemébe nézett:
- Elhagyom az intézetet, de ne aggódj, többet nem kell magad feláldoznod értem, azzal fogok élni, aki nyomorékként is elfogad, és szeret! És az nem te vagy, anya! Többet látnod sem kell, és elfelejthetsz végre mindent! Engem, a balesetet, és apát is! Igen, jól hallod, apát is! Azóta is mardos a bűntudat igaz? El voltál foglalva a szeretőddel, és észre sem vetted, hogy apa beteg! Megakadályozhattad volna a halálát, ha időben beadod neki a gyógyszerét, de te még arról sem tudtál, hogy apa gyógyszert szed! – Szabina kiabált, ahogy csak bírt. Tizenkét évnyi dühöt zúdított az anyjára

- Elég, hagyd abba! – kiabálta hisztérikusan Ibolya. Lánya szavai szíven ütötték, s nem bírta elviselni, hogy hallania kell az igazságot – Nem én öltem meg őt! Az a baleset vitte a sírba! Te, és a testvéred, és az az őrült száguldozás! – Ibolya próbált önmagára találni, de Szabinát már nem hatotta meg
- Ez hazugság, anya! És többé már én sem hiszem el neked! – ezzel Szabina kigurult a szobából, hátra sem tekintett az összeomló Ibolyára
Egész testében remegett, ahogy egyre jobban közelített a nyilvános telefonfülkéhez. Még soha nem kiabált az anyjával, még soha nem vetette meg őt ennyire. Amikor a kezében tartotta a telefonkagylót, hirtelen fogalma sem volt róla, hogy kit hívjon fel. Győző számát nem ismerte, s tizenkét év elszigeteltség után más barátja nem is akadt. Aztán mosoly villant át az arcán: hisz van egy testvére! Kristófra biztos számíthat! Magához ragadta a telefonkönyvet, és remegő ujjakkal kereste ki benne a Hírmondó szerkesztőségének számát. Türelmetlenül hallgatta a telefon búgását, s várta, hogy a testvére vegye fel a telefont. A harmadik csöngés után végre egy férfihang beleszólt a kagylóba:
- Vér Kristóf, tessék!
- Kristóf! – suttogta a boldogságtól elérzékenyülve a nő. Már idejét sem tudta, mikor beszélt utoljára a bátyjával – Én vagyok az. Szabina.
- Jézusom! Szabina? – Kristófnak a meglepetéstől hirtelen elakadt a lélegzete – Hogyan? Mi történt?
- Semmi baj, Kristóf, nyugodj meg! Csak haza szeretnék menni. Vigyél haza!
- És anya? Anya tud erről? – értetlenkedett tovább a férfi
- Igen, és nem helyesli, de hidegen hagy az önző véleménye! – felelte Szabina félvállról
- Azonnal autóba ülök, és megyek! Fél óra és ott vagyok! Kitartás húgi! – ezzel Kristóf letette a telefont
Szabina visszament a szobájába, s újra összecsomagolta a holmiját. Ibolya az ágyán ült, és zokogott.
- Nem mehetsz el! Neked szükséged van rám!
- Tévedsz, anya. Neked van szükséged énrám. – Szabina oly nagy megvetéssel tekintett Ibolyára, hogy az asszony abba beleborzongott, és csendben maradt

Kristóf nem késett egy percet sem. Szinte repült a húgához, s örült neki, hogy Szabina végre rászánta magát erre a nagy lépésre. Már messziről észrevették egymást, s nevetve, boldogan közelítettek a másik felé. Kristóf kiemelte Szabinát a tolószékből, a karjaiba vette, és pörgött vele a folyosón, miközben a lány csak nevetett.
- Tegyél le! Kristóf hallasz? – nevetett boldogan
- És hová parancsolja a fuvart hölgyem? – kérdezte mosolyogva Kristóf, még mindig a karjaiban tartva a húgát
- Haza, Hattyasra! – felelte elérzékenyülten Szabina
- És anyával mi lesz? – kérdezte Kristóf, miközben visszahelyezte a lányt a tolószékbe
- Ő nem kér belőlem, hát én sem kérek belőle! – vont vállat Szabina, miközben Kristóf felkapta a csomagját, a másik kezével pedig a tolókocsit irányította ki az épületből. Ibolyára vissza sem néztek. Már nem éreztek semmit az anyjuk iránt, rájöttek, ő sem szerette soha igazán őket, csak uralkodni akart felettük. Kristóf és Szabina pedig többé ebből nem kért.
Szabina ujjongott szülővárosa láttán. Könnyes szemekkel tekintett az élelmiszerboltra, a Hírmondóra, az utcán közlekedő régi ismerősökre, még a buszmegállóra is. És amikor feltűnt előttük a házuk, Szabinával már nem lehetett bírni:
- Istenem, de gyönyörű! Otthon, édes otthon! Pont olyan, mint mikor utoljára láttam!
- Azért az óta egyszer már kifestettük. – jegyezte meg csendesen Kristóf
- Nézd, még a fecskefészek is ott van! – nevetett fel boldogan Szabina – Vigyél körbe a házban, kérlek!
Szabina szavára Kristóf kiszállt az autóból, majd kiemelte a már nagyon türelmetlen Szabinát is, majd együtt alaposan átfésülték a házat, melyben felnőttek. Szabina egykori szobájában álltak le egy kicsit beszélgetni.
- És hogyan tovább? Mihez kezdesz a szabadságoddal? – tette fel a nagy kérdést Kristóf
- Először is rendbe hozom az életem. Elmegyek Győzőhöz, és megmondom neki, hogy szeretem. Minden más az ő válaszától függ. Elviszel hozzá?
- Hát persze! – mosolyodott el Kristóf

