Egy szörnyeteg élete

Önéletrajz – saját kezűleg. Lehetne elfogult, nem szubjektív és hasonló csodás jelzőkkel illetett iromány. De ugyanakkor mégiscsak így lehet átadni az ember érzelmeit, ha a megtörtént dolgokat ő mondja el.
Valami nagy baj van velem. Érzem, nem rendesen ver a szívem, és nem esik jól. Orvosi eset, de nem megyek, félek. Hatással van rám a környezet, a szomorú események.
Az ember meghal a bánatban is. Persze nem ez az elsődleges cél, csak hozhatja ezt is sors. És nem saját keze általi halállal, nem. Ez megmagyarázhatatlan halál lesz orvosok előtt. Hajlamosak vagyunk hinni Istenben. Ha tisztán, őszintén éled az életed, akkor a mennyországba kerülsz. És téved az, aki azt hiszi, hogy ez az életcélja az ilyen embereknek. Csak a boldogságot keresik, ezt a bennük létrejött saját kis lelki világot próbálják meg átadni másoknak, hogy könnyebben birkózzanak meg a világ gondjaival.
Én hiszek valamiben, szoktam imádkozni néha, lefekvés előtt, és segítséget kérek. Meg szokott valami hallgatni. Vannak rá bizonyítékaim. Néha viszont nem lehet magyarázni a dolgokat. Túlbuzgó őrültként nem lehet mindenféle emberfeletti erőket belemagyarázni a történésekbe. Nem is normális az olyan.

Én normálisnak tarom magam. Persze vannak rosszabb napjaim, mint mindenki másnak. Hogy miért leszünk felnőttek, mitől változik meg viselkedésünk, az sok mindentől függ. Minden életút egyedi, mindenki egyszeri, és megismételhetetlen teremtmény. Hogy megtaláld azokat, akik fontosak lesznek életedben mindenki más esélyekkel indul.
Szerencsésnek mondhatom magam. Valahogy úgy érzem, nekem nagyon jó embereket sikerül megismernek. Sokakból előhozhatok olyan viselkedést, amiről nem is tudják, hogy bennük van. Kaméleon vagyok, mert megtalálom hamar azt a színt, ami az adott pillanatban kell. És ugyanakkor még mindig ugyanaz a kaméleon vagyok – őszinte, kedves, megértő, szórakoztató, segítőkész és még sorolhatnám azokat a jelzőket, amiket jónak mondanak. Filmek készülnek hogy ezen szavakat átérezzék az emberek – mert a társadalom elfelejteti velük. És ha ott ülnek a vászon előtt, azért tudják, szeretik nézni, egy pillanatra mások álmait érezni, és kijőve a moziból annyit tudva kimondani csak, hogy jó volt – mert igazából bennük vannak az érzelmek, jól elnyomva; egyesekből már kiölve. Nem tudják megfogalmazni ezeket a dolgokat. Én sem tudom, nem vagyok író, még ha most írásra is vetemedtem. DE igaz vagyok!

Én csak egy vagyok a sok közül, de ha valaki egyszer túllát a külsőmön, akkor sosem fog elfelejteni – legalábbis remélem. Mert olyan élmények fűzik hozzám, mint amilyet ők jelentenek nekem. És nem törtető módon, hanem természetesen jönnek ezek a dolgok belőlem.
Most hogy ilyen őröltségekről beszélek, elmondhatnám az életemet. De mindenki ezt várná egy önéletrajztól. Hát nem fogom elmondani. (Különben is a személyes kapcsolattartás híve vagyok. Aki nem hiszi: járjon utána. Itt vagyok. Ismerj meg) Ez rögtön kíváncsiságot válthat ki. Akiből kiváltja, annak nyitott könyv lehetek idővel…Olyan könyv, aminek mindig van megújuló lapja.
Én találkoztam nagyon sok emberrel, és köztük kedves lányokkal. Sokszor sajnáltatom magam – persze nem szándékosan – csak amiatt, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy történhetnének. De idővel rájövök, hogy úgy kellett történnie ahogy, különben nem jött volna egy másik pillanatban egy olyan, amitől jobban érzem magam, és azt lehet rá mondani,hogy jó, hogy megtörtént. De most sokkal többről van szó…

Egy álmodozó vagyok – ezt már sokan mondták nekem. Mások szerint őrült, vagy nem ezen a földön élő. Végülis nézek úgy ki, mint egy ufó – nem is értem miért vannak a fantasztikus filmekbe kitalált ,,testvéreim”, akik olyan titokzatosak, csúnyák,érdekesek, okosak, vagy buták. Mikor itt vagyok én egyben, nem kell színészkednem sokat, csak odaállni, ahol a fényből kilépnek az idegenek. Én már egy lépéssel előttük érkeztem, tudom a nyelveteket, úgyhogy nem sok újat tudtok mondani nekem. Én sokat tudnék írni rólatok – ha érdekel benneteket máskor majd leírom. De most rá kell térnem arra, hogy miért is leplezem ilyen írásban le magamat előttetek. Hogy miről írok?
Egy találkozás vallomása az egész.
Csak annyit mondok, hogy megértsél olvasóm. Érezz saját élményeid nyomán ahhoz hasonlóan, mint amik lejátszódtak bennem.

