Egy szerelem története III.

3. fejezet

- Lily! Jaj, de jó, hogy itt vagy! – kiáltotta Emma, amikor meglátta legjobb barátnőjét a két fiú mellett belépni! – Úúúgy hiányoztál! – ölelgette meg.
- Emma, hagyd levegőhöz jutni szegényt. Meg én is jönnék – szólt közbe Alice.
A lányok örömködtek még egy kicsit, aztán mindenki helyet foglalt. Lily megállapította, hogy Emma több centit nőtt a nyáron, és sugárzóan szép volt (Sirius, amint beléptek, le sem vette róla a szemét), Alice pedig levágatta hosszú fekete haját, és alaposan lebarnult.
- Na, és hogy telt a nyár? – kezdte Lily érdeklődve.
A reakciók teljesen különbözőek voltak erre az egyszerű, szinte természetes kérdésre. James arca még jobban elkomorult, elfordult, és kibámult az ablakon. Sirius felvette az „elmerengős” arcát, Emma ragyogó mosolyt öltött, Alice pedig továbbra is szerelmes pillantásokat vetett a mellette ülő Frankre.

- Jaj, egyszerűen fantasztikus éreztem magam! Spanyolországban nyaraltam a szüleimmel, aztán az utolsó két héten szinte csak buliztam. Ennél jobb nyaram még sosem volt! – mondta a szőkeség, azután közelebb húzódott Lilyhez, és suttogva folytatta: - Én is észrevettem, hogy Potterrel valami nem stimmel. Olyan kedvetlen és mogorva, hogy szinte ordít róla, hogy baj van. Mit gondolsz?
- Nem tudom – vallotta be Lily. – Nemrég kaptam tőle egy levelet, bocsánatot kért, hogy nem küldött semmit a szülinapomra. De amikor azt olvastam, úgy tűnt, teljesen jól van…
- Ugyan, Lily, csak rá kell nézni! Végig szokta dumálni az utat, és minden másodpercben biztosít téged örökkévaló szerelméről, vagy piszkál, hogy randizz vele. Ez vagy nem James, vagy nagyon ki van bukva. Ki kell belőle szednünk a dolgot. Ez engem nem hagy nyugodni, Sirius meg nem viseli el, hogy nem neki szentelem a teljes figyelmemet – sandított a - még mindig töprengő arcot vágó - fiúra.