Szabina már félórája várakozott Győzőre a férfi háza előtt. Megkérte Kristófot, hogy hagyja ott, hiszen még át kellett gondolnia minden szavát, melyet a férfinak fog mondani. Nem is bánta, hogy nem kell azonnal Győző szemébe néznie, azok után, ahogy elküldte őt. Tudta, a kedves Gellért doktor az ő jövője, ha ő most elküldi, nem kér belőle, akkor vége az életének is. Hisz Győzőért akar élni, érte hagyta el az intézetet, miatta van most itt. Szerette a férfit. Szerette, mint ahogy régen is csak ő kellett neki. Azonban az óta mindketten felnőttek, s tudta, ez, ami most köztük kibontakozni készül, már nem kamaszos fellángolás, hanem érett, felnőtt szerelem.

Szabina szíve hevesen kezdett el dobogni, ahogy Győző autója feltűnt a kocsibejárón. A férfi lassan leállította a motort, de a döbbenettől, hogy a nőt itt találta, még képtelen volt kiszállni. A lány indult el felé a kerekesszékében, mire Győző feleszmélt, és kilépett.
- Szia! – köszönt egyszerűen Szabina
- Szia! – felelte még mindig magánkívül Győző, és várta, hogy a nő megmagyarázza ittlétének okát
- Összevesztem az anyámmal. Rájöttem, hogy milyen is ő valójában. Minden szava hazugság volt, amivel kábított az elmúlt tizenkét évben. Engem büntetett a balesetért, a nyomorékságomért, apa haláláért. A legszörnyűbb módot találta meg, mellyel megbüntethetett engem: elszakított tőled! Elhitette velem, hogy te nem lehetsz boldog mellettem, hiszen egy életerős férfinak milyen jövője lehetne egy nyomorék nő mellett! Kétségbeestem. Féltem, hogy igaza van. Féltem, hogy megbánnád, ha hozzám kötnéd az életedet. Féltem, hogy meggyűlölnél. Nem akartalak boldogtalanná tenni! Most sem vagyok benne biztos, hogy helyesen cselekedtem, mikor idejöttem hozzád, de meg kell, hogy mondjam, szeretlek! És azt akarom, ha te csak sajnálatból mondtad, hogy te is szeretsz, akkor küldj el! Küldj el! Ha pedig komolyan gondoltad, és meg tudod nekem bocsátani a múltkorit, akkor... – Szabina monológja közben végig a könnyeivel küzdött, de nem merte beszédét befejezni. Nem merte kimondani, hogy reméli, Győzővel élheti le az egész életét.

A férfi némán hallgatta végig a nőt. Ezernyi érzelem tolult fel benne, s alig bírta visszafogni magát, hogy végighallgassa Szabinát, s ne csókkal tapassza be a száját, már mondandója felénél.
- Szabina. – kezdte, miközben leguggolt a lány elé, és tenyerébe rejtette annak kezeit – Tudnod kell, hogy te vagy az egyetlen nő, aki boldoggá tehet engem. Szeretlek! Nem számít, hogy tolószékhez vagy-e kötve, vagy sem, én akkor is szeretlek. Soha nem akartam senki mást, csak téged. És én vagyok a világ legszerencsésebb embere, ha te is hasonlóképp érzel irántam.
- Veled akarok élni, örökre! – suttogta Szabina két kezébe fogva a férfi arcát
- Velem fogsz élni örökre! – jelentette ki mosolyogva Győző, s miközben megcsókolta a lányt, a karjaiba emelte őt, s bevitte a házába. Immáron a közös otthonukba.

Folyt. köv.