Egy szerelem története II.

1. fejezet

Ismeretlen vidéken járt. A köd mindent elborított, kísérteties, áthatolhatatlan csend vette körül. Elindult, de nem látott semmit. A sötétség előkúszott a homályból, és nem tudta, merre menjen. Csak egyben volt biztos: keres valakit. Kis bátorságot merített a szíve legmélyéről, majd szorongva haladt tovább a cél felé. Csak ment és ment, a bátorsága már rég elszállt, minden figyelmét az őt követő, borzongató árnyak kötötték le. A félelem jeges vasmarokkal tartotta a szívét, a szörnyek pedig majdnem elérték… ekkor azonban egy ezüst négylábú suhant a rémek felé, fényességgel töltve be a kietlen teret. Elűzte őket, majd kecsesen odalépett hozzá, és ő végigsimította a fénytünemény szép fejét. Ám mielőtt megpillanthatta volna a patrónus megidézőjét (mert biztosra vette, hogy az volt a megmentője), kinek körvonalát már látni vélte, a világ nagy szürkeségbe süllyedt…

A lány zihálva ébredt. Hosszú, csapzott vörös haját kirázta a szeméből, kimászott puha ágyából, és botladozva a fürdőszoba felé vette az irányt. Megnyitotta a csapot, és hagyta, hogy a hűvös víz a kezére folyjon. Mikor már elég hidegnek ítélte, megmosta nyakát és kipirosodott orcáját, majd szemügyre vette a kócos tincsekkel szegélyezett, sápadt arcot, ami a tükörből nézett vissza rá. Szeme még kissé karikás volt, de zöld szeme már élénken csillogott. Nyelvet öltött, majd képmását faképnél hagyva elindult vissza a szobájába.
A kis ébresztőóra az éjjeliszekrénykén hajnali kettőt mutatott.
„Csodás – gondolta. – Már megint nem alszom ki magam…”
Az utóbbi időben ugyanis egyre többször álmodott hasonló dolgokról. Néha csak egy jeges kacajból, zöld villanásból állt a látomás, de előfordult, hogy gyereksírást hallott. Az ilyen rémképek után mindig remegve, csuromvizesen ébredt fel, és nem tudott visszaaludni.

Ez az álom azonban más volt, úgy érezte, túl valóságos. Nem emlékezett már a részletekre, csak a félelemre, majd a fényre, és egy ember (alighanem férfi) körvonalaira. Az utolsó kettő azonban élesen bevésődött az emlékezetébe, mind a patrónus, mind a megidézője ismerősnek tűnt, csak azt nem tudta honnan. Na meg azt sem sikerült felidéznie, milyen állat is volt az a bizonyos négylábú…
A leányzó szinte hallani vélte, hogyan dolgoznak agytekervényei a feladaton. Felkuncogott, és leoltotta a lámpát, némi pihenés reményében.

- Jaj, Liiily, már megint égve hagytad a villanyt a fürdőszobában! Mégis mit képzelsz? Apa alig bírja fizetni a számlát! – A vörös lány nővére, Petunia visítozására ébredt. Fáradtan megforgatta a szemeit, megtapogatta a karikákat (amik sajnos az éjszaka folyamán sem szívódtak fel), majd egy nyolcvanhét éves özvegyasszony sebességével kikászálódott a paplanok közül.
- Jaj, Petunia, miért kell hajnalok hajnalán ordibálnod? – kérdezte a szemét dörzsölgetve.
- Hajnalok hajnalán, mi? Te lusta különc némber! – rikácsolta. Egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy megemlítse Lily „flúgosságát”. A lány ugyanis különleges volt: öt évvel ezelőtt felvették a Roxfort Boszorkány -és Varázslóképző Szakiskolába. Lily korábban is mutatott varázslatos képességeket, ez pedig elégnek bizonyult, hogy felvételt nyerjen a világ egyik legjobb mágusképzőjébe. Most pedig már igazán várta a holnapot, amikor indulhat végre a Roxfortba, ahol nincs villanyszámla, Petunia, és virrasztás. – Hiszen tizenegy óra van, te semmirekellő!
- Maradj már, Tuney… nem aludtam eleget.
- Hát persze, kell neked hajnalig fennmaradni! Mégis mit csinálsz addig?! Bújod a fantasztikus könyveidet? – Az utolsókat olyan undorodó hangsúllyal mondta ki, hogy Lily akaratlanul is grimaszolt egyet. Nővére ennek láttán még jobban feldühödött, és kétszeres hangerővel folytatta:
- Te pimasz kis idióta! Hogy mered…?
Lily azonban válasz helyett - ökölbe szorított kezekkel - sikított egyet tehetetlenségében, és döngve becsapta maga mögött a fürdő ajtaját.

- Istenem, Lily drágám, egyre korábban kezditek! Miért nem tudtok olyan jó testvérek lenni, mint korábban? – sopánkodott édesanyja, palacsintát rakodva kisebbik lánya tányérjára.
- Bocsánat, Anya. De sajnos kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva kimondtuk a válást – vágta rá teli szájjal a lány. Anyja elnevette magát, majd visszament a konyhába palacsinta-utánpótlásért.
- Egyébként olyan sovány vagy, kincsem. Miért nem eszel kicsit többet?
- De Anya, én rengeteget eszem! Azért vagyok ilyen vékony, mert ilyen az alkatom.
- Hát persze... – emelte égnek a szemét mamája. – Azért egyél még kettőt, jó?