Lily felsóhajtott. Fennhangon folytatta:
- Hát te Sirius? Te mit csináltál a nyáron? – Lily nem merte a többieket kérdezni, Alice és Frank eléggé „elfoglaltak” voltak – khmm, khmm – Jameset meg nem akarta piszkálni. Gyanította, hogy valami szörnyűség történt vele a nyáron.
Sirius felnézett Lilyre, és halkan szólt:
- Kimehetnénk egy kicsit?
Lily felvonta a szemöldökét, de követte a fiút, Emmával egyetemben.
- Na, mi van?
- A helyzet elég bonyolult, lányok. – A fiú szokatlanul gondterheltnek tűnt, ő is komolyabb volt a megszokottnál. – Tudom, mi van Jamessel, de nem fogom elmondani. Majd ő beavat titeket, ha akar. De azért elmondhatok pár dolgot. Szóval… - nagy levegőt vett, Emmára nézett, majd vissza Lilyre – én elszöktem otthonról.
- Micsoda?! Miért?
- Mert megelégeltem a szenvedést – közölte mártírhangon. – A szüleim mugligyűlölő, aranyvér mániás sznobok, Voldemorttal szimpatizálnak. Anyám egy kibírhatatlan boszorkány, apám szintén elviselhetetlen, a kedves kisöcsi halálfaló lett, és Belláék mindig ott lebzselnek. Nem akarok ilyen emberek között élni, főleg úgy, hogy elvárják, hogy én is kövessem a nemes családi eszméket. Összepakoltam a ládámat, és közöltem az anyámmal, hogy igenis véráruló leszek (ahogy mindig is mondta), és elmegyek. – Arca fájdalmas fintorba torzult a kellemetlen emlék miatt. – Azt mondta, szó sem lehet róla, és megkínzott. Igen, a Crutiatussal – tette hozzá, a lányok elképedt arcát látva. – Neki az ilyesmi nem akadály. Végül csak az mentett meg, hogy Reg félrerántotta a kezét, és elejtette a pálcát. Halálra is kínzott volna, ha azzal eléri, hogy ott maradjak. Azután fogtam magam, és otthagytam őket. Már csak az egyetlen kicsi Regulusuk maradt meg nekik… az a rohadt halálfaló.
- De az öcséd megmentette az életed! Nem kellene így beszélned róla…
- Evans, én felajánlottam, hogy jöjjön velem. Nem vállalta, nem merte elárulni a családot. Csak a saját bőrét mentette azzal, hogy kiverte anyám kezéből a pálcáját. Semmivel sem különb náluk.
- Sirius, de te szereted őt. Nem teheted ezt vele. Ő nem olyan bátor, mint te, de biztos, hogy jó ember, a lelke mélyén – szólt ismét a prefektuslány.
Sirius dühödten felhorkant, és keményen nézett Lilyre.
- Az nem számít. Beállt Voldemort kutyái közé, és erre nincs bocsánat. Számomra ő halott.
Szavait néma csend követte, amit pár perc után Emma tört meg:
- De Sirius, hova mentél?
- Potterékhez. James édesanyja és édesapja befogadtak, saját gyerekükként bántak velem. Örökké hálás leszek nekik – felelte a fiú megenyhülve. – Ott töltöttem a nyár hátralevő részét, és Mr. Potter felajánlotta, hogy maradjak, míg nem lesz saját lakásom.
- Ez nagyszerű. Akkor minden megoldódott, nem?
Sirius vállat vont.
- Tulajdonképpen igen. De nem akarok visszaélni a vendégszeretetükkel, főleg az után, hogy… - elharapta a mondatot.
Lily szeme résnyire szűkült.
- Mi után? Mi történt?
- Azt akartam mondani, hogy az után, hogy ilyen jók voltak velem, és most is azok – fejezte be kényszeredetten, de nem nézett Lily szemébe. Nem hitt neki.
- Nem tudnál mondani valamit Jamesről? Miért ilyen szomorú?
A fiú megrázta a fejét.
- Nem mondhatom el. Azt hiszem, nem is tudnám. De kérlek, ne faggassátok. Adjatok neki egy kis időt.
Lily lehajtotta a fejét. Aggódott Jamesért, szeretett volna segíteni.
- Rendben – sóhajtott fel Emma. – Ne firtassuk tovább, menjünk vissza a fülkébe. Nem sokára jön a büfés boszi.

Az út további része szinte nyomasztó csendben telt, mivel James és Sirius nem próbálták feloldani a hangulatot, egymást túlkiabálva (ahogy eddig mindig tették), hanem gondolataikba merülve üldögéltek. Lily és Emma unalmukban sakkozni kezdtek, Alice és Frank pedig összebújva szunyókáltak. Mikor kezdett sötétedni, Lily indítványozta az átöltözést, és kitessékelte a fiúkat, hogy ők nyugodtan talárba bújhassanak. Este fél hétkor begördültek a roxmortsi pályaudvarra, és szép sorban leszálltak a vonatról. Lily egyre rosszabbul érezte magát, mert semmit sem tehetett Jamesért. A többiek ellenben kicsit jobb kedvre derültek, mikor megpillantották a száztornyú kastélyt. Mindannyian beszálltak az egyik fiákerbe, és megindultak az emelkedős úton a Roxfort felé.

- Lily! De örülök, hogy látlak! – Will közeledett feléjük integetve. James és Sirius biccentve, Lily és Emma két puszival üdvözölték a fiút. Csevegve helyet foglaltak a Griffendél asztalánál, és várták az ünnepség kezdetét. A zsibongó diáksereg elcsendesedett, amikor az ősz igazgató, Dumbledore szólásra emelkedett. Két karját kitárta, talárja, haja, és szakálla ezüstösen csillogott.
- Ismét köszöntök minden kedves diákot és tanárt a Roxfortban! Remélem ugyanolyan nagyszerű, és eseménydús évetek lesz, mint eddig! Kezdjük hát a gólyák beosztásával! Dumbledore tapsolt egyet, mire megjelent a tanári asztal előtt egy háromlábú szék, McGalagyon professzor pedig ráhelyezte az elnyűtt és koszos Teszlek Süveget, majd kiment a teremből. Pár perccel később visszatért, mögötte pedig libasorban haladtak a megszeppent elsősök. Lily bátorítóan rájuk mosolygott, és csatlakozott a tapshoz.

