Emberi roncs

Leszállok buszról, csendesen baktatok, gyorsnak tűnök kívülről, de belül lassú és meggyötört vagyok.
Nézem, ahogy elhalad mellettem az a nyomorult busz és nézem azt az arcot, aki miatt fáj a szívem. Nem vesz észre, mosolyog egy másik arcra, nem látszik rajta megbánás, szerelem, bánat, sem pedig boldogság. Mintha csak úgy lenne a Világban, mint én. Mintha kötelező lenne mosolyogni, ahogy nekem.
Sok gondolat tömege nehezíti meg a fejem, de csak lépdelek elszántan, haza kell érnem.
Kinyitom a kaput…megint jön az, ami tegnap, tegnapelőtt…örökké.

- Nem, anyu nem kaptam semmilyen rossz jegyet… nem intőt sem… nem akarom elmondani…hagyj békén…nem tartozik rád…igen, biztos!

Csattan az ajtó, megint megbántottam, ahogy tegnap is… hát erre jó vagyok…
Átölelem a térdem, sírok. Vagyok egy szoba sarkában… sírok, teljesen hangtalanul, mintha a szívem szétfolyna az ágyon…le szőnyegre, de én már nem akarom összekaparni…nekem nem kell egy olyan szív, amit folyton foltozni kell, amely viszket, amely ég…nincs szükségem semmire.
- Elmentünk - hallok egy távoli hangot, felriadok, nyelek egyet és bájhangon így szólók:
- Jó, sziasztok!
Ennyi…ez volt a két szó amit ki tudtam bökni, nem is kellett több…

Nem tudom mióta lehetek itt… már 7 óra. Ma nem tanulok.

Fel kell hívnom, muszáj, még van esély, kell hogy legyen…0…6…3…0….
Kicsöng… a szívem kalapál… kicsöng… elsápadok… kicsöng… a gyomrom egyben…
- Szia, én vagyok!
Beszélgetünk… nem… csak néhány átlátszó mondat, hazugság, gyávaság mit a fejemhez vág, de miért szeretem? Miért imádom az illatát, a szemeit, miért szeretem a hülye vicceit, miért a verseit, miért ŐT? Ezt a Rohadt szemét, utolsó hazug embert…
- Szeretsz Matyi?
- Szeretlek…
Mi? Mi van? Lemerült…
Csattan a falon az úgy nevezett technika, amely pont akkor nem jó semmire, amikor az életünk függ rajta…
Elmegyek a fülkéhez vagy mindegy hova, csak el innen a négy fal közül, megfulladok…

Csattan az ajtó, a kapu és ahogy futok még fejemben átsuhan a kép melyen egy könnycsepp csillan meg a kilincsen…ropog talpam alatt a hó, hideg téli estén futok azt sem tudom hova.
Megállok… itt vagyok a játszótéren. Előttem egy apró pici fénypont, a telefonfülke fénye.
Felnézek az égre, a sápadt hold néz le rám, akár csak egy nagy szemhéj nélkül. Imádom a teliholdat.

Úgy indulok el a fülkéhez, mintha harcba készülnék, olyan harcba ahol nincs csatakiáltás, nincsenek kardok, sem pedig sereg. Ezt a csatát nekem kell megvívnom, egyedül.
Kinyitom az ajtót, előkotrok valami pénzt a zsebemből, hangos csörrenéssel földet érnek már bent a gépben. Tárcsázok… kicsöng… kicsöng...
Hideg van, fúj a szél, hát arra fordulok, ahonnan érzem. Hiszen ki van törve az üveg (kicsöng)… aztán lenézek a földre…ott hevernek a szilánkok… mintha mindegyik egy apró kicsi tükör lenne, hogy lássam magam benne, lássam, mi vagyok. Egy undorító, szétsírt képű liba, egy naiv kislány, odaadtam a szívem, odaadtam a lelkem, mindenem, hagytam, hogy rajtam nevessen, egy szó nélkül álltam bántó szavait… ÉN HÜLYE!!
(halló?? …kivagy?… haaahóóó!)a telefonkagyló hangos csörrenéssel ütközik a fülke falán…
A hívás megszakadt, letette. Én pedig ott gubbasztok a földön, mint egy darab kavics, annyit érdemlek… hogy megtapossanak, vízbe hajítsanak, falba építsenek.
Felkaptam egy szilánkot… Érezni akarom, ahogy belefúródik a testembe, nekem fájdalom kell, hogy enyhítsem lelkem sérelmeit…

Végighúztam a kezemen… vártam. Néhány röpke másodperc alatt egy csepp vér virágzott ki a bőr alól és lecsordult a kezemen. Vörös könny… tetszik!
Vágok, vágok, vágok, mindenütt vér. Remegek, de nem tudom hogy a fájdalomtól, a vérveszteségtől, vagy netán a gyönyörtől. Már szinte kéjes élvezettel néztem végig saját testem rongálását… tetszettek a sebek, a vér, csak egy zavart, a könny, csípte az arcomat, utálok sírni…

No hát…eljött az idő, nekem itt van végem, így van megírva, hallottam a fejemben anyám sírását, az emberek jajogását, sajnálkozását, szörnyülködését, a lány, akit vérben fagyva felvágott erekkel találtak meg telefonfülkében, milyen szép, szívszorongató tragédia…
Megkerestem a legélesebb élét a szilánknak (ami már nem átlátszó volt) rátettem a karomra, hosszába. Összeszorítottam a fogaim a szemeim, és befeszítettem minden izmom… és ekkor ijedten pattanok fel jól elfoglalt havas koporsómból. Csörög az a nyavalyás telefon, gyorsan előkapom ügyetlenül megmarkolom lenyomom a gombot.
- Halló?… ahh Larry…baj? Hát baj… az van…
Sírva fakadok…mit tettem…ezúttal is egy sarokban gubbasztok…átölelt térdekkel, vértől ázott ruhával…és sírok, már nem halkan…zokogok, és nem szégyellem a könnyeket, a vért szégyellem, félek…a vérzés már elállt, semmi bajom, de félek… nem a haláltól…MAGAMTÓL!!!

Nem tudom meddig lehettem még ott, nem emlékszem hogy jutottam haza, csak arra hogy reggel felébredek, és a sebeket látva örültem, hogy tél van, és pulóvert kell viselnem…