Sosem szoktam nagyon előre tervezni. Nem voltak álmaim nagy dolgokról. Semmilyen olyan dologról, mint neked, vagy ismerőseidnek pénz, karrier, elismertség, értékesnek mondott tárgyak…üres szavak! Hogy hogy nézel ki? Kit érdekel. Az számít ami vagy, aki vagy, aki leszel. Hogy honnét jöttél? Az mondjuk már számíthat – de nem nekem. Hova mész? – kíváncsivá tesz. Lehet megyek veled, ha nem zavarok. Vannak saját gondolataid? Osszuk meg egymással! És tudni fogod, hogy fontosak vagyunk egymásnak. És ott lehetek, ahol szükséged van rám. Ha meg nem, akkor nem kell hazudnod előttem. De magadnak sose hazudj!
Találkoztam valakivel…
És elkísérhettük volna egymást. Melyikünk volt a vak, ki kísérne kit? Nem derülhetett ki. De biztos, hogy egy irányba megyünk. Szavak nélkül is tudnám. De jobb hogy rendelkezésünkre áll a beszéd azért – mert nem vagyunk vakok. Bár az is lehet az sokat segítene – ha valamelyikünk vak lenne. .

Te nem látnál úgy, ahogy kinézek… Én nem láttam volna meg a szépséged… belül… Talán rosszkor találkoztunk az úton. Ha úgy érezted: hát menj csak egyedül tovább. Én is megyek – próbáltam úgy menni, hogy még lássalak is, mert hát barátra leltünk, annyi bizonyos – nem kételkedem. Ha rossz lett volna a társaságom: biztos otthagytál volna már az első nap. Egymás mellett mentünk, de nem beszéltük ezt meg előre. Furcsa véletlen. (Szándékosan cserélgetem a személyes és általános hangnemet – attól függ épp melyik skizofrén oldalam üti a billentyűket.)
Azt mondják sokan: abban ne reménykedjek, hogy egyszer majd újra találkozunk. Érdekes… Tapasztaltabbak… Miben? Jah, a földi dolgokban. Hát én mivel ufó vagyok – ezzel nem kell egyetértenem. Egy külső szemlélője vagyok a világnak. Tehát vonhatok le örökérvényű következtetéseket, mondhatok okos gondolatokat, amit a jövő filozófusai megfejthetnek majd, ha odáig és olyan irányban fejlődik a társadalom. Ebben inkább nem hiszek mondjuk.
Érdekes… segítség nyújtás. Azt mondják, éljek, de arról beszélnek, hogy haljak meg. Igaz barátok, nem vitás. De mégsem hisznek benned. Mégis velük vagy. Ez is a barátság része… Ha túl őszinte vagy, azzal is bánthatsz. Sosem bántanék mást a saját szórakoztatásomra.

Aki igazán hisz benned, azt elhagyod az úton. Ez fáj neki. De megérti. Sajnálja. Más is sajnálja. Csak egy szép emlék lehet. De nekem a legszebb emlék…
A szavak más jelentéssel bírnak ezután. A korábbi szavak is.
Hibáztam. Mindent megtettem, hogy elrontsam. Az összes rémálmom, és mély titkom is elmondtam.
Kevés vagyok... ezt kell belátnom. Nem könnyű, hogy lenne az – az egész életem tudatában.
Tudni, hogy el kell veszítenem… ami nem is lehetett enyém… fáj
Amit idézőjelbe teszek, azt nem én írtam, hanem tőled kaptam.
………,,nem rontottál el semmit”…lehet, most rontom el ,,nem tudom szerintem nem”….,,nem minden a külső”…de a minden kezdete……
Nem adni fel a harcot – egyedül egy nemes célért a hatalmas sereg ellen. Érezzél, olvasom, ha még nem éreztél így: tudni, hogyha ott állsz előtte legközelebb, ha mindenen átküzdöd magad sem biztos, hogy megéri. Mert egyszer szem elől kellett tévesztened. Nem tudod mi történik vele, hogy zajlott az élete. Ott akartál lenni, vele, de nem engedte. Mert nem is tudott rólam, nem tudhatta ilyen formában a gondolataimat sem amikor ítélt – persze ez nem befolyásolta volna lehet….
Nekem szenvednem kell, hogy Ő boldogságát megtalálhassa.
Rossz úton jár, aki álmokból épít várat. Az álom rövid ideig tart. Általában nem is emlékszel rá. Jó volna nem emlékezni? Arra ébredni, hogy egész életedet átaludtad eddig? ,,áá az durva”.
Nem adni fel az utolsó pillanatig… Jóbarátok. Kedvenc, (egy közös…) Rachelt mondani az esküvődön, ahogy Ross. Ez ment a tévében – véletlenül most a héten. Érdekes dolog ez…
Ott kell állnom büszkén, felvértezve a csatamezőn, és egyre szebb védőruhát magamra csatolva. Harcra készen, soha meg nem futamodni a problémák elől. Védeni a szívemet, így nem sebezhetnek meg jobban. De ha egyszer lehetőséget kapnék rá az életben, ha ki merne állni velem harcba a ,,legnemesebb vad”, akkor addig küzdenék, míg meg nem szelídíteném. És akkor átadnám a kardot, tisztelegve előtte, hogy ő ítélkezzen felettem. Na ez egy mesekép. Ez érezhető, ugye?
Utolsó mondatok egyike:
Mikor kereshetlek péntek kapcsán, vagy mikor nem? ,,hát bármikor”
Utolsó mondat
Jó lett volna, ha megnézhettük volna az ország karácsonyfáját…,,még megnézhetjük”
….Bármikor…talán….SOHA…

