Egy senki története 2

A fiú álmosan nyitotta ki a szemét. Abban a pillanatban bele hasított a felismerés csak álom volt. A szeme könnybe lábadt, hisz ráeszmélt még mindig ugyanolyan sivár, mint tegnap volt. Pedig olyan szép álom volt, homokos tengerparton sétált a szeretett nővel kézen fogva. Boldog volt, nevetett, úgy ahogy életében soha. És most fekszik az ágyában magányosan. Megtörölte a szemét, és lassan felült. Agyában a hiányérzet derengett fel, érezte, hogy egyedül van a világon. Kibotorkált a konyhába, ahol édesanyja reggelivel várta. Mosolyt erőltetett arcára, a külvilág felé mutatott „maszkkal” bárkit meg tudott téveszteni. Alig evett pár falatot, azokat is nehezen nyelte le. A gyomra folyamatosan görcsben volt. Belegondolt hogy készítené a reggelit kedvesének, ahogy csókkal köszöntené a konyhában, és boldogan ennének az asztal mellett. Ábrándozásából édesanyja hangja riasztotta fel.
– Szia – Hallotta az előtér felől. Reflexszerűen visszaköszönt. Befejezte a reggelijét, majd csomagolni kezdett…

…Nyugodtságot magára erőltetve lépett ki az utcára. Hideg napsütéses idő volt. Lehellete minden levegővételnél látszott. Az iskola felé indult. Léptei lassúak voltak, nem is figyelte merre megy, csak az ösztöne vitte előre. Többen ráköszöntek, minden köszönés kizökkentette a gondolkozásból. Vajon mit ronthatott el? Hisz ő mindent megtett… Lehet kevés ő mindenkinek, hisz életében oly sokat csalódott. Mikor valakitől esélyt kapott görcsösen próbált megfelelni, talán ez is volt a baj… Elérkezett a kapuhoz, végigment a folyosón, és beült a termükbe. A többiek köszöntek, de csak elvétve köszönt vissza. Mindenkinek feltűnt hogy valami baj van, de tehetetlenek voltak, mert mindenközeledést elhárított a fiú. A tanár belépett a terembe és megkezdődött az óra. A táblára kerültek fel a különböző képletek, de a fiú nem írt, csak nézett ki az ablakon. Szerencséje volt, mert a hátsó padban ült, és a tanár nem figyelt fel rá.

Második óra után a fiú úgy érezte, menekülnie kell a tömegtől. Kisurrant a kapun, és a temető felé vette az irányt. Az utóbbi időben sokszor járt arra, amikor magányra volt szüksége. A temető csendje megnyugtatta, itt nyugodtan ábrándozhatott, senki sem zavarta. Ahogy belépett a kapun orgona hangot hallott, valaki most indult utolsó útjára. A távolban fekete ruhás alakokat látott, de messzire elkerülte őket. Elég volt neki saját fájdalma, nemhogy még másét is lássa. A temető vége felé vette az irányt. Ott voltak a legrégebbi sírok, ezért nagyon ritkán jártak arra. Megérkezett a padjához, ahol olykor órákat ült végig. Leült, a bőrén érezte a nap melegítő sugarait. Lehunyta a szemét, és már rögtön egy réten volt kedvesével, ajkuk csókban forrt össze. Órák teltek el, de a fiú csak perceknek élte meg őket.

A nap már elindult lefelé éjjeli nyughelyére. A fiú felállt és az egyik sírhoz lépett. Ez a sír tetszett neki. Egy gránitból kifaragott angyal vigyázta az alatta „alvó” ember nyugalmát. Valami megfogta a fiút ebben a szoborban. Óvatosan fellépett a sírkőre, és az angyal lábához feküdt. Nyugalom töltötte el. A rossz érzései megszűntek, testét nyugalom járta át, már nem érezte magát magányosnak. Lassan álomba szenderült. Álmában egy csodálatos helyen járt, boldog volt, mint még életében soha…

Másnap egy fagyott hullára találtak a temetői munkások. Egy sírkövön feküdt egy angyal szobor lábánál. Arcán mosoly, kezében egy gyönyörű lány gyűrött fényképe. De a lelke már útban volt az ég felé…