Egy férfi komorú élete

Szívem szerint belerúgnék egyet, de valami visszatart. Talán az, hogy nagyon szeretem. De lehet, hogy nem igazán tudok rá haragudni, mert már évek óta sejtem, hogy nem engem szeret. Most, itt ezt a férfit ölelve nem igazán akarom bántani. Úgy vagyok vele, hogy engem még sohasem csaltak meg, és nem tudom, hogy ilyen helyzetben hogyan kell viselkedni. Persze erős késztetést érezek, hogy megverjem a srácot és Esztert is bántsam, de másfelől nincs hozzá se kedvem, se hangulatom, se semmim. Csak állok itt és nézem, ahogyan henteregnek és észre sem vesznek. Persze egy kicsit izgat újra ilyen tűzben látni az én nagy „szerelmemet”. Olyan hevesen ölelkeznek és nyalják egymást, hogy szeretnék én is beszállni, persze a pasi nélkül. Emlékszem, hogy milyen jó volt Eszterrel hancúrozni. Egyszer, amikor Honolulura utaztunk, a repülő fedélzetén jött ránk a kényszer, hogy fizikailag is bebizonyítsuk egymásnak, hogy mennyire szeretjük a másikat.

Életem legizgalmasabb pillanata volt ott a gép WC-jében. A nyaralásunk sem volt olyan kalandos, mint a szex a repülőn. De azok az idők messze elmaradtak a hátunk mögött. A tűz kifagyott belőlünk. Időnként csak két élőholt birkózására emlékeztető mozdulatokból állt a dugás. Később az erőszakos, érzelmek nélküli szexet részesítettük előnyben. Csak bámultam az arcát és erős lökésekkel jutottam egyre beljebb benne, és egyre távolabb tőle. Akartam látni rajta, hogy fáj, valahol mélyen bántani akartam. Annyira szerettem, és most itt öleli azt a vadidegent. Mit rontottunk el? Párterápiára úgy érzem, késő lenne elmenni. A katasztrófa itt vonaglik az orrom előtt. Nehezemre esik most nem sajnálni magamat. Azon járnak a tekervények a fejemben, hogy vajon mi lett volna, ha ma nem jövök előbb haza a haveroktól Esztihez? Akkor lehet, hogy még mindig én lennék a balek? Vagy ez az első alkalom, hogy nem én vagyok benne, hanem egy másik srác azóta, hogy 7 éve járunk? Elmondta volna? Vagy ma ki is tette volna a szűröm? Várjunk csak! Ez az én lakásom, csak nekem van jogom innen kitenni bárki seggét. Azt a formás fenekét… de megraknám. Vagyis ki. Kiraknám a popsiját. A szentségit. Jobban kívánom most, mint az elmúlt 7 év alatt bármikor. Lehet, hogy még szeretem? Nem. Már nem.

Az elmúlt 27 év alatt, amióta itt a Földön bolyongok, egyet megtanultam: az ember akkor tudja csak felbecsülni az értékeit, amikor elveszti azokat. Tehát akkor, most vesztem el Esztit is. Miről is beszélek? Már hónapok óta nem az enyém. Elhidegült tőlem, meg én is tőle. Hetekkel ezelőtt kezdte színlelni az orgazmust. Akkor már gyanítottam, hogy már nem dobban értem a szíve. Kihűltünk, mint a tejbegríz a teraszon. Micsoda tejbegrízeket főzött az álmos reggeleken. Fahéjjal és kakaóval, ahogy szeretem. Aztán együtt ettük meg a tévé előtt az ágyban heverészve gondtalanul. Illetve csak én heverésztem, ő elment dolgozni. De aztán este, amikor megjött fáradtan, akkor én leptem meg egy adag tejbegrízzel. Mondjuk, érezhettem volna már akkor is, hogy gond van, mert sosem evett belőle. De én mindig jól eleszegettem este a tévé előtt. Érdekes sosem említette, hogy nem szereti a tejbegrízt. Vagy lehet, hogy mégis mondta? Ki emlékszik már? Arra viszont nagyon is jól emlékszem, hogy kiakadt, amikor azt mondtam neki, bók gyanánt, hogy majdnem olyan jó tejbepapit csinál, mint az anyám. Valamit félreérthetett. Aztán mindig vettem neki egy nagy csokor liliomot, hogy kibékítsem és elvittem vacsorázni is a kedvenc helyünkre, a Részeg Tengerészbe. Hogy ott milyen finom volt a hamburger.