Elhibázni földi életed legnagyobb lehetőségét. Lehet nem sokon múlik – néha csak apróságokon, néha egészen messze vagy tőle, hogy úgy láttasd magad, hogy tetsző legyél. De máshogy viselkedsz kicsit, az biztos. Ezzel olyat érsz el, amit nem szeretnél. Azt rontani el, amit a legjobban szeretnél.
Miért kell a legjobb? Mert nem akarod megismerni a jókat. Nincs hiányérzeted emiatt, mert erre vártál – tudatlanul kicsit, mert nem lehet körülírni szavakkal nem oly túl jól bánó embernek. De most, hogy már tudod, hogy várni érdemes volt, miért kell úgy tenned, mintha sosem történt volna meg a találkozás, mintha nem látnál a világon…
Amikor keresed a helyedet az életben, mi az életed értelme, és azt hallod, hogy olyan nincs. Persze nincs… Amíg nem találkozol vele. Mert onnantól tudod, hogy van értelme harcolni, volt értelme eddigi szerencsétlenkedésednek.

Sóhajok… És hajlandó vagy elengedni, mert tudod, nem akarsz neki rosszat, semmit nem akarsz – és mindent. Valami hiányzik, hogy úgy éljek tovább, mint eddig. Nem más, mint egy új szív…
Mert ez megszakad…

Ne legyen karácsony idén. Szeretet ünnepe – de te nem szerethetsz igazán.
,,Csak” a családod, barátaidat – persze nem vagy egyedül. Mégsem mondhatod felhőtlenül, hogy boldog karácsonyt…
Túl estem egy ponton, amit el sem akartam érni – saját magamat csaptam be egy ideig. Úgy ahogy most mindenki mondja, mindenki tanácsolja. Én harcoltam magam ellen, nem akartam mondani semmit. Nem akartam rázúdítani magamat, de aztán gyenge voltam. Van egy olyan mondás: Semmilyen álarc nem takarhatja el ott, ahol van, és nem színlelhet ott, ahol nincs… És most nem arról a bizonyos sz betűs szóról beszélek.

Mikor megláttam, nem is mertem ránézni – csak odapillantottam. Itt van előttem a kép...
El voltam a saját ,,utálom az életet” érzésemmel, meg hogy minek is mentem én oda, arra a munkára. De nem tagadom azt sem, hogy arra gondoltam, ilyen csinos lány szóba sem áll velem. És eltelt pár perc. Újra látom. És megszólalok - ő is szól, de milyen szépen dalol.. Mikor beszédbe elegyedünk – látom, hogy még nálam is rosszabbul érzi magát, fél. De ki nem félt volna akkor, olyan lelkiállapotban… Zöld Tündér mosolygott is rajtunk remegő őzikéken rendesen. (Zöld Angyal egy barátnő, akivel szintén aznap találkoztunk először)
Nagyon szimpatikus lesz a nap végére – igen, talán egy újabb barátnő lehet nekem – mint mindig: barát barátnő. De nem is gondoltam többre. Vagy csak ezt is hazudtam volna magamnak – határozottan NEM. Így visszagondolva nem akarom elképzelni, hogy mi lett volna, ha nem jön a másnap…