Lily reggeli után felslattyogott a szobájába, és megpróbálta eldönteni, mit is vegyen fel. Egy óra szekrényben turkálás és ruhaszéthányás után felvett egy bájos, fehér, mell alatt megkötött tunikát, és egy sztreccs farmernadrágot. Haját laza copfba fogta, és nekiállt átnézni a nyári leckéit (jobb foglalatossága nem lévén, stréberkedett egy kicsit).

Pár órával később kis asztali lámpa fényénél olvasta a mágiatörténet dolgozata utolsó sorait. Mikor a végére ért, kihúzta magát, kinyújtózott, és elpakolta a házi feladatokat. Közel öt órát vett igénybe a nyári feladatok ellenőrzése, pótolgatása, kijavítása. Lekapcsolta, és kiment a szobából, le a nappaliba, ahol a szülei a tévét nézték. Beszélgetett velük egy darabig, majd, mondván, hogy lefekszik, ismét visszament a hálószobájába. Még csak nyolc óra múlt, ezért Lily inkább úgy döntött, kiül egy kicsit az ablakba, és levegőzik. Alig helyezkedett el kényelmesen, egy fekete folt tűnt fel a sötétedő égbolton, egyenesen felé igyekezve. A lány kíváncsian meresztgette a szemét, és mikor közelebb ért, egy utcai lámpa fényénél megpillantotta a látogatót: egy sötétbarna kuvikot. A madár leszállt mellé, az ölébe pottyantott egy levelet, és egy kicsi, négyzet alakú csomagot, majd ismét szárnyra kapott. Lily összevont szemöldökkel nézett utána, de azért bezárta az ablakot, és az ágyára telepedett, hogy elolvassa a levelet és megnézze a csomagot. Óvatosan feltépte a pergamenborítékot, és kihámozta belőle a levélkét. Csak egy „Ó”-ra futotta neki, amikor átolvasta a szöveget, és megpillantotta az aláírást.

Kedves Lily,
hogy telik a nyarad? Remélem, fantasztikusan. Én már kicsit unom, alig várom, hogy ismét találkozzunk Roxfortban, és kiderüljön, hogy is döntöttél, tudod mit illetően. Azért ne görcsölj, ha még nem döntöttél, tudom, hogy szépen kisétáltam a fejedből.
De akkor most a tárgyra térek: ne haragudj rám, kérlek. Most eszedbe sem jut, miért kellene haragudnod (vagy rögtön felsorolsz tíz okot), de én (kivételesen) nem kínozlak: jogosan lehetsz dühös, amiért nem küldtem semmit a születésnapodra. Megbocsáthatatlan, de közel sem arról van szó, hogy elfelejtettem; a körülmények nem tették lehetővé a köszöntést.
Ezért hát, így utólag: Boldog tizenhatodik születésnapot, Lily Evans!
Lufikat, meg mást is akartam küldeni, de a bagoly nem vállalta. Bocsi.
Szóval, még egyszer, Isten éltessen, Lily!

Szeretettel: James Potter

Lily leesett állal bámult a kezében tartott papírra, majd egy boldog mosoly mellett összehajtogatta, és az egyik tankönyvébe rejtette. Ezután kezébe vette az ajándékát, és lefejtette róla a fénylő zöld csomagolópapírt.
A papír egy képet rejtett, amelyen Ő, Emma, Sirius és James összekapaszkodva nevetnek a kamerába. A fotó mágikus volt, a rajta lévő fiatalok izegtek-mozogtak, arrébb tolták a mellettük állót, vagy épp magukhoz öleltek mindenkit, esetleg duzzogva kioldalaztak a képből. Lily mosolya még szélesebb lett, melegség járta át a szívét, amikor a barátaira gondolt. Korábban ez igencsak abszurd kijelentés lett volna (tekintve, hogy Sirius Black, és James Potter is a képen voltak), de most helytállt: Lily az előző évben már-már baráti viszonyba került a fiúkkal. Azután ugyan történt egy s más, de ő mindezek ellenére is kedvelte őket (ezt persze a világért se vallotta volna be senkinek). Kitette a képet a könyvespolcára, hogy bármikor láthassa, és még közvetlenül elalvás előtt is csak arra tudott gondolni, milyen kedves gesztus volt ez James Pottertől…

