Egy vámpír élete- X. rész

-Ha megszaporáznád a lépteid, talán még oda is érnénk a bevásárló központba!- pirítottam rá Eric-re.
Ígéretemhez híven elvittem vásárolni valami ruhafélét a számára, s ő készségesen hajlott is rá. Vagy talán csak nem merte megmondani valóbani akaratát. Mint írtam már az előző fejezetben, kicsit furcsán reagált rá, hogy be akartam jelentetni a hercegnél.
-És ki is a herceg itt jelenleg?- kérdezte ruhapróba közben, a paraván mögül.
-Ha jól tudom, Nathaniel Greenad. Nem volt nehéz időpontot egyeztetnem, de bevallom kicsit furcsa a fickó.
-Értem- mondta közömbös hangnemben.- Nos? Mi a véleményed?- lépett elő, s fordult meg.
-Nem rossz, tetszik?- kérdeztem, miközben felmértem ízlésének szerénységét: farmer, hozzá pedig egy fekete póló. -Hiszen ez szakasztott olyan, mint amilyet viseltél!- mondtam csodálkozva.- Persze, de ez egy kicsikét új és tisztább. Tudod, nem nagyon, csak egy icipicit.
-Gondot jelent?- kérdezte őszinte csalódottsággal.
-Nem, természetesen gond egy szál se, csak csodálkoztam. Na, de most már tényleg menjünk, mert be vagyunk jelentve 10 órára.
Megint egy kicsit meghúzta a száját. Mi a fene lehet itt a háttérben? Majd csak kiderül.....
Kifizettük a ruhákat, majd a lehető leggyorsabb repülési sebességbe kapcsolva indultunk el a székhely felé. (Elgondolkodtam közben, hogy milyen hasznos is ez a repülési lehetőség, régen nem is használtam ilyen sokat.)

Gyönyörű és egyben titokzatos is volt maga a hely. Leginkább egy 17. századbeli skót kastélyra emlékeztetett. A zöldövezetben épült fel, távolabb a sűrűn lakott részektől. Erdő övezte, s „áthatolhatatlan” kerítés védte az idegenektől.
-Sokan vagyunk ma este, úgy látom- nyugtáztam a kapun átlépve a parkoló autókat látva.
-Igazolást kérek kisasszony!- állított meg az őrkunyhóból kilépő férfi.
-Ez csak természetes- villantottam ki a nyakláncomon függő Ventrue klán jelet.
-Rendben van. És Ön?- nézett Eric-re.
-Velem van. A herceghez jöttünk, előre bejelentve.
-Ez esetben kövessenek.
-Ugyan, magam is odatalálok a bejárathoz, nem kell nekem díszkíséret.
-De a hercegnek......
-A hercegnek csak ne legyen egy rossz szava sem erre. Inkább védje a kaput!
-Igen is, kisasszony.
-Úgy legyen.
Pár métert elhaladva Eric izgatottan lépett mellém, s elkezdte sorolni, hogy ő csak pislogott a párbeszédünkön, meg hogy nem félek-e a herceg kérésének áthágásától.
-Miért kellene? Egész életemben szolgálom feljebbvalóim, ennyi lazaságot én is megérdemlek, avagy nem?
Választ nem kívántam rá kapni, mert ha az nem nekem tetsző lett volna, lerombolta volna az egóm a sárga földig.