Merthogy én is közre játszottam picit ebben – legalábbis úgy hiszem. Modern mese – ha irónikus akarok lenni – mert előbb kapod meg az MSN címét, minthogy a telefonszámát. ÉS elmondta, mi bántja a szívét, megbízott bennem. Én megígértem hogy nem élek vissza a bizalommal. Együtt éreztem. Segíteni próbáltam azzal, hogy beszélgetek vele – nem okozott nehézséget. Nem érdekelt, hogy másnap dolgozni kell menni, vagy hogy fáradt vagyok-e – illetve dehogyis nem, de csak úgy tudtam lehunyni a szeme, hogy őt kicsit bíztattam. Hagyott magának esélyt, hogy alszik rá egyet, és meglátja jön-e. Szinte biztos persze, hogy nem én miattam jött másnap. De én nagyon megörültem, mikor láttam. Jó volt.
És más megvilágításba kerültek ugyanazok a dolgok - én nem változtam, de a világ szebb lett. Nem játszottam szerepet. Mégis boldogabban mentem futni a Margitszigetre. Nem éreztem olyat, ami megijesztett volna engem – aztán mégis. Valamit láttak rajtam az emberek. Lakótársam. Mondhatom, hogy barátok vagyunk. Bár hallotta párszor, hogy viccesen mondogattam korábban adott helyzetekben, hogy szerelmes vagyok – csak sejtette, hogy sosem vagyok az. Mindig viccelődtem.. Sok csinos lánnyal találkoztam életemben. Barátnőkkel… De most …

Már első naptól együtt ebédeltünk. Sosem ebédeltem még ennél jóízűben – mindegy volt mit eszem. És olyan felszabadultan beszélgettünk, mindenről, őszintén. Hihetetlenül, filmszerűen peregtek az események – de nem rendezett senki mellettünk. (Legfeljebb láthatatlanul) ,,Szokásos ebéd?” Nem: különleges ebéd – megint. Napok…
Aztán jött a bűnös változásom – mikor azt mondták a munkatársak – jah, ti nem jártatok, nem találkoztatok még soha ez előtt… Mert nem úgy néz ki kívülről, mintha csak pár napja ismernétek egymást….Hát akkor egy kicsit megijedtem. Kicsit ez elszomorított, hogy tényleg nem ismerjük egymást régóta – akkor miért tűnik úgy nekem? Mert őrült vagyok – ez mindent megmagyaráz. Egy őrültnek kerülnie kell a jó társaságot, mert ott őt nem szeretik.
Aztán meg is beszéltük – én elmondtam, amit hallottam, és szabadkoztam, hogy ugye nem vagyok nagyon nyomulós – persze már titkon nem értettem egyet azzal, hogy ,,nem érdekelsz.. amúgy”… Mert boldogan imádkozva feküdtem le este, hogy egyszer talán megpróbálkozhatok jobban megismerni, akiről még csak nem is álmodtam. Hihetetlen…
És eljött egy búcsú ideje – mikor vége lett a kampánynak a munkahelyen.
Persze már hívtam találkozóra augusztus 20-án – nagyon tetszhetett volna neki, komolyan.
Egy barátom fafaragó is, és a várban mesterségek ünnepe volt. Vittem vásárfiát – egy szerencsepatkót. Mert neki sok szerencsétlensége van – de ,,úgy tűnik működik a dolog”.  Utolsó napokban, már olyan érzés volt bennem, hogy mi lesz ha többet nem láthatom. Mert nem tudom mennyire lehet ilyen helyzetben elvárni egy ilyen lánytól, hogy utána is szóba álljon velem, mikor már nem kényszerül napi találkozásra.. Nem tudtam milyen hatást sikerült elérnem – a baráti közeledésemmel. És most nem érzelmi taktikáról beszélek vagy ilyenek. Nem tudom mi az.

A telefonszámát is az utolsó szombaton kértem el. Együtt ebédeltünk – nem nagy szám, de megkínáltam a szerény ebédemből – amit persze nem akart elfogadni.(halrúd, rizzsel). És mint egy kisgyerek úgy viselkedtem kb. – biztos látszott. ,,Lekísérhetlek?” ,,Persze.” És nem is emlékszem pontosan mit dadoghattam, de a kép itt van előttem. Nagyon szép volt… És baráti puszival köszöntünk el. Én integettem a buszon ülő többi emberrel nem törődve – mintha csak ő utazott volna azon a járaton. De nehéz volt, mert az is bennem volt, hogy lehet, mégsem láthatom többet. Ez persze őrjítő lett volna. Inkább pozitívan álltam a dologhoz – reménykedtem. És bejött. Ahogy a vízilabdások is győztek az olimpián.:)

Közben persze utolsó pillanatban beiratkoztam a gyakorlati félévre is. Kalandos történet a javából, míg idáig eljutottam. Még ott volt, mikor jött a lehetőség. Életem legrosszabb percei voltak, mikor beszélgettem főnökömmel– amolyan állásinterjú. Az hasonló érzés volt, mint egész éltem néha – elveszett vagyok, és nem érek sokat, és még valami... Egyszer csak kinyílik az ajtó, és fény árad be a szobába. Ott állt, rám várva, de mennie kellett, és én nem tehettem abban a helyzetben semmit – pedig szaladtam volna vele el, akárhová…
Szóval dolgoztam – sokat. Volt, hogy inkább nem is akartam már másnap menni. De valami hajtott, a szokásos sajnáltatós, de kitartó formámnál is több.
Sms váltás – kedves sms-ek. MSN beszélgetések. Életem legjobb nyár vége…