Sosem felejtem el azt az estét, amikor Esztinek hálakönnyek szöktek a szemében. Bizonyára rájött, hogy túlzásba vitte a dolgot az előző nap. Nagyon hálás lehetett, mert utána egész éjjel sírt. Nem hiába, hét év alatt az ember kiismeri a párját. Aztán valami mégis elromlott. Pedig kezdetben olyan jól összeillettünk. Mint a virág és a trágya. Na jó, talán nem ez a legjobb hasonlat, de nagyon jól passzoltunk egymáshoz. Mellesleg, aki kicsit jártas az agrológiában az tudja, hogy a virágnak igen nagy szüksége van a trágyára. És ahhoz, hogy én kivirágozhassak, nagyon nagy szükségem volt Eszterre. És a trágyának is szüksége van arra, hogy valaki kiszívja belőle a tápanyagokat. Szóval jól kijöttünk. És most megcsal. De miért teszi ezt? Talán kevesebbnek érzi magát? Lehet, hogy azért nem érezte jól magát a kapcsolatunkban, mert nekem magasabb az iskolai végzetségem, mint neki? De ebben csak magára vethet. Én nem adtam fel az egyetemet. Végig kínlódtam az agrár egyetemet. Ő meg ott hagyta az ő suliját. Állítólag miattam, mert túl nagy lett volna a távolság. Ezt is próbálta rám fogni, de hiába. Én mondtam, hogy legyen bejárós, de szerintem lusta volt minden nap fel kelni. De ő csak hajtogatta, hogy a távolság, a távolság!

Aztán végül is 2 év után abbahagyta a szegedi orvostudományi egyetemet és ideköltözött hozzám Pécsre. Én bezzeg feláldoztam mindent érte. Eladtam a ’87-es Hondámat, hogy közelebb költözhessünk a sulimhoz. Milyen hülye voltam. Ha láttam volna a jeleket, akkor nem fizettem volna a tetoválást a feneke fölé. „Szeretlek Tamás”. Ilyen marhaságra kiadni pénzt. Még elvárta volna tőlem is, hogy szerelmünk örök és lemoshatatlan bélyegéül a bőrömbe tetováltassam, hogy „Szeretlek Eszter”. Aztán, ha meghal nekem, akkor magyarázkodhatok az új barátnőmnek, hogy ki az, az Eszter. Helyette egy sokkal frankóbb motívumot választottam, a tüzes nyíllal átlőtt tejbegrízt. Persze ezért is balhézott. Nem is értem, hogyan bírtam ki ennyi évet mellette. Mert balhézni azt tudott! Az se tetszett neki, hogy húztam a számat, amikor azt akarta, hogy az anyja műtétjére adjam azt a pénzt, amit a Honululu-i utazásra tartogattunk. Végül is elutaztunk a nyaralásra. Szerencsére a kemoterápiás kezelés jót tehetett az anyjának, mert úgy tűnt, hogy rendbe jött. A haja is újra kinőtt. Csodálkoztam is, hogy egy hét alatt legalább tíz centi barna haja serkent. Nagyon vigyázott rá, mert többet nem ment el fodrászhoz. Mondjuk nem is nőtt többet a haja.