A vaskos bejárati ajtóhoz érve megragadtam a rajta lógó aranyoroszlán (ezt azért megkérdőjelezném) szájában függő karikát, s 3 hatalmas ütést mértem vele az ajtóra. Semmi válasz. Még egyszer megismételtem, de erre már hála az égnek, jött is valaki.
-Szép jó napot kívánok Jenna kisasszony- mondta illendően az ajtót nyitó.
-Viszont kívánom. A herceghez jöttem, kérem, vezessen elé- mondtam határozottan.
Az ajtón beljebb kerülve nem sok újdonság fogadott engem, nem úgy, mint Eric-et. Neki természetesen új volt a hatalmas hall, a közepéről az emeletre vezető fa lépcsősor, a korai korokból származó festmények, antik bútorok, és az a rengeteg terem, amin keresztül mentünk. Elvétve láttam párvámpírt, akik ismerősebb arcok voltak számomra, mígnem elértünk egy nagy báli teremhez.
-És most sprint!- súgtam oda Eric-nek, s megszaporáztam lépteim, de...
-Jenna! Skacok, itt van Jenna!- ordította egy hang hatalmas lelkesedéssel.
-Na, lebuktam.
-Jenna, hát nem is üdvözlöd régi cimboráidat?- rohant oda hozzám Elementin, aki már jócskán a hangulat tetőfokán volt.
-Mi, én ilyet kihagyni? Így ismersz te engem?- néztem rá bűnbánóan.
-Dehogy is, épp ellenkezőleg! Nálad udvariasabb, szeretetreméltóbb- ezeknél a szavaknál kicsit kihúztam magam,- nem ismerek. Hol is vannak a többiek? Hé, Dave, Nick gyertek már ide!
-Ne, ne, ne! Nem kell idehívnod őket is- mondtam mentve, ami menthető.- Sietős a dolgom.
-De ugye- hajolt közel hozzám, mint a legnagyobb bizalmas a másikhoz- visszajössz inni pár kortyot a régi szép idők emlékére?
-Hát persze- veregettem meg a vállát, de igazából csak az alkoholos lehelet keltette szédülést akartam kiküszöbölni.
-Elnézést, hogy megzavarom beszélgetésüket, de kisasszony....
-Ó, hogy elrepült az idő.....lám, lám mennem kell- s már hátra se nézve loholtam a komornyik után.
-Te aztán szívélyes vagy- mondta Eric kicsit csalódottan.
-Ha az illető bűzlik az alkoholtól, ha rám akaszkodik, ha a világon minden embernek elordítja, hogy mi a nevem és, ha nem lehet le rázni, akkor....... valóban- foglaltam össze.
Egy morgás jelezte, hogy a választ ugyan elfogadták, de nem volt túl meggyőző.
Utunk felvezetett az első emeletre, ahol több kanyargás után végül megállapodtunk egy ajtónál.
-Itt várjanak, kérem.
-Rendben.
Ezzel a komornyik bekopogott, majd belépett a szobába. Közölte jöttünket, s már intett is, hogy be fáradhatunk, de hirtelen egy hang hozzátette:
-Csak Jenna jöjjön be.

A szemem sarkából láttam, hogy Eric kíváncsian rám nézett, de én csak összevonva a szemöldökömet az ajtóra meredve elindultam. Bent a komornyik meghajolt, majd helyét átadva nekem kisietett a szobából.
Szépen berendezett helyre kísértek be, mi tagadás. Királyi lakosztály- mondhatnám így is. A falakon régi festmények függtek, oldalt egy kandallóban ropogtak az égő fahasábok, fényük betöltötte az egész szobát. Szemben velem egy tölgyfaasztal állt, rajta könyvek, papírkupacok rendezve, lefűzve. A szoba másik oldalán ablakok voltak, melyek a belső udvarra néztek, s azok egyikén bámult ki Nathaniel.
-Szervusz Jenna. Már vártalak-mondta, de nem nézett rám.
-Igen, én is valahogy így vagyok ezzel, de nem teljesen értem fogadásod.
-Mit nem értesz rajta?- bámult továbbra is ki az ablakon.
-Megmondtam, hogy egy vámpírt hozok bejelentésre hozzád, jó lenne, ha behív...
-Ennyire nem kellene ragaszkodnod a hagyományokhoz, de ha már így akarod.......legyen, nem bánom. De szívesebben elviseltem volna, ha egyedül jössz.
-Itt fejezd be.
-Kár, még bele sem lendültem igazán- fordult mostmár végre felém, s szemében furcsa csillogást véltem felfedezni.
-De, hogy ne vesszen kárba jöttöm- tereltem gyorsan a szót,- elmennék a Könyvek Házába.
-Felőlem rendben van, de hasznosabban is eltölthetnénk az időt- lépkedett nagyon lassan felém.
-Azt hittem ezt már megmondtam neked: csak barátként tudok rád tekinteni.
-Én viszont ennél többre is tartalak téged- állt meg előttem, s két karját az ajtóra támasztva bekerített.
-Hagyj békén!
-Ha békén hagynálak, félek, hogy megölnélek még.....
Elkerekedtek a szemeim.
-Ezt hogy érted?
-Mondjuk úgy, rád állítanék valakit, aki lépten-nyomon végezni akarna veled.
-Mi értelme volna?
-Tudd meg, előbb látlak halva, mint más karjaiban!
A hideg rémület végig futott a testemen, de erőt véve magamon ellöktem Nathaniel-t, s kirohantam a szobából.

Úgy becsaptam magam után az ajtót, hogy valósággal megremegtek a falak. Hátrálni kezdtem, mint aki fél az ajtótól, s szinte ziháltam idegességemben. Eric köpni-nyelni nem tudott a produkcióm láttán, de miután látta, hogy valami nagy baj történhetett, odahajolt hozzám, s megkérdezte:
-Jól vagy?
-Eric... Eric... menjünk le innen az emeletről kérlek-hebegtem, s már rángattam is a karjánál fogva.
-Jó, jó, de mi bajod?- kérdezte szegényke kétségbeesve.
-Majd elmondom, csak menjünk már- vonszoltam le a lépcsőn.
A lépcsőfordulóban jártunk már, amikor egy hang megtorpantott minket:
-Ne feledd Jenna: a játszmánk, mihelyt visszaérsz a Könyvek Házából elkezdődik- mosolygott gúnyosan.
Tovább akartam menni, minél előbb dolgom végére érni, de újra jött a hideg gúny:
-Ja, igen......elfelejtettem említeni, hogy egyedül mehetsz csak a Házba.
A hideg kirázott ettől az eszelős, beteges vámpírtól.
-Megkérem addig a mélyen tisztelt Eric úrfit, hogy csatlakozzon a többi vámpírhoz- ezzel őrök léptek elő, s eltessékelve mellőlem elvezették. Hátrafordult, hogy ellenkezzen-e, de intettem neki, hogy hagyja, hadd vezessék csak el.

Hosszan néztem Eric után újból, majd indulás előtt még felnéztem a lépcsősor tetejére. Nathaniel még mindig ott állt, s mosolyogva figyelt engem. Tekintete átható, fagyos és gúnyos volt. A szívemig elért. Nem tétováztam hát, elindultam ki a házból a már ismert úton.
Időközben már az éjleple egyre sűrűbb lett a tájon, koromfeketébe öltöztetve mindent. Fújt a szél is, sokkal erősebben az eddigieknél. Összébbvontam magamon a kabátot, s úgy indultam el az emberi lény számára félelmetes úton. Miért illetem ezzel a szóval? Nos, a szűk kis beton út, ami egy rövid időn belül földessé válik egy sűrű erdő közepére vezet. Itt építették fel ugyanis elődeim a Könyvek Házát, ami minden könyvet birtokolt, ami a vámpírok nemzetségével, kultúrájával, eredetével, törvényeivel foglalkozott.
Józan eszű nem ment volna ilyen helyzetben, mint az enyém is egyedül oda, de muszály volt találnom valamit, amivel véget tudnék vetni ennek az őrületnek, ami még csak most született meg.

A cipőm kopogása egy idő után valóban megszűnt, jelezve, hogy elhagytam a beton utat. Az erősen fújó szél a fák között megszűnt, könnyedén tudtam haladni. De egyre beljebb érve a sűrűbe félelmem, melyet eddig alig érzékeltem újjászületve erősödött bennem. Minden egyes zaj hallatán összerezzentem, s megfordulva pásztáztam végig mindent. Nyugodtan tapasztaltam azonban, hogy nem üldöz senki sem. Egyelőre. Ráadásul még az ,,egyezmény” is úgy hallatszódott, hogy addig nem támadnak meg, míg vissza nem értem. Ha el is hittem volna ezt, nem lett volna gondom, úgy hiszem. De minden arra engedett következtetni, hogy itt bizony baj készülődik: a sötét; az a sejtelmes csönd, ami viharok és egyáltalán is minden rosszat megelőz. Végtére is épen érkeztem meg az első látásra torony nélküli kolostornak tetsző épület bejáratához.

Az ajtaja különleges mintázatot kapott, egy embert lenyűgözött volna a mesterien megmunkált csoda. Ám engem jelen pillanatban nem. A kilincs alatt egy gazdagon díszített, forgatható korong volt található. Ennek szélén különböző, szinte már giccsesen díszített betűk szerepeltek, melyek kidomborodtak a sima felületből. Névszerint a következők voltak: T; B; V; M; N; G; Tr; L; Tz; R; S; Gi; A (*). A vámpír-klánokat jelölték.
A megfelelő betűhöz fordítottam a súlyos korongot, vagyis a V betűhöz, s ekkor a betű-dombormű megfordult. Másik felében egy mélyedés lett látható, méghozzá egy jogar alakú. Ide kellett beillesztenem a nyakékemet, s már ki is tárult az ajtó. Belépés előtt gondosan körbe néztem, nincs-e valaki a hátam mögött, s bementem.

Sötét és dohos szag fogadott engem, ám imádtam ide járni, mert a helynek volt egy különleges varázsa, talán azért, mert maga is kívül-belül különleges volt. Az ajtó után egy faragott korlát volt vízszintesen elhelyezve, mely közepénél lehetett lejutni a könyvekhez. A könyvespolcokat magukba foglaló szekrények hihetetlenül magasak voltak, s nem sorokban, hanem különös módon felülről négyzetet alkotva voltak összetolva. Minden könyves polc tehát ilyen elrendezésben feküdt, a tömbök között pedig utcácskák vezettek. A terem közepén egy kis részen hat asztal volt elhelyezve székekkel, ott lehetett elmerülni a tudományokban.
Magam után becsukva, de nem bezárva az ajtót már biztonságban éreztem magam valamennyire. El is indultam kutató utamra, s szinte már rohanva néztem át a könyvek gerincét. Sehol nem találtam azonban semmi érdemleges dolgot és ez jócskán elkeserített engem. Nem létezett, hogy nem írtak semmit sem ilyen furcsa helyzetekről, vagy valamit a törvénygyűjteményben.

Hosszas keresgélés után azonban találtam valamit. Valamit, ami hasonlatos (de csak csupán kb. 100 oldalas) az Illemkódexhez, ebben igen érdekes dolgokat írtak. Hosszas lapozgatás után észrevettem egy bekezdést, ami a következőket tartalmazta: ,,Kijelentetik, hogy valamennyi város elöljárói- hercegek, helytartók, kormányzók- leváltassanak, mihelyt munkájukat nem az előírtaknak megfelelően végzik, a hagyományok és törvények rovására (eltiprás, semmibevétel).”
-Nos, úgy látom jól állok- nyugtáztam magamban, s rögtön tovább olvastam: ,,Ha ezen elöljáró nem hajlandó a törvénynek eleget tenni, vagyis önként elhagyni az uralkodói jogokat, és avagy a bizonyítékok megsemmisítése, a tanúk elhallgattatása megtörténik (mindez az elnök jóváhagyása nélkül) törvényszegést hajtott végre. Ezek értelmében az illető azonnali hatállyal és a büntetés mértékének megállapításával elítéltetik. A büntetést szavazással döntsék el!”

Nem haboztam, s rögtön a belső zsebembe mélyesztettem a könyvet. Tudom, hogy ez nem igazán helyén való, de ez lehet a vádjaim egyik alappillére, amelyre hivatkozhatok. De persze ennek még el kell érnie Velencébe, különben az egész kutatásom kárba veszett.
Indulásra készen kiléptem addigi tartózkodási helyemről a fő utcácskára, s már épp indultam is volna, amikor hirtelen a messze mögöttem levő könyves polcból kiesett pár darab könyv. Megdermedve álltam, s alig merve hátrapillantottam. A becsapódás okozta zaj még pár másodpercig visszhangzott a falakról, hátborzongatóvá változtatva az amúgy sem kecsegtető helyzetet. Nem láttam mögöttem senki mást csak a lehullott könyveket, de tudtam, éreztem, hogy nem véletlenül estek le. Nem véletlenül. Egy jelként is vehettem volna ezt, de a büszkeségem nem engedte, hogy megfutamodjam az előbb vagy utóbb bekövetkező haláltól. Minden érzékemmel figyelni kezdtem tehát, hátha megérzek valamit. Vagy valakit. Semmi nesz nem törte meg a feszült csendet, lépések zaja sem hallatszódott, csupán a lélegzetvételem hallottam.
Legszívesebben elfutottam volna, de eszembe jutottak Marius szavai (egy pár a sok közül), amiben kivételesen igazságot láttam, s annak idején hajlandó voltam megjegyezni: ,,Halottak vagyunk, de lehetőséget kaptunk, hogy élhessünk. Halhatatlanok vagyunk, s lehetőséget kaptunk, hogy életet adhassunk. Kárhozottak vagyunk, s lehetőséget kaptunk, hogy visszatérjünk oda, ahonnan kiszakítottak minket: a halálba. Akkor és ott, ahol csak akarjuk. Ne feledd soha gyermekem: esendők vagyunk, s korunk vége minden képen el fog jönni majd. Ezért azt tanácsolom: ha sarokba szorítanak, ha a halál markában érzed magad, még akkor se futamodj meg, küzdj a végsőkig! Csak a bátrakról emlékeznek meg, az ő nevük marad fenn!”

Büszkén felvetettem fejem, s erőt vettem magamon, majd lassan visszaindultam. Csak arra összpontosítottam, hogy elérjek élve a könyvekig; csak őket néztem, de még így is láttam a szemem sarkából, hogy a tőlem jobbra eső tömbök végén valaki elsuhan. Összerezzentem, de tudtam, hogy nem állhatok meg. Tudtam, hogy szembe kell néznem azzal, aki vadászik rám, bármi, illetőleg bárki is legyen az. ,,Csak a bátrakról emlékeznek meg, az ő nevük marad fenn!”- végig ezek a szavak jártak a fejemben.
Egyre közelebb kerültem a könyvekhez, de elérésük előtt óvatosan kiemeltem a kabátzsebemből a nyílpuskámat, ha már úgyis közelharcra kerül sor. Odaérve körbepillantottam. Pontosan az olvasó asztaloknál álltam meg, s miután nem láttam senkit lehajoltam a könyvekhez. Mindegyiken vércseppek voltak, amik nem is tűntek olyan régieknek. Egy kósza és egyben szívfacsaró gondolat a fejembe ötlött, s sehogy sem tudtam tőle szabadulni. Vagyis hogy, volt egy mód: be kellett bizonyítom, hogy hazugság és csak rémkép, mi megjelent előttem. Remegő kézzel felemeltem a legfelső könyvet. Óvatosan tartottam, hogy a még be nem szívódott vér ne csöpögjön le, s a számhoz emeltem. Haboztam kicsit megízlelni, mert mi van, ha ezüstoldatot kevertek bele....de megnyaltam. Amilyen lassan tettem meg ezt a műveletet, olyan gyorsan el is dobtam a könyvet, mert a vér nem volt másé, mint: ERIC-É!

Talpra ugorva kiélesítettem a nyílpuskát, mert mozgást érzékeltem a közelemből. Könny szökött a szemeimbe a fájdalomtól, hogy szeretett barátomat elveszítettem, de mivel vámpír vagyok, a könny, ahogy arcomra ért semmivé lett. Nagyon ritkán vagyunk csak képesek a könnyezésre, de akkor is csak, ha valami nagyon nagy fájdalom ér bennünket. Az imént észlelt hangok egyre közeledtek felém és én csak forogtam körbe, hogy meglássam a zaj forrását.
Ebben a percben kirúgták a kezemből a nyílpuskát, ami a padlót karistolva csúszott el tőlem, én magam pedig a padlón csúsztam több méteren keresztül. Időm sem volt feleszmélni, újra támadásba lendült az elszánt idegen, s egy tőrt rántott elő. A padlóhoz oda akart szegezni vele, de gyorsan egy fordulattal egérutat nyertem, ám a kabátom nem úszta meg a dolgot: egy darabjától búcsút kellett vennem. Ahogy tudtam, azonnal talpra ugrottam, s döfésre emelt kezét megfogva próbáltam kicsavarni a kést. Mind a két kezemmel megpróbáltam fegyvertelenné tenni, ám ő könnyedén lökött rajtam egyet, s a könyves-tömbnek dobott. A polcok széttörtek az ütés mértékétől, s én a törmelékekkel együtt a szekrény tövébe csúsztam, a fejemre pedig egy jó adag könyv esett. Éreztem, hogy az oldalamnál vér serken ki, amit egy polcdarab belém fúródása okozott.
-Szívós egy vámpírt küldtek a nyakamra, az egyszer biztos!- mormoltam magamban, amíg talpra szökkentem, s újra a támadómnak nem ugrottam. Újra a tőrt próbáltam meg kiszedni a kezéből, de hihetetlen ellenállást tanúsított, s ahelyett, hogy megtudtam volna állítani, szélsebesen elkezdett a fal felé tolni maga előtt. Nyekkenve neki is préselt egész testével, s alig jutottam levegőhöz. Továbbra is fogtam a tőrt tartó kezét, s közben a másikat is megpróbáltam lefoglalni. Egy hirtelen lökéssel végre sikerült kicsapnom a kezéből a tőrt, de rögtön meg is megszenvedtem az árát: a csuklómra kulcsolta az ujjait, s elkezdte hátra feszíteni.
-Na ne, ez a dög elakarja törni a kezem, ezt nem engedem!- gondoltam magamban.
Ám, képtelen voltam ellenállni, s csak egy éles, mindent felülmúló fájdalom jelezte: eltört a csuklóm. Felordítottam fájdalmamban, s viszonzásul a másik kezemen lévő körmökkel felszántottam a mellkasát. Vér buggyant ki belőle, de nem törődve vele egyszerűen a bejárati ajtónak dobott, mint egy rongylabdát.
-Kislány, nagyon megbánod, hogy ezt csináltad velem!- mondta gúnyos nevetés közepette, s mellkasán megnézte jobban a keletkezett sebet.

Minden tagom zsibbadt volt, de megpróbáltam feltápászkodni az ajtó mélyedéseibe kapaszkodva. Éreztem a férfi tekintetét magamon, ami tele volt gúnnyal és szánalommal. Tudtam én is, ő is, hogy gyenge vagyok ahhoz, hogy tovább védjem magam, vagy akár elmeneküljek. Már csak a csoda segíthetett volna rajtam, de úgy hiszem, az már régóta elpártolt tőlem a szerencsével karöltve.
-Adok neked némi előnyt, ha ezzel segítek rajtad valamicskét- mondta nyugodt hangnemben, nyájasan.
Kicsit elfordítottam a fejem, hogy lássam, mégis kitől kell elszenvednem a halál feloldozását. Egy nálam jóval magasabb férfit láttam, farmernadrágban, pólóban, bőrkabátban, persze- nem meglepő módon mindez teljesen feketében. Mellkasán a kabát nem volt összehúzva, így elhittem, hogy fájt neki, ahogy belévájtam a körmeimet. Zöld szemei szikráztak, arcát szőke hajtincsei itt-ott eltakarták. Ha más helyen, más körülmények között állt volna szembe velem, minden bizonnyal angyalnak hittem volna. Valószínűleg meghallotta gondolataimat, mert mosoly jelent meg az arcán, s lesütötte szemét.
Elegem volt ebből az átkozott várakozásból. Nem tudtam tovább várni, így a tőlem telhető legnagyobb erővel kitártam az ajtót, s kirohantam a szabadba. Az arcomba jéghideg eső csapott. Időközben egy kisebb vihar kerekedett, de dacolva vele futásnak eredtem, bár a sűrű vízfüggönyön keresztül nem sokat láttam. A sáros úton a lábam néhol meg-megcsúszott, de nem engedtem, hogy felkínálkozva haljak meg.

A hideg és a fájdalom elémelyített, érzékeimet teljes mértékben eltompította, de foggal, körömmel küzdöttem az életemért. Már azt sem tudtam pontosan, hogy merre megyek, vagy, hogy az üldözőm hol van, ezért hátra néztem, de az esőtől sokat nem láttam. Visszafordulásomkor egy terebélyes fának dőltem, mely lombja oltalmat kínált többé-kevésbé, de ez volt akkor a legkisebb örömöm. Teljes mértékben megbénultam, a lábaim már nem engedelmeskedtek nekem, kénytelen voltam beismerni, hogy eddig tartott a küzdelmem, nem bírom már tovább. Az eső csak esett és esett, a hideg pedig egyre csak fokozódott, s már dideregni kezdtem. Bőrig áztam. A szemeimmel a messzeséget pásztáztam, hogy látok-e valamit, vagy valakit, de nem jártam sikerrel. Párszor még körbe néztem, mikor is ......
-Szia cicus!- fordult ki üldözőm az előttem lévő fa mögül.
Ijedtemben megrándult a testem, s reflexként hátrálni kezdtem. Ő csak nyugodtan a szemembe nézve lépkedett felém, így szorított a hátam mögötti fának.
Esélyét nem láttam az ellenkezésnek, de a még épen maradt kezemet az arcára tettem, s megkíséreltem eltolni, de erőm híján eléggé erőtlenre sikeredett. Ő persze könnyedén kikerülte a kezem, s mikor az ajka előtt elhaladt egy csókot lehelt rá. Ezután megfogta a kezem, s a testem mellé vezette. Könnyedén elfordította a fejem, majd ajkait a nyakamra tapasztotta. Éles fájdalom tört rám, de ez bizsergető fájdalommá vált, mivel már kiszenvedtem eddigi kínlódásaim alatt. Megérezte, hogy lábaimon se voltam már képes állni, s átölelt, nehogy belém törjön a foga. Az idő úgy tűnt, mintha megállt volna, s azt is alig vettem észre, hogy pár másodperc múlva már a hűvös avarban feküdtünk.

Hideg teste fokozatosan melegedett az életet jelentő nedűtől, mellkasában megdobbant egyszer a szíve, de utána már többet nem. Teljesen átvette tőlem az életet, míg én halottá váltam. Kezem, melyre ráomlott angyalszőke hajának vége lecsúszott a hideg és vizes bőrkabátjáról, egyenesen le a földre.
Nagy sóhajtás jelezte, hogy befejezte művét, melyre utasították, s kiemelte bőrömből szemfogait. Fejét az enyém mellé lehajtva mély levegőket vett. Testét az élet nyüzsgése ugyan megtöltötte, de lelkét- ha volt neki egyáltalán,- az üresség fedte be. Szomorú szemeit rám szegezte, s az arcomba csapódott hajfürtöket gyengéden eltűrte. Így láttam meg újra azt a zöld szempárt, mely az örök sötétségben is mutatta számomra a fényt és a reményt az életre.


(*)= a rövidítések a következő klánokat tartalmazzák: Toreador, Brujah, Ventrue, Malkavita, Nosferatu, Gangrel, Tremere, Lasombra, Tzimisce, Ravnos, Setita, Giovanni, Asszamita.