És jött szeptember, újra ott dolgozott. De már nem volt olyan, mint korábban – úgy értve, hogy nem ebédelhettünk együtt a szigorúbb szabályok miatt. És megnéztem iwiw-jét: kapcsolatban… Zöld Angyal örült az éjszakai sms-nek, amit akkor írtam, mikor nem tudtam haza érek-e, annyira elkeseredtem. Persze nem is tudtam akkor még pontosan mi van velem, hogy mi az oka. Vaklárma volt… De akkor már Zöld Tündér volt a titkom hordozója. Már akkor mondtam, hogy egyszer ebből könyv lesz – de a kategória még formálódhat. 
Megismertem egy barátnőjét is. És szerveztem egy bográcspartit haveroméknál. Hát nem volt egyszerű, de akartam. A barátok közül sokan lemondták, fontos barátok, lányok is. És még az elején az idő is rám ilyesztett. De csapódtak srácok azért az ötlethez, ez volt. És csak ők maradtak (hárman, mert egy újabb kedves barátnőt is elhozott szerencsére) az ellen nemből. De nem hagytak cserben – ahogy ott fenn is meghallgattak – a nyárvége utolsó meleg, és jó időnek mondható estéje következett. Patkóhatás? – kizárt.
Igyekeztem – csináltam hódító bólét, ami specialitásom. Végigcipeltem a fél városon – nem volt égő…, de nem érdekelt.

Persze hogy nem jól mondtam az útbaigazítást – rossz buszmegállóban álltam, ők meg rossz buszra szálltak.:) Szaladtam, gyorsan.  ÉS jön az elhamarkodott mondat: ennél rosszabb már nem lehet. Hát a marhapöri nem is volt rossz. Csak én. Hogy is hagyhattam az éhes szemek előtt, rossz ómen volt – mintha nem érdekelne, vagy mintha nem mernék odamenni hozzá – pedig csak azt akartam, hogy jól érezze magát – de úgy nem lehet, ha én pattogok - mert izgultam -, hogy minden jól sikerüljön. Hát nem sikerült túl jól.
Tudjátok milyen a pucérfutás? – nem akarjátok tudni…Amúgy vicces persze, csak akkor nem éreztem annak. Elsüllyedtem szégyenemben, hogy első alkalommal, mikor eljött valahova, pont akkor történik ez. Emlékezetes az biztos.
És hazafelé olyan történt, amit nem mondhatnak a földön a férfiak – mert akkor nem férfiak mások előtt (?) – pucérfutó barát hozta ki belőlem. Kisgyerek voltam, akire még nincs hatással a társadalmatok. Volt-e már olyan érzésed,hogy valakit úgy, minden feltétel nélkül tudnál, és elfogadnád….Érte mindent feladnék, Igen – Szeretném. Szembesültem… magammal… igen, sírtam…

Másnap persze munka – hisz szombat volt, kampány, evidens. Egész nap rossz érzésem volt, elmondtam egy kedves munkatársnőnek a tegnapot, aki csak egy hete ismert – és nagyon is tudta mit tehet, mert megértett. Nem volt pénzem, hogy felhívjam. Semmi pénzem nem volt – költöttem a péntekre. És ő ott hagyta a telefonját, mellettem – feltétel nélkül. Eszembe jutott pucérfutó– már ruhában tett kijelentése: ,,még nem ronthattál el semmit, ha tényleg olyan, mint amilyennek mesélted nekem. Akkor rontod el, ha ma nem hívod fel”.
És felhívtam – Paprikajancsi beszélt. És nagyon jó volt – pedig nem tudtam mit fogok mondani az első megtervezett mondatom után, vagy ő mit fog mondani – persze hogy féltem. De tettem utalást egy másik programra – nagy európai, soha vissza nem térő, csak akkor, csak nekünk (szóval egy másik ismerősöm is szerepelhetett a kutyakiállításon – malamuttal. Véletlenül neki is ilyen házőrzője van). De jött előbb más. És jöttek – mint két volt munkatárs. Call center buli. Jó hangulat. Ott berúgtam kicsit (persze az a baj, hogy mindig mindenre emlékszem szinte), mert nem voltam felkészülve rá, és csak így tudtam elfedni, hogy ne csináljak úgy hülyét magamból… – csináltam máshogyan: meleg volt a téma. Másnap Szülinap – neki lagzi. Hiányzott a tortámról a marcipánalak, és pár szelet a tortából is, amit a barátok jelentenek…