Miután Weddington, Richard (Hollóhát!) is elfoglalta a helyét a négy nagy asztal között, megkezdődhetett a lakoma. Lily és barátai jó étvággyal estek neki az ínycsiklandozó fogásoknak, és hamar tele is tömték magukat. Végül, a desszert maradványai is eltűntek, és az igazgató ismét felemelkedett.
- Most igen szomorú hírrel kell búcsúzzam tőletek. Egy magát Lord Voldemortnak hívó sötét mágus, és hívei, szedik az áldozataikat. Voldemort és a halálfalók, a varázsvilág élére kívánnak törni. Mugligyűlölők, a leggonoszabb eszméket vallják, amit ember valaha is ismert, és nem riadnak vissza semmilyen eszköztől a hatalomért. Biztos forrásokból értesültünk, hogy az ő merényletük volt a tavaly télen történt dementortámadás. A tiltott Imperius átokkal megparancsolták egy roxfortos diáknak, hogy engedje be a dementorokat, majd kitörölték az emlékeit. A diákot nem kívánom nevén nevezni, és őszinte részvéttel jelentem be, hogy eltávozott az élők sorából. – Dumbledore szomorúan lehajtotta a fejét, halkabban folytatta.
- Az iskola védelmi rendszerét jelentősen megerősítettük a nyár folyamán. Több hasonló esettől nem kell, hogy tartsatok. Legyetek azonban nagyon óvatosak. Jó éjszakát kívánok.

A diákok elcsendesedve meredtek az igazgatóra, aki leeresztette a kezét, és komoly, kissé bánatos arccal ült vissza a tanári asztal mögé, arany trónusába. A prefektusok pár perccel később észbe kaptak, és elkezdték kiterelni a teremből a sustorgó gyerekeket. Lily is elsodródott a barátaitól, hogy elkísérje az elsőéves griffendéleseket a hálótermeikbe. Miután elvégezte a feladatát, elindult a saját szobájuk felé. A kandallónál azonban egy sötét alakot fedezett fel, így megállt.
- James? – kérdezte félénken. A klubhelyiségben félhomály uralkodott; nem tudta kivenni a fiú arcát.
- Igen, én vagyok – hangzott a felelet, teljességgel semleges hangon. Lily közelebb merészkedett, és már látta James arcát. Nem árult el semmiféle érzelmet, csak ökölbe szorított keze mutatta, hogy dühös. Lily leült mellé, és tétován megérintette a karját. A fiú összerezzent, s zavarodott tekintettel nézett a lányra.
- Lily? Mit szeretnél?
A lány halványan elmosolyodott.
- Emlékszel, hogy tavaly év végén kérdeztél valamit, és én nem válaszoltam világosan? Most azt mondom, igen.
- Mit igen?
- Szeretném újrakezdeni – válaszolt, és megfogta James kezét. Ujjai hidegek voltak, és az erős szorítástól kirajzolódtak a kézfején az erek. Lily gyengéden kihúzta az ujjait, és összekulcsolta a kezeiket. James megbabonázva meredt a saját és Lily összefonódott ujjaira.
- Lily, te… mi…
A lány közelebb húzódott hozzá, és a szemébe nézett.
- Kérlek, mondd el, mi baj – suttogta.
James összerándult, elengedte a lány kezét.
- Nem lehet – mondta halkan, de határozottan.
- Nekem bármit elmondatsz. Nem mondom el senkinek.
- Ez nem ilyen egyszerű. Nem akarok róla beszélni.
Felállt, és a kandallóhoz sétált. Könyökével a párkányra támaszkodott, tekintetével szinte égette Lilyt.
- Miért? – kérdezte a lány egyszerűen.
James az ajkába harapott, és elszakította a tekintetét Lily zöld szempárjától.
- Mert fáj.
Lily mindenre gondolt, csak erre nem, meglepetten és szomorúan nézett Jamesre. Mégis mi történt vele? És miért?