Emlékszem, hogy mennyit pusmogtak a hátam mögött. Akkoriban kezdték nagyon megérteni egymást, amikor pár hónapos kényszer szünetre ment Bobó kapitány a gatyámban. Biztosan a sok stressz miatt nem tudott újra talpra állni. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna Eszti támogatására, akkor hagyott cserben. Büntetés képen nem szóltam, amikor Bobó újra dagadt a büszkeségtől. Habár a vágy már engem is majd megőrjített, így teljesen érthető, hogy nem otthon kerestem a boldogságot, hanem más nőknél. Erről is csak Eszti tehet. Sőt, mindenről ő tehet. A szentségit! Bezzeg gumit is használnak. Nekem meg mindig rinyált, hogy gyereket szeretne! Nem akarta megérteni, hogy én még nem akarom lekötelezni magamat. Ahhoz még túl fiatal vagyok. Aztán jött azzal, hogy ő kifut az időből. Meg, hogy már öreg lesz gyereket szülni. Nah, szegénykémnek beletört a foga, amikor a szemére vetettem, hogy van olyan nő, aki 60 évesen vállalja az első gyerekét. Ő is ráér még szülni! Persze nem tőlem, mert hát én nem szeretnék olyan sokáig vele lenni, meg eleve 30 évesnél öregebb nőkkel nem szeretnék ágyba bújni. Ő, pedig csak 26 éves! Erre bezzeg megsértődött… megint. Azzal jött, hogy én biztosan nem szeretném őt, ha megöregedne. Meg úgy már nem feküdnék le vele! Fúj már! Hogy lehet ilyen? Persze, hogy nem!

Mit képzel rólam? Aztán meg az volt a baja, hogy én felszedtem pár kilót. Na, mondhatom szép. Ha az ember egy kis pocakot ereszt, akkor az már olyan nagy bűn, bezzeg elvárja, hogy amikor olyan fonnyadt lesz, akkor is szexeljek vele. Szóval kész gyötrelem volt vele az életem. Jobb is lesz, ha most itt hagyom a francba. Hülye kurva. Az ember kiteszi a lábát a házból, aztán rögtön megcsalják. Nem szólok én egy szót sem. Így is pokollá tette az életemet, azzal, hogy a nap nagy részében azt sem tudtam, hogy hol van. Ment mindig dolgozni. Jah, persze, én meg az anyacsászárné vagyok. Bezzeg én mindig itthon vártam, és amikor meg a srácokkal lógtam, akkor is hagytam egy üzenetet, hogy „most a srácokkal lógok”. Nem érdekel a lakás se. Még jó, hogy annak idején a Hondám árát nem adtam bele, mert így könnyebb szívvel hagyom hátra. Igaz, hogy az anyja vette nekünk, de akkor is az én nevemen van a kéró. Azt hiszem úgy lesz a legjobb, hogyha összecsomagolok és elmegyek. Beteszek néhányat az anyósomtól kapott Zsolnai készletből is, ha anyagi fedezetre lenne szükségem a későbbiekben. Ja, és remélem arról nem is ábrándozik, hogy az évek során, ami ajándékokkal elhalmoztam, azt itt hagyom neki. Elviszem az óriás elefántplüsst is, amit a búcsúban lőttem neki. Velem senki sem szórakozhat! Csak azért nem verem be a srác pofáját, mert nem szeretek balhézni. Az ilyen nagydarab, kondiba járós fickók amúgy is olyan hülyék, hogy nem éri meg őket megverni sem. Elég nagy verés az neki, hogy ostoba, mint egy tök.
- Oh András, oh András…….

András? Így hívják ezt a hülyét? Ez nem az az állat, aki az egyetemen volt a barátja az Esztinek? Nem a frászt nem! Megismerem. Csak ki utazott Londonba, hogy ott fejezze be a sulit. Jól ott hagyta Esztit. A köcsög Latinovits András. He. Baromovics András. Nah, legalább nem lesz nehéz áttetoválni a Tamást Andrássá. Úgyis csak egy… kettő… három… ő… négy betű a különbség. Vagy mennyi…