..::Elviselhetőbbé tettem az elviselhetetlent::..

Befejeztem a nyolcadik osztályt. Felvettek egészségügyi középiskolába. Nyári szünidőmet hasznosan, de egyben kellemesen töltöttem,majd szeptember lett, iskola kezdés. Az első középiskolás évem...
Három nap tanítás, két nap gyakorlat a kórházban. Újvidéken tanulok.
Egyik nap beosztottak a daganatos (rákos) betegekhez...

- Na, ne! - sopánkodott egyik évfolyam társam, Laura - Már megint a neurológiára kell mennem... - azzal fogta magát, és eltűnt a hosszú kórházi folyosón.
Én pedig nyugodtan, ám, egy kissé bátortalanul sétáltam be az egyik szobába ahol egy sápadt kisfiúra lettem figyelmes. Többen is voltak még a teremben, de mozdulatlanul feküdtek ágyukban. Mélyeket szuszogtak...gyerekek voltak.
- Szia. - köszöntem a kis srácnak, de ő nem vett észre engem.
Leültem az ágya mellé, és néztem milyen nyugodt. Vajon tudja mi a sorsa? S vajon mért ez? Mivel érdemelte ki? Hisz nem lehetett több tíz évesnél...
Lassan kinyitotta szemét, s felült az ágyon.
- Te ki vagy? - nézett rám érdeklődve. Szeme vérben úszott...
- Szia! - köszöntem neki újból. - Én vagyok az új nővérhelyettes.
- Pompás... - és unott arccal vissza bújt a takaró alá.
- Nincs kedved valamit csinálni? Mert ahogy elnézlek nem vagy túl vidám.
- Infúzión vagyok... - válaszolt mogorva képpel - Mit tudnék csinálni?
Pech...ezt jól elszúrtam...
- Nincs valami hobbid? - próbáltam újra.
- Gitározni tanulok...azaz csak tanultam...- és leszegte a fejét. –Tudod imádom a gitár hangját. De itt bent még csak zene sem szól.
Elmosolyodtam.
- Hát akkor velem megütötted a főnyereményt, - közelebb hajoltam hozzá és a fülébe súgtam- ...gitározom, ha van kedved átugrom a koleszba a gitáromért, és zenélek neked délután.
A kisfiú erőtlenül újból felült az ágyon és csillogó szemét rám szegezte. Látszott rajta hogy örül. Fakó volt a bőre, régen járhatott már kint a szabad levegőn, a napsütésben...
Feje tükörsimán csillogott...sok kemoterápián eshetett át...
- April! Gyere, gyülekező van. – szólt be Laura az ajtón.
- Akkor délutánra hozom a hangszert... - kacsintottam rá, majd elindultam a kijárat felé.
- Várj April! Ugye ez a neved? Engem Leonnak hívnak...-szólt utánam a kisfiú. - Vannak képregényid? Nagyon régen láttam már a sajátjaimat...
Bólintottam és kisiettem.

Ebéd és kevés pihenő után vissza mentem hozzá. Titokban a gitárt is vittem, meg összeszedtem a lakótársamtól néhány képregényt.

- Hahó...kuc-kuc... - kopogtam be. - Nézd miket hoztam!
Kis idő múlva már nagyban állt a ``koncert``. Leon szemmel láthatóan nagyon élvezte, és bár nem tudta a dalszövegeket, dúdolt velem. A szobatársai is tapsolva dicsérték produkciómat. Nagyon jól elszórakoztunk.
- April! Mi az ördögöt művelsz te itt? - erős telt hang ütötte meg a fülem. Hátamon végigfutott a hideg. Az osztályfőnököm állt mögöttem.

- A túlzott öröm illetve fájdalom előrébb hozhatja a végkimenetelt...- magyarázta dühösen a folyosón. – Ne tedd ki veszélynek ezeket a gyerekeket! Ne haragudj April, de a gitárodat elkobozom a tanév végéig.
- Tessék? - hüledeztem.
- Nem nyitok róla vitát. - s azzal elviharzott.
Vissza mentem Leonhoz.
- Nagy pácban vagy? - érdeklődött.
- Nem, csak a gitáromat vette el, de megérte nem igaz? –mosolyodtam el s vissza ületem az ágyára.
Bólintott...
- A képregények még megvannak! - mosolygott huncutul.
- Meg, bizony. - nevettem.
Majd csend lett. Lehajtotta fejét...
- Azt mondták, nem kell sok idő és meghalok... - mondta alig hallható rekedte hangon. Szavai bánkódással és szomorúsággal voltak tele.
Nem tudtam mit válaszolni...
- Mikor jártál kint utoljára? – kérdeztem tőle, ugyan is támadt egy jó ötletem.
- Egy éve kb. De miért?
- Holnap kiviszlek!
Bár tudtam, hogy nem szabad és azt is tudtam, hogy mekkora felelősséggel jár, s ha a kezem között hal meg, sosem tudom majd megbocsátani magamnak, de boldoggá akartam tenni utolsó napjait.
Másnap korán bementem a kórházba. Szétnéztem, majd az egyik sarokban megpillantottam egy rozoga, de alkalmas tolókocsit.
Nem sok idő múlva, már a falakon kívül szaladgáltam Leonnal...Persze ő a tolókocsiban ült...
- Hová menjünk? - kérdeztem kíváncsian.
- Imádok focizni, szeretnék még egy utolsót játszani. - mondta.
- Nem ez lesz az utolsó te kis csacsi!
Azzal a futball pálya felé iramodtam.

Az egész napot együtt töltöttük, majd kimerülten tértünk vissza a kórházba, ahol engem szívélyes fogadtatás közepette azonnal felfüggesztettek két hónapra, és megrovásban részesítetek. Elbúcsúztam a kisfiútól, aki vissza nem tartva könnyeit széttárta karját és átölet. Melegséggel töltött el szeretete. Csak azt sajnáltam, hogy több gyereket nem vihettem ki a szabadba.
.........- soha nem voltam még ennyire boldog-........fülembe csengett Leon utolsó szava...

Most itthon ülök...nemrég közölték velem hogy Leon meghalt. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat, ami most szorítja a lelkem, a düh érzetével vegyítve. Ha lenne több pénz kutatásokra, lehetett volna rajta segíteni és a többi beteg gyereken is lehetne, de ehelyett fegyverekre és a hatalmas vagyonokra költik a pénzt az emberek! Soha nem fogom megérteni a világot, bármennyire is szeretném. Az emberi logikát, a döntések okát...
Könnyem lassan folyik végig az arcomon, majd a papír lapra hullva felszívódik. Idővel átalakul...eltűnik.
Az emberi élet is egy könnycsepp, mely lassan halad végig az élet folyóján, közben akadályokba ütközik. Majd eléri vég állomását, a ,,papírt,, és eltűnik.
Lélek formájában éli tovább az életet,s szurkol a többi könnycseppnek, hogy sikeresen jusson túl az élet sodrásain. S segítsék társaikat, mégha olykor nehezükre is esik...