- Azt hiszem, lefekszem. Jó éjszakát, Lily.
- James, ne menj el! – szólt a lány. – El kell mondanod. Akkor is, ha rossz. – Képtelen volt kimondani, hogy fáj. Úgy érezte, még ezzel is fájdalmat okozna. – Talán segíthetnék.
- Fogalmad sincs, mi történt! Nem tudod, mit érzek! – fakadt ki. Lily elszántan nézett rá.
A fiú lassan lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. – Ne haragudj rám. Nem akartam kiabálni, de most képtelen vagyok nyugodt lenni.
- Könyörgöm, James, mondd el. El tudom fogadni, és talán…
- Nem tudsz segíteni, Lily. Köszönöm, de nem.
Lilyt azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja. Ha máskor nem, hát most előbújt legendás makacssága (meg griffendéles bátorsága, mert szembeszállt a szintén önfejű Jamessel), és összevont szemöldökkel figyelte a lépcső aljánál álldogáló fiatalembert.
„Mintha felnőtt volna – gondolta. - Komoly, érett férfi, de csak tizenhat éves. Segítenem kell neki.”
- Köze van Dumbledore bejelentéséhez, igaz?
James megkövülten meredt rá, majd hirtelen elfordult.
- Téged nem olyan könnyű lerázni, ugye?
- Nem – válaszolta büszkén Lily. – De téged se könnyű szólásra bírni. Márpedig én nem megyek el innen, amíg meg nem tudom, mi van veled! Aggódom miattad James. Elismerem, fontos vagy nekem.
James félrebillentette a fejét, érdeklődve nézett a lányra.
- Igazán? Akkor hagyj békén.
- Ez nem megoldás, James. – Lily szomorúan ingatta a fejét. – Ha senkinek sem mondod el az érzéseid, beleőrülsz. Kell valaki, akiben bízhatsz.
- Van, akiben bízok! – csattant fel a fiú. Lily végleg felingerelte. - Bízok Siriusban, bízok Remusban, és Peterben! De nem benned! Ugyan miért is tenném? ŐK egy kicsit tudják, hogy milyen vagyok igazán, át tudják élni, amit érzek! TE, te viszont nem tudhatod, mert gyakorlatilag semmit nem tudsz rólam! Nem ismersz úgy, ahogy ők! Ők igaz barátok, te csak kíváncsi vagy! Semmivel sem vagy jobb, mint a többiek! – szinte már ordított, de nem érdekelte.
Lily vöröslő arccal nézett rá. Ezzel James is elvetette a sulykot.
- Hát tudd meg, James Potter, felfuvalkodott, önző hólyag vagy, akkora, hogy seprű nélkül is repülhetnél! Mégis mit gondolsz magadról?! Hogy is képzelhettem, hogy valami borzasztó történt, hiszen te azon is képes vagy hisztizni, hogy nem találod a legújabb versenyseprűdet! A Tekergők az igaz barátaid, mi? És akkor hol vannak most, mikor szükséged lenne rájuk?! Alszanak, és rád se hederítenek! ÉN ITT VAGYOK, de te képes volnál elüldözni, mert úgy gondolod, megérdemled, hogy duzzogj! Nem csak neked vannak problémáid! – Lilynek előtörtek a könnyei is. – Semmibe veszel másokat, és engem, miközben tavaly még azt bizonygattad, én vagyok számodra minden! Hogy lehetne hinni egy ilyen embernek?!
- Úgy, hogy az emberek tévednek. Tévedtem, mikor azt képzeltem, más vagy, mint a többi. Nem érdemled meg azt a figyelmet, amit kapsz az emberektől.
- Te talán igen? – kiáltotta Lily. – Te is csak egy senki vagy, elkényeztetett, önimádó sznob!
- Elég volt, Lily. Elmondtál mindennek, és te tíz perce bizonygattad, hogy igenis megértesz, és segítesz. Ha valóban így lenne, nem húzod fel magad így azon, amit mondtam, hanem tovább bizonygatod, hogy csak el kell mondanom, mit érzek.
Lily szeme résnyire szűkült, ám a könnyek továbbra is patakokban folytak az arcán.
- Rendben Potter. Békén hagylak. Nem vagy jobb, mint a nővérem Petunia. Olyan hisztis, elkényeztetett ROHADÉK vagy, mint ő! Azt hittem, itt megszabadulhatok tőle, de úgy tűnik, te átvetted a szerepét, és a Roxfortban sincs nyugtom!
- TUDOD, MI A BAJ, EVANS?! Nekem nincs már kit átkozni! Mert a TESTVÉREM MEGHALT! – ordította James, az elképedt, könnyező Lily arcába.