Lily ezúttal, meglehetősen szokatlanul, a csörgőórája berregésére ébredt. Az hat órát jelzett, és már majdnem le is csapta (hogy meri ilyen korán felverni legédesebb álmából?!), amikor eszébe jutott, hogy jogos. Hiszen ő állította be, hogy időben felkeljen és elkészülhessen!
Olyan izgalom lett úrrá rajta, hogy elfelejtette, hogy teljesen belegabalyodott a takaróba, és elegánsan földet ért a padlón. Elhessegette enyhe déja-vu érzetét, és kimászott az alattomos takaróból. Villámgyorsan felöltözött, megágyazott, elpakolta a kifelejtett holmikat a ládájába, majd át is rendezte. Ezután lecipelte a nehéz bőröndöt a lépcsőn, és leült az étkezőbe, ahol édesanyja épp egy tányért, és evőeszközöket rakott ki az asztalra.
- Jó reggelt, szívem! – Mrs Evans megölelte-megcsókolta a lányát, majd elé rakta kedvenc csokis kukoricapelyhét és egy kancsó tejet. Lily eltüntetett egy jelentős mennyiséget belőle, és épp repetázni készült, amikor megérkezett az apja.
- Jó reggelt, kis liliomom! – George Evans megpuszilta a lány feje búbját, és nejének is adott egy csókot. – Mikor is indulunk?
- Tíz perc múlva, apa – csámcsogta Lily.
- Ne csámcsogj, Lily! – szólt rá anyja.
- Miért, apának szabad? – feleselt Lily.
- Ne feleselj anyáddal, Lily – feddte meg apja. – És igen, nekem szabad – tette még hozzá, majd összeborzolta a lány gondosan kifésült haját.

- Jaj, kis szívem, annyira fogsz hiányozni! – ölelte magához anyja a lányt, aki szinte fuldoklott, de jól tűrte.
- Igen, kicsi, írjál, legalább kéthetente! – mosolygott rá az apja.
- Jó, jó… de anyaaa, megfulladok!
Mrs Evans elengedte a lányát, és letörölte a könnyeit.
- Tudod mit? Idén gyere haza karácsonykor! – Lily megdermedt, de anyja ezt észre sem vette, csak beszélt tovább csillogó szemekkel. – Felőlem magaddal hozhatod pár barátodat is, elég nagy a ház! Na, mit szólsz?
Lily fontolóra vette az ajánlatot. Harmadéves kora óta a Roxfortban töltötte a téli szünetet, Petunia miatt. Viszont most, hogy elviheti a barátait… talán jobban bírná Petunia hülyeségeit.
- Rendben, anya. Hazamegyek, de csak a barátaimmal.
- Jaj, de jó! Édesem, ez fantasztikus! Nagyszerű lesz, tudom! – lelkesedett a nő.
- Azért ne éld bele nagyon magad, anya. Ha a barátaim nem jönnek, akkor…
- Ugyan már! Minden rendben lesz.
- Ideje indulnunk, hölgyeim, Lilyt várja a Roxfort Expressz!

Lily bosszankodva vonszolta maga után a bőröndjét, ami még nehezebbnek tűnt, mint eddig. Se a barátnőit, se egy szabad fülkét nem talált. Mikor úgy érezte, minden remény elveszett, elengedte a ládáját, és duzzogva huppant le a földre. Pár perc múlva hangokat hallott meg, amik a nevét kiáltották.
„Helyem sincs, egyedül vagyok, és megőrültem. Remek párosítás – gondolta.”
- Lily!
- Jaj, Evans, emeld már fel a segged és gyere ide! – Most két különböző hangot hallott.
„Már különböznek is… tényleg megzakkantam.”
Ekkor egy ideges Sirius Black, és egy komoly James Potter tűnt fel a színen.
- Nahát, sziasztok! – pattant fel Lily, leporolgatva magát.
- Észre méltóztattál venni minket? Mi itt kiabáltunk, már vagy tíz perce, te meg olyan fura arcot vágtál, és…
Lily nem foglalkozott vele. Megint végigmérte a fiúkat, de valami furcsa volt számára, nem oda illő. Sirius szokása szerint pattogott, mint a nikkelbolha, de James… James komoly volt!
Az arcán nyugodt, semmitmondó kifejezés ült, szemében, gyönyörű-mogyoróbarna szemében pedig valami furcsa hidegség csillogott. Zsebre tette a kezét, és kimérten nézett a világra. Lily megrémült. Ez nem az a James, akit eddig ismert. Ez nem az a James, aki azt a vidám szülinapi levelet küldte. Ez egy másik fiú, aki idegen. És olyan mereven néz rá.
- Evans, Evans, figyelsz te rám?! Minek tépem a szám, ha te rám se bagózol?
Lily rápillantott tipikus, (és elég ijesztő) felvont szemöldökkel kombinált medúzapillantásával. Sirius behúzta a nyakát, és motyogott valamit arról, hogy nem érdekes, menjünk vissza a kupéba, majd megindult Lily ládája felé.
- Azért ne te vidd már, tudom, hogy milyen nehéz – vont vállat válaszként Lily kérdő pillantására.
- Köszönöm.
- Hagyd, Sirius. Majd viszem én, tudom, hogy fáj az oldalad – szólalt meg végre James.
Lily megdöbbenve nézett rá. Siriusnak szólította?! És olyan furcsa a hangja is…
- De…
- Tapi – James idegesen rámosolygott Siriusra. – Én viszem.
- Jó – egyezett bele Sirius.
Lily az égvilágon semmit nem értett, de követte a fiúkat.