De összejött a kiállítás – európai kutyakiállítás. Hihetetlen volt. Én voltam a ,,program” a barátai előtt – a titkos. Piros betűs nap volt a naptárban, találkozás vele. Most mondjam, hogy mennyire izgultam, meg hogy legjobb napjaim egyike? Persze este MSN-en lerontottam. Úgy viselkedtem, amilyen nem vagyok – azért mert bolond voltam. Megosztott velem egy titkot – próbára tett, és én elbuktam. Ezt soha nem bocsátom meg magamnak…hogy miért is csináltam? Talán ez volt a pótcselekvés, a nagy nyomás kibírására, ami bennem volt. Mert hát hibába is mentegetőzöm, nem vagyok annyira súlyosan skizofrén.  De tudok titkot tartani…
De már nagyon sok embernek beszéltem róla, csupa kedves dolgot. Annyian szurkoltak nekem – aki nem is láthatták, nem is ismerhették is. Talán, mert érezték, én nem mondok ilyet, ha nem vagyok biztos benne. De biztos voltam, hogy szükségem van rá, mert Ő az…
Beszéltünk - nagyon jókat. Pótbulit szerveztem – re-palacsintázás. Kollégák, egy-két barát. Megszerveztem – nem kis áldozatok árán (illetve akkor annak tűnő, de mára már nem teljesen az minden – lásd iskolai vizsga) Jobb lett létszám szempontjából is, mint az első. Hangulata is más volt. Megint túlpörögtem kicsit. Mondjuk itt már volt segítségem (tanító nénik a szomszédból – angyalok) – hogy legalább ott lehessek kicsit a társaságban.

De mire rendeződött volna úgy a buli, hogy beszélhettem volna vele, addigra menniük kellett… és én rosszat sejtettem. Zokogtam, kikészültem, ittam… sokat… nem emlékszem…(ilyen még nem volt) Szerencsére jó ismerősökre, barátokra találtam, akik hazahoztak.
És másnap óriási égésben volt részem; mikor MSN-en szánalmaskodsz, és ő meg fenn van, csak rejtve… De nagyon megértő – bíztatónak tűntek a szavak, arra hogy elé kell állnom és elmondani, hogy szeretnék küzdeni, és megismerni őt – elvárások nélkül. Két hétre rá, egy vasárnapi találkozó. Nem randi, de mégis készültem kicsit. Sokan szurkoltak, bíztattak meg minden – próbáld meg.
Szerintem sikerült egy szép délutánt elrontanom – de rosszul tettem. Nem voltam türelmes, és mégiscsak sarokba szorítottam. ,,Jobb hogy elmondtad”… Rosszul láttam sok dolgot ezek szerint – vagy ahogy a dal mondja ,,szomorú lettem, hogy félreértettem”. Nem tud rám úgy nézni… Hogy is tudna…
Beszélnem kellett hazafelé telefonon egy baráttal - szóval kellett tartatni magam, mert nem akartam minden áron hazaérni… De nem tettem meg! Nem kívánom senkinek sem… Többet nem írok le ide a szenvedés illusztrálására.

Aztán beszélgettünk MSN-en, mint barátok. De én nem vagyok jó barátnak sem…

Nem tudom…

Sokan írtak már sok mindent egy szóról, de én nem tudom mi az… Ahhoz két ember kell
Nem tudni mikor lesz újra egy kereszteződés – ha lesz. Én igyekszem, hogy ha eljön ez a pillanat, akkor megragadjam.
Ha nem tévedtem. Szerintem nem

Egyszer láttam azóta a vasárnap óta – furcsa volt az a találkozó -, és nem beszélünk az utolsó találkozás óta. Hetek...
Nem jó… Hiába minden… Nem megy… Elfelejteni nem.
Hogy mikor mit tenni jól, jó volna tudni. Hogy írok neki, vagy beszéljek vele élőszóban. Egyiket sem. Ez nem megfutamodás. Az az lenne, ha hagynám elfelejteni – ha tudnám...

Nem vagyok még kész a szakdolgozattal, az idő szorít, de ilyenkor jó szoktam lenni. (Most mondjam, hogy ezzel nem vagyok egyedül?) És most már lelkileg is elég erőt érzek magamban. De előbb még írnom kellett ebbe a könyvbe.

Karácsony van.
Zenéket hallgatok most – én csináltam. Híres lehetnék, ha kiadnák. (Na jó, azért nem vagyok nagyképű, csak voltam már pár buliban a galaxisban, ismerem a dörgést.)
Tegnap szenteste volt. Családdal. Barátoknak üzenetek. Küldtem sms-t. Neki is. Sokat gondolkoztam, hogy elküldjem-e, de ha már egy egyedit csináltam, talán nem kéne annyit töprengenem. Válaszolt. Ma talán megkapta a múlt héten küldött üdvözlőlapot, amit nem jó hangulatomban írtam, mert úgy éreztem, valamit üzennem kell a hallgatásom magyarázatául talán.
Nem tudhattam, hogy hogy élem meg a szentestét. Felhívom-e, vagy nem csinálok semmit. Hallani jó lett volna a hangját. Így csak emlékből hallottam…
Dalok, amiket hallgattam - véletlenlejátszásra állítva jöttek ilyenek. Szemezgetek ide a szövegekből:
,,Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet” – el lehet,mert el tudnám… most már. Mi lett volna a vasárnappal a célom. Nem kértem választ - kaptam.
.,,Felejtsd el, hogy szeretlek - amit sohase mondtam”- nem mondtam,nem is akartam volna mondani, csak rosszul láttam azt a pillanatot. Pedig figyeltem Rád, amit mondtál a volt barátról. Én csacska… Nem az volt az akadály... én.
,,Ez a dal a Tiéd, és valamit mondani akar. Azt azt azt, hogy: Mindent megtennék,hogy egy kicsit szeress. Én bohóc leszek, vagy bohóc maradok,és sírok,hogy egy kicsit nevess…Igazán jó, jó leszek, hogyha megmaradhatok melletted. De ha megkérded, hogy mit akarok még, hogy minek ez dal, én azt mondom ez a dal a tiéd, és valamit mondani akar… ”
,,Nem vagyok pont olyan, akit mindig is kerestél, de az volna szép, ha így is szeretnél. Nehéz bármit mondanom, de sose bújnék megtévesztő szavak mögé.”
,,Amit a képzeletem rólad mesél nekem, számon kérni rajtad úgysem lehet. … És még az is lehet, hogy tévedek!”
,,Nem vagyok próféta, aki ismeri a jövőt, nem vagyok tökéletes, aki mindent jól csinál. És nem vagyok angyal , aki érted földre száll.”
,,szerettem azt, akit nem szabad, és vártam arra,ami elmaradt” - ez így volt.
,,Hogy történt nem értem,hogy nem történt semmi sem…”
,,Fáj, te nem is tudod, hogyan fáj…”
,,Gondolnék Rád”
,,Ha a kép előtted lassan összefolyna, nem kell felelned senkinek a véletlen könnyekért.” ,,Minden könnycseppért kár, amit értem hullatnál. Érints meg és láthatod, én csak álmokból vagyok” Tényleg csak álmokból vagyok…
,,Legyen Ünnep az égen és Ünnep a földön, bár engem már rég nem érdekel; Pedig égnek a gyertyák, és a könnyem kicsordul,miért, miért nem lehetsz most közel…” Sírtam…kellett…szenteste.
..A dolgok úgy szakadnak félbe, mint az élet; lehetett nagyszerű, de még sincs ráadás; Már azt is eltűrőm, hogy csak a lelkem lásson Téged, nem szabad együtt lennünk…” Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, ha ott ül melletted, és tudod, hogy nem lehet a Tiéd…
,,Bárcsak megtudnád, mennyire vártalak. Szívembe zártalak” …Sóhaj

Köszönöm az estét a családnak. Jó hogy van kihez hazamenni. Meglepetés volt az ajándékom mindenkinek. Dinnye karácsonykor – eredeti.:) Nem egyszerű ilyenkor találni.. És most bővültünk egy aranyos lánnyal is – testvérem barátnőjével. Örülök nekik. Olyan volt az este, mint egy diafilm. Képek és beszéd, és miközben átváltasz a következő képre nem látsz semmit abból ami előtted van. Nem ott vagy…Szentmisén voltam végül, megnyugvást keresők között…

Ki Ő? Most már mindenki kíváncsi lehet rá. Nem mondhatom meg. Nem volna illendő.
Ő róla írták valóban ezt, talán így lehet legjobban pár szóban pillantást vetni felé:

"Hogy ki vagyok? A legártatlanabb angyalod... vagy a legkísértőbb démonod... A barátod... vagy az ellenséged... A szikrázó napsütés, ami beragyogja az életed... a sötét éjszaka amiben örökre elveszel... A szerelmed, aki mellett minden nap fel akarsz ébredni... vagy a szeretőd, akinek a szíve sosem lesz a Tiéd... Egy elveszett kislány, akire vigyáznod kell... vagy egy harcos amazon, ki elsöpör Téged... A pillangók amik a hasadban repkednek... vagy egy könnycsepp ami az arcodon eltévedt... Hogy valójában ki vagyok csakis rajtad és persze rajtam áll.." .

Varázsvilágban éltem. Szép volt.
Annak a varázsa, hogy mindent kockáztatsz egy álomért, amit csak te látsz.
Nem oszthatod meg vele…
Vannak dolgok, amiket az emberek nem akarnak meghallani…
Eleget éltem ahhoz, hogy tudjam mi jó nekem, és mi nem; mit akarok, és mit nem. De adott pillanatban cselekedhetünk úgy, ahogy nem is akarnánk. Visszapörgetni az időt nem lehet. De jó volna, ha nem érezné magát rosszul, ha legközelebb találkozunk valahol. Csak nézzen át rajtam…
Hogy is van a dal – még az is lehet, hogy tévedek.. Bárcsak tévednék….
Talán az segítene, ha a szemembe mondaná, hogy nem jó velem beszélgetni, nem jó velem találkozni, unalmas vagyok, egy tévedés, egy senki, és többet ne is gondoljak rá…Tett volna úgy, hogy ne jó érzéssel gondoljak rá. (vagy én tettem volna akkor úgy, hogy annyira megbántsam valamivel – bár lehet így is megbántottam…) Ebből talán értenék – és továbbállhatnék egy másik galaxisba.

Ott tovább álmodhatnék – ébren…

Haragudni rá, miértet keresni – szánalmas. Sosem tenném.
Csak őszintén leírtam, amit gondolok, amit érzek. Nem bízok abban, hogy ezután bármi történik velem kapcsolatban.
Nem sok mosoly hagyja el a szám. Nem tudok örülni úgy a dolgoknak. Szinte semminek.

Legközelebb… más lehetne.
Tudom, hogy őrültség amiről beszélek. Nem érdekel. És nem elvakultságból mondom, hogy csak Ő érdekel. Akkor lehetek igazán jó ember, és szerethető – olyan, mint amikor még egyedül mentem az úton – ha lesz legközelebb.
Különben arra sem leszek méltó, hogy senkinek nevezzenek.

Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Ha utazom, és bámulom a tájat, mikor kisüt a nap (főleg ilyenkor), vagy ha behunyom a szemem. Bárcsak egy kicsit is foglalkoztam volna magammal, lettem volna önző, talán másképp láthatott volna, mutattam volna az utam, az érzéseim.
De ahogy kaptam a választ vasárnap, úgy kaptam utána másoktól kemény mondatokat is: nézz szembe a tényekkel. Igen…mást sem csináltam, mint szembenéztem a tényekkel – és még így is megpróbáltam. De én csak egy szegény szörnyeteg vagyok. Hogy is feledkezhettem meg erről…
Ne is nézzetek rám, ahogy most sem néztek! Hagyjatok elmenni!

Mit akartam tőle?
Én semmit nem vártam el. Nem tűntem talán ilyennek a nagy őszinteségemben. Miért gondolom azt, hogy jól érezte volna magát, akárhova mentünk volna? Együtt… Mert jó volt az időt vele tölteni, megunhatatlan, és nem hibákat kerestem benne – mert ha van is, nekem így kell.
Miért gondolom, hogy szeretném? Nem gondolom, Érzem.
De parancsolni nem lehet senkinek, hogy azt szeresse, akit nem szeret…
Mert nem elég elfogadni a másik szívét…

Érezni akartam. Bárcsak mutathattam volna… Bárcsak mondhattam volna, hogy milyen szép, bárcsak olyan felszabadultan adtam volna önmagamat a különböző helyeken, és megannyi helyre elvinni, ahol csak egyszerűen jól szórakoznánk. És bármikor mondhatta volna, hogy nem fog menni. Mondta is…esély nélkül hagyva.

Miben reménykedjek?
Miért nem szabad reménykednem semmiben?
Tehetetlennek kell látszanom, pedig én tennék érte. Akármit. MERT ÉRDEKEL
Most is beszélgetnék vele, elmondhatná mi bántja – megnevettetném; programokra mennénk, ha van kedve, vagy nem tennénk semmit, hallgatnánk, magányosan távol egymástól – mint most. Csak egy kicsit látott volna meg…
Teszek valamit, mert bár jobban fáj, mintha a testemet tépkednék széjjel a kutyák - úgy szenvedek magammal és a diplomamunkával – de megcsinálom. Megcsinálom, hogy érjen valamit az életem, hogy tehessek azért, hogy érjen valamit. Harcolok - rettenthetetlen vagyok.

Nem kívánnék hármat az aranyhaltól...Csak Őt...kettőt kívánjon helyettem.

Mivel ez így kevés egy regényhez, elég ha csak egy női magazinnak küldöm el. Még rajongói leveleket is kapok majd – illatos bugyival, meg ,,tégy magadévá” ajánlatokkal. Ez hiányzik még nekem…

Meg időre van szükségem… minek?

Nem vagyok buta, sem depressziós, sem minden effajta, amit belemagyarázhatnának a dolgokba. Csak magányos. És nem valaki hiányzik…
Én ilyen vagyok. Elveszve is hinnem kell önmagamban, kitartani, küzdeni az igazamért, az életemért…

Élni fogok.