Életem a múltba, a jelenben és a jövőben 6-7. rész: Költözés

Ahogy teltek a hónapok, egye vártam azt a percet, amikor segítgetek összecsomagolni azokat a cuccokat, amiket viszünk magunkkal az új lakásunkba. A házat így jellemezném: nagy panelház, ahonnan lehet látni a tűzijátékot, és a budai hegységet. Az őszintét megvallva kíváncsi vagyok, nem érdekelnek a barátnők, vagy a család, csak egy dolog, milyen lesz a szobám? Értesüléseim szerint kék színű, viszonylag nagy. Nem is tudom, miért nem mondják el végre, és miért ezzel a meglátod dumával jönnek? Az a lényeg, hogy minden kiderül inkább utóbb, mint előbb. A szombati ebédnél anya csak annyit szólt:
- Jövő héten pakolunk! - majdnem félrenyeltem a levest, ami a számba volt. Anya csak mosolygott rám, majd folytatta az evést. Ezzel az izgalommal teltek a hétköznapok.

Szombaton reggel szokásomhoz híven keltem, egyszóval későn. Anya már elkezdte a pakolást. Közben, megreggeliztem... Amit készen voltam az dolgaimmal és szükségleteimmel, anya kezembe nyomott egy hatalmas dobozt, és csak ennyit mondott:
- Tiéd az összes könyv, ha ennyire szeretnél segíteni, akkor rakd őket össze a kintiekkel is légy szíves.
Elkezdtem, folyton folyvást csak pakoltam, végül három nagy doboz jött össze, ami csak könyv volt. Azt tudtam, hogy egy nagy könyvszerető család vagyunk, de azt nem hogy ennyi könyv sül ki belőle. Egy igen rövid ebéd után megtunk vissza a sok doboz, tapétavágó és papír társaságába. Bepakoltunk kilenc doboznyi kacatot, ami majd valószínűleg dísznek szolgál majd. Nem volt olyan fárasztó, mint a karácsonyi takarítás, de higgyétek el, aki átél egy költözést, annak nem lesz kedvére a pakolás élete további részében. Így teltek a napok az elkövetkező hetekben is.



Eljött az évzáró. Furcsán örültem annak, hogy elhagyom az iskolát, ez az iskolát, mert maga volt a katasztrófa, de barátnőimet sosem feledem, mert végre eljön majd a megbocsátás ideje az az idő, amikor megválunk rossz emlékeiktől, amikor csak jóra gondolunk. Bizonyítvány kiosztás után jött a nagy búcsúzkodás. Nem akartam elmenni, de egyszer minden véget ér. Egy kicsit sírtam, egy kicsit mosolyogtam, de vártam a holnapot, amikor végre kipakolunk, és az első éjszakámat töltöm azon helyen, ahol jövőm nagy része vár rám. Korán elaludtam, vártam a holnapot.

Másnap hamar keltem, de mégis sietnem kellett, mert elindultam nagyival, kivételesen BKV-val (nesze neked menetrend). 11.re odaértünk nagy nehezen, és körülnéztünk. Akkor láttunk először és utójára üresen, de jó nagy volt. Lassan megérkezett apa és anya, majd mindketten lepakoltak. Hosszas beszélgetés és válogatás után megérkezett a teherautó, tele a mi kis bútorainkkal. Apa ezután elment, mert látta, hogy minden megérkezett épségben. Mi hárman"csajok" kipakoltunk, összeraktunk, felraktunk a megfelelő tárnyakat a helyükre. Este fáradtan punnyadtunk a kanapén.
- Na, csajok, ma jól dolgoztunk és férfi nélkül - mondta nagyi, mindannyian elmosolyodtunk.

Ezek után éltük kis életünket, és jól érezzük